Halál előtt (csak hogy hátborzongató legyek)

Az a helyzet, hogy az történik, hogy úgy néz ki, hogy az a szégyen ért engem, mint engem, hogy húszéves létemre reumás leszek, vagy ízületi gyulladásos, vagy mi. tök ciki. a gyűrűm rá sem megy az ujjamra, olyanra dagadt, ja, és azt már ne is említsem, hogy a térdemet hajlítani esetleg, mint olyat, átköltöztettem a luxuskategóriába. Hm. egy párkereső hirdetésben, nem lennék túl nyerő ezzel a háttérzenével. még jó, hogy nekem itt a jóember. már. vagy inkább még. maj' megláccik, hogy mi láccik. hogy egy kicsit pozitív is legyek. és a humoromnál maradjak. mert valamibe muszáj kapaszkodni. bármibe. akármibe. nekem már csak ez maradt.

na, a jelenlegi helyzet szerint egy kicsit be vagyok kakálva. egy kicsit NAGYON. húszévesen nekem még annyit kéne innom, hogy utána 50 évig a gyóccerek tartsanak életben, és hajnalban járni haza, és nem tudni, hogy mitől szakadt el a nadrágom, és főként hogy lett sáros, és zülleni, zülleni, zülleni. nem pedig azon gondolkodni, hogy a reuma hangzik barátságosabban vagy az ízületi gyulladás, és hogy melyikkel szívok kisebbet. pár százalék a különbség mindössze, úgy érzem. említeném ismét a koromat, amíg még megtehetem. pár év és nem fogok ennyit hencegni vele. lehet, hogy még kiderül néhány kellemes betegség holnap, a vizsgálaton, és átírom a születési dátumot a személyimben. Húsz évvel korábbra. vagy lehet hogy harminccal. még ez ügyben nem határoztam.

lehet hogy a nevemet is lecserélem, én leszek a dagadt kezű. olyan kézfejet növesztettem egy éccaka alatt, hogy két kávéscsésze simán elfér rajta tányérostól. és ennek most nem örvendek annyira. inkább lenne kilenc lábujjam, vagy egyéb ilyen kisebb defekt. jajistenemistenem. a térdkalácsomat már szeletelni lehet. előfordulhat, hogy a testem indult hirtelen öregedésnek, akkor felkészülök további leépülésekre. mert lesznek. csak én megszavaztam magamnak még néhány évtizedet. úgy látszik, a Főnök, odafenn, nem értett velem egyet.

Na, majd holnap ugrik a majom a vízbe. és lehet, hogy én is. hogy a brant.

na, jóccaka!

* Monológ

Amikor van néhány szabad percem, ami ritka esemény – ezt hadd tegyem hozzá, azt álmodozással töltöm. Inkább tervezgetéssel, hogy ne tűnjön úgy, mintha álomvilágban élnék. Szeretek tervezni, szeretem, ha van egy rendszer az életemben, amit átlátok, vannak célok, amik folyton a szemem előtt lebegnek, és mindent megteszek annak érdekében, hogy elérjem őket.

Többek között magamat szoktam elemezgetni. Szeretem kiaknázni az adódó lehetőségeket, és nem hinném, hogy ezért a törtető kategóriába kellene beskatulyázni. Egyszerűen csak keresem az utam, keresem, hogy hol tudnám érvényesíteni magam, és szerintem ez a normális, amikor az ember kitűz maga elé valamit, és igyekszik megvalósítani.

Az élet rövid, és mi olyan sok időt elpocsékolunk még ebből a kevésből is, ami a rendelkezésünkre áll. Az emberek hülyék. Sokszor nem tudják felismerni, hogy mi a fontos, és mi nem az. És még többször ismerik fel a jót rossznak és a rosszat jónak. Ami egy idő után a társadalom és az erkölcs felborulásához fog vezetni, ha még esetleg nem tartanánk ott.

Mindig eltervezem, hogy milyen lesz az életem évek múlva, tíz év múlva, húsz év múlva, ötven év múlva. Aztán eltervezem, hogy az elkövetkező pár évben mit szeretnék megvalósítani. Időnként bővülnek a tervek, máskor kihúzásra kerül néhány elem.

Mivel ezt már több éve gyakorlom, van mire visszatekintenem, és elégedettséggel tölt el, hogy a terveim többsége megvalósulhatott. Azért vannak kudarcok az én életemben is, de nem tudom, hogy érdemes-e állandóan emlegetni őket, rágódni rajtuk. Én igyekszem minél hamarabb túltenni magam rajtuk, bár van néhány fájó pont az életemben, ami évekkel később is emlékeztet arra, hogy nem csak sikerekből áll a világ.

Nem szeretem a reggeleket, nagyon korán kezdődnek. És még nehezebben indulnak. Óriási ásítás, még nagyobb nyújtózás, és majdnem semmi hajlandóság az ágyból való kikászálódásra. Aztán fürdőszoba. De előtte még hosszasan dilemmázom, az ágy szélén ülve, hogy mit vegyek fel. Női baj. Elmebaj.

Gondolatban átfutom a ruhatáramat, és nincs kedvem egyikhez sem. Ez nem derít jobb kedvre, és morcosan kezdeni a napot, egyike a legpocsékabb dolgoknak, amivel életem során szembesülnöm kellett. Nagy nehezen feltápászkodom, kinyitom az ablakot, hogy mire visszaérek a zuhanyból, olyan hideg legyen benn, hogy a fogaim kocogjanak. Ettől végre felébredek. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Szippantok egyet a hajnali friss levegőből, ami csak nekem hajnali, a kofák a piacon már egy órája kirakodtak, és végre tényleg bevonulok a fürdőszobába.

A tükörből én nézek vissza, és amit látok azzal elégedett vagyok. Ha nem is maradéktalanul, de majdnem. Lehetne sokkal rosszabb a helyzet. Vagy még annál is rosszabb. Összevetve az öt-hat évvel, ezelőtti kinézetemmel, a mostanival igazán ki vagyok békülve. Azt hittem, örökre csúnya maradok. Aztán hála az égnek, kinőttem. Beképzeltség vagy egészséges önbizalom? A kettő között igazán vékony a határ. Én az utóbbi felé hajlok inkább. Talán ezért is igazabb az első.

Végigsimítok az arcomon, tesztelve, hogy a bársonyossága tegnaptól mennyit változott. Semmit. De gondolom, ennek húszévesen pont így kell lennie. Az arcomat tartom a legszebb részemnek, a szemeimre különösen büszke vagyok. Kifejezőek. Néha ölni tudok velük, néha szinte simogatnak, néha csábítóan kacérak, puhán kékek, néha pedig olyan hidegek, mint az óceán víztükre.

Sosem sminkeltem, mert nem értettem hozzá. Nem az én műfajom. Mindig többre tartottam a természetességet, mint a fél kiló vakolatot. És amikor a tükörbe nézek, képes vagyok szeretettel mosolyogni arra, aki visszanéz belőle.
Sokat gondolkodtam azon, milyen érzés lesz ráncosan, öregen, elesetten, erőtlenül, betegen. Egy kicsit megijedek, de eszembe jut, hogy ez az állapot fokozatosan áll be, és nem hirtelen.

Az életemet úgy képzelem el, hogy boldogan fogom tölteni, az elejétől a végéig. Amíg csak tart. Igyekszem tartani is magam hozzá. És többnyire sikerül is. Majd egyszer férjhez megyek, és gyerekeim is lesznek. Egyelőre többes számban beszélek, majd a szülés után konkrétabban fogok nyilatkozni ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy szegény egyke lesz. De ez még a jövő zenéje. A távoli jövőé. Magam is gyerek vagyok még. De ha egyszer eljön az ideje, nagyszerű anya leszek. Érzem a zsigereimben. Szinte sajnálom, hogy nem én leszek a gyerekem.

Érzem, hogy azt a normális, felhőtlen gyerekkort, amit magamnak kívánnék, a gyerekem maradéktalanul meg fogja kapni. És ennek örülök. És majd ha eljön az ideje, pompás nagymama leszek, befőttekkel, süteményekkel, hófehér hajkoronával, és rengeteg mindennel, amiről a gyerekeknek rögtön a nagymama jut eszükbe. Mikor ezekre a dolgokra gondolok, jóleső bizsergést érzek, amitől rögtön jobb kedvem lesz.

Ezek a gondolatok, nap mint nap átfutnak a fejemen, reggelenként a tükör előtt, és ilyenkor már nem számít, hogy nem tetszik egyik nadrág sem, vagy hogy nem áll jól a póló. Nem számít az sem, hogy egyszer öreg leszek és ráncos, hogy egyszer meghalok. Örülök, hogy vannak céljaim az életben, és hogy olyan célok, amikre örömmel tudok gondolni, sokszor. Nagyon sokszor. Nem is írom tovább, mennem kell, vár az életem!

Törjön hát százegyszer, százszortört varázs

Ritka szar nap ez a mai. pedig ezt a blogot nem azért teremtettem, hogy nyavalyogjak rajta. arra való az igazi emberek, akiket ez idegesít, nem pedig a billentyűzet, amit csapdosok, és még csak nem is fáj neki.

Jajajajajajajajajajajajaj.

El kéne menni jó messzire most. valahová. itt hagyni mindent, csak egy kicsit, míg bele nem roppanok. utána visszajövök, felveszem a dominaábrázatomat és boldogulok mindennel, ahogy eddig. néha kell egy kis levegőváltás. az a néha nekem most van.

A devla vigye el ezt a sok nehézséget, amivel megküzdök mindig. mán jöhetne a jó idő! nem szeretem a fellegeket. főleg nem azokat, amik az én fejem fölött tornyosulnak.

Még búcsúzóul csak annyit, hogy borúra derű. Csak most a ború van. hogy a brant.

Jóccaka Maca!

* Egy hétköznapi ház

A mi házunk nem nagy. De nem is kicsi. Inkább olyan jól eltalált méretű. Ha egy hangyával többen lennénk, már szűk lenne.

Ahogy belépünk a kapun, rögtön nekiugrik az ember tekintete az egyetlen háziállatnak, - ha az egereket, a szúnyogokat és az öcsémet nem számítjuk, - a kutyának. De erre rájössz egyedül is a hangok alapján, amiket kibocsát magából. Ezeket különös előszeretettel bocsátja ki éjjel három és négy között, amikor az ember aludna, de nem tud, mert a bolond kutya ugat az udvaron. Habár az ocsmány pofája után akár denevér is lehetne. De kutya lett. A sors fintora.

Rövidke séta után eljutunk az óriási lépcsőhöz, ami ugyan csak három fokból áll és úgy zsugorodik, ahogy növünk, de aminek legalább kilenc heget köszönhetek a térdemen. Ezután következik a veranda és az előszoba, ilyen sorrendben. Az az előszoba, ami olyan óriási, hogy az ember hangja visszhangzik benne, és ha ketten állunk ott egyszerre, egyikünknek ki kell mennie, hogy a másik rendesen kapjon levegőt.

A következő állomás a konyha, ami pompázatos. Szép nagy. Itt szoktuk megrendezni a társas összejöveteleket, ez többnyire kiabálásban nyilvánul meg. Nálunk mindenki hangosan beszél, és aki érdekesebbet akar mondani, annak hangosabban kell. Népbetegség. Az öcsém itt szokott marha nagyokat böfögni ebéd után, majd kifordul a belem tőle. De mióta szemüveges lett, egyre ritkábban műveli, mert az intelligens imidzsébe, amit képzel magáról, nem fér bele egy böfögő vadállat. Jól teszi. Már unom az asztal lábát rugdosni, mert az övét ritkán találom el.

Apa itt tartja a festőállványát, amin festeni szokott, képeket. És ugye a festés elengedhetetlen kellékei az ecsetek, amik ahelyett hogy tokban állnának, egy széken vannak felsorakoztatva. És mindig akkor festékesek, amikor fehér nadrág van rajtam, vagy nagyon sietek. Gyakran szoktam sietni. Időnként előfordul, hogy acetontól bűzölögve jelenek meg egyes összejöveteleken. Mert foltosan azért mégsem állíthatok be. Az acetont ki lehet küszöbölni némileg a nagyi parfümjével, ami még a Krisztus előtti időkből maradt fenn. Olyan büdös, hogy az ember szívesebben szagolgatna borsófőzeléket. Pedig az sem egy nagy élmény. Ezért van nekem mindig ülőhelyem a villamoson.

Aztán található még a konyhában hűtő is. Első pillantásra teljesen szokványos darabnak tűnik. Második pillantásra is. A belső felosztása viszont egészen figyelemreméltó. Három fő részre osztható. Az alsó polcon tartjuk a zöldségeket, gyümölcsöket, meg néha a húgom ide pakolja a legóját, majd egyszer jól fenéken billentem. A második polcon találhatóak az élelmiszerek, és a legfelső polcon kaptak helyet a konzervek, amiknek lejárófélben van a szavatossági ideje, vagy már fénysebességgel el is suhant mellettünk. Furcsamód ez a polc mindig tele van. Egészen megdöbbentő.

Apáék érdekes módon vesznek kenyeret. Olyan logikusan számolnak: kell egy kenyér szombatra, meg egy vasárnapra, az kettő. Aztán rám néznek, és elküldik az öcsémet, hogy hozzon öt kenyeret. A fene se érti.

Én a konyhát arra használom, hogy nyúzzam a húgomat, szokásomhoz híven, amikor nem néz oda senki. Ilyen pillanatok viszonylag ritkán vannak, mert apáék állandóan szemmel tartanak. Előítéletnek hívják az ilyesmit. Vagy negatív diszkriminációnak, de ezt nehezebb kimondani. Viszont az ember intelligensebbnek tűnik tőle. Ez sem megvetendő szempont. Másutt is szoktam nyúzni, és olyankor apáék kíváncsian érdeklődnek, - emeltebb tónusban – hogy már megint mit nyomorgatom azt a szerencsétlen gyereket.

Pedig nem is nyomorgatom, csak én vagyok a húgom nagy és okos nővére, az egyetlen, hadd tegyem hozzá, és mivel a cím kötelez, ezért kénytelen vagyok foglalkozni vele hétvégenként, mikor félholtan beesek a házba. Hazajövök, alig tépem le a csizmámat és az űrkaftánomat magamról, az első kérdés az, hogy mikor játszol velem? És hát a magamfajta kőszívű ember egyre nehezebben bír ellenállni az ilyen könyörgő gyerekszempárnak. Edzenem kéne, kijöttem a formámból.

No de még mindig a konyhánál tartunk, ahogy belépünk, jobbra található az apáék szobája, balra meg a spájz, ahol én lakom az öcsémmel. Apáék mérgesek, amikor így hívom a gyerekszobát. Engem mulattat. Szobának kicsi, spájznak meg nagy. És ráadásul innen nyílik a mosdó. Ki látott már olyan házat, ahol a spájzból nyílik a fürdőszoba? A spájzról az embernek a nagyi befőttjei jutnak eszébe, amiket meg lehet dézsmálni, nem egy fürdő, ahol még befőttek sincsenek.

Szóval itt ketten lakunk, de a főnök én vagyok. Nyilvánvalóan és megkérdőjelezhetetlenül. Habár az öcsém időnként megkérdőjelezi, és már nem éri be azzal a válasszal, hogy azért mert azt mondtam. Ki kell találnom valami nyomós érvet, ami nem okoz nyolc napon túl gyógyuló maradandó károsodásokat, és ami elég jó ahhoz, hogy egy darabig békén hagyjon.

Apáék attól is kiakadnak, ha a vendégek előtt hangosan kérdezősködök. Például olyanokat, hogy ehetünk-e egy szelet vajas kenyeret, meg hogy fogunk-e este fürödni, mert már elég koszos vagyok. Eleinte még remegett a szám széle, de már kőarccal csinálok hülyét mindenkiből, főképp magamból.

Egyik fő jellegzetessége az otthonunknak, hogy a húgom játékai megtalálhatóak a ház minden pontján és felkiáltójelén. De tényleg mindenütt. Az ember nem is gondolná, hogy a makarónis zacskóban találhat néhány baba végtagot. Pedig így van. Hogy az apa ünneplőjének a zsebét ne is említsem. És a párnahuzatomat. Meg a táskáimat sem.
Régen az öcsémmel gyűlöltünk felkelni korán reggel. Én most is utálok. Mindenféle trükkökkel éltünk, hogy egy kicsivel tovább alhassunk suli előtt. Rengeteg módszert kipróbáltunk, de a ruhában alvás bizonyult a legtartósabbnak. Majdnem fél órát spóroltunk vele. Aztán beütött a ménkű. Túlzásba vittük, és a cipőt is magunkon hagytuk. Csak azzal nem számoltunk, hogy apának feltűnik a sáros ágybeli. Na, vége lett egyből a szép időknek.

Amíg nem volt meg a húgom, az öcsém nyaggatott, hogy játsszak vele. És amikor kiborított valamivel, mindig azzal etettem, hogy van egy saját háziállatom, amivel titokban szoktam játszani, és sose fogom megmutatni neki. Csak úgy ette a penész. Ezek gyerekes dolgok, de ha most eszembe jutnak, megmosolyogtatnak. És amikor kérdezte, hogy milyen állat, akkor hitelesen illusztrálva, elmagyaráztam neki, hogy úgy néz ki, mint egy kismajom, csak pöttyös és rózsaszínűek a fülei. Szerintem Európában nem is honos. Olyan ritka faj, hogy mindösszesen egy példány létezik belőle, ez itt a fejemben.

Jó volt gyereknek lenni. Időnként még most is annak érzem magam. Van egy sanda gyanúm, hogy én sosem fogok teljesen megkomolyodni. Oda se neki, lehet, hogy így jártam jobban. Néha eszembe jutnak évekkel ezelőtti élmények, amiket már mindenki elfelejtett, és eszembe jut egy íz, egy illat, egy mozdulatról egy másik mozdulat, egy érzés, amit bizonyos dolgok váltottak ki belőlem vagy a környezetemből. És kicsit úgy érzem, hogy sikerült megmentenem egy darabkát abból az időből, ami rég elmúlt, ami csak foltokban az enyém már, és amire egyre kevésbé emlékszem. De az ilyen pillanatok mutatják meg, hogy az emlékeim között hűségesen őrzöm azokat az élményeket, amelyek talán felnőttként veszítettek értékükből, de gyerekként nagyon sokat jelentettek…

* Néhány lépésnyire a tökéletességtől

Amikor az öcsém önéletrajzát olvasom, az mindig emlékezetes esemény. Következménye ez annak, hogy az ott szereplő tényeknek a hetven százaléka nem fedi a valóságot, a fennmaradó néhány százalék is csak hellyel-közzel.

Szemléltetőül hadd álljon itt néhány példa. Amikor az öcsém azt nyilatkozza, hogy anyanyelvi szinten beszél magyarul, folyékonyan ukránul és angolul, valamint közepes szinten oroszul és csehül, és alapszinten még jó néhány nyelven, amelyek többségéről azt sem tudom, melyik országban beszélik őket, ez nála voltaképpen csak annyit jelent, hogy beszél magyarul.

Eddig igaz a történet, és ami ezután következik, azt én mindig sűrű fejcsóválások közepette, magasba emelt szemöldökkel és erős kétkedéssel olvasom. De ez, azt is jelenti, hogy ezek nélkül három sorosra csappan az önéletrajza, valamint az ösztöndíjhoz szükséges pontok száma is erősen megritkul. Rögtön elmondom, hogy miért.

A „folyékony” angol ismereteit az én nyelvvizsgámra, és tudásomra alapozza. Hasonló a helyzet az ukránnal is, annyi különbséggel, hogy ezzel az anyját terheli, aki mellesleg azonos az én anyámmal is. Gyerekkorában tényleg beszélt ukránul, de ez már fényévekre van, a tudása nagyon összezsugorodott. De erősen kétlem, hogy az ösztöndíjbizottság számításba venné a pontozásnál az összes fellelhető rokon és létező ismerős nyelvtudását is.

A közepes szintű orosz és cseh nyelvtudása együttesen nem éri el a 12 szót, illetve arra korlátozódik, hogy mi van enni.
És azok a nyelvek, amiken állítása szerint alapszinten beszél, azokról egyáltalán nincs mit beszélni, mert hülyeség. Valószínűleg tud ezeken a nyelveken pár dolgot, de kétségbe vonom azt, hogy a bólogatás, kézfogás, na meg a böfögés nyelvtudásnak számítana. Ha így lenne, akkor minden nyelvtanár eldobhatná a diplomáját, mert ezeket én is meg tudom tanítani bárkinek.

Kénytelen vagyok átnézni a hivatalos dokumentumait, mielőtt bárhová is benyújtaná őket, mert az azonos vezetéknevünkből kifolyólag, nem szeretném, ha engem is az ő helyesírása alapján ítélnének meg. Aztán utólag mindig kiderül, hogy jogosak az ez irányú aggodalmaim. Például a jobban szavunk nem ly-nal íródik, a kertben szóból nem ajánlott kihagyni a középső mássalhangzót, valamint semmi keresnivalója egy önéletrajzban annak a mondatnak, hogy a szobánkban ketten lakunk a tesómmal, de ő csak ritkán takarít, mert nincs otthon, és egyébként is lusta.

Több oka is van annak, hogy miért nem tanácsos bármilyen hivatalos dokumentációban jótevőnkről negatív információkat feltüntetni. Először is, előfordulhat, hogy megvonom a jóindulatomat, másodsorban a szótárral nagyon tudok csapni és hirtelen. Nem elég, hogy nem tud helyesen írni és nem tisztel kellőképpen, más hiányosságai is vannak az öcsémnek. A fiatalember horkol. De annyira, hogy nem lehet kibírni. Nem lenne ezzel semmi gond, ha egy másik helyiségben aludna és egy másik városban. Viszont a problémák ott kezdődnek, hogy tényleg közös a szobánk. A szobánk, amiről egyébként senki meg nem mondaná, hogy ott egy lány is lakik, amikor nem tartózkodom benne.

Az öcsém nem szeret gyakran zoknit váltani, ebből, kifolyólag ami szobánkba szúnyog és légyirtó már nem is kell. Addig hordja ezt a nevezetes ruhadarabot, amíg szeget nem lehet beütni vele a falba. Egy óra üvöltözés kell neki, hogy eljusson a tudatáig, hogy le fog rothadni benne a lábad, te majom. Csodálatra méltó, hogy lehet valaki teljesen önállóan, minden külső segítség nélkül, ennyire hülye.
És mivel reggelente az ablakot is elfelejti kinyitni, azzal a koncentrátummal embert lehet ölni, jobb, mint a paprikaspray. Az csak a szemet károsítja, de ez az egész szervezetre fatális hatásokkal bír. Az ember belép a szobába, és már nincs ereje kifordulni.

A fentebb közölt okok miatt, elég gyakran tartózkodom máshol. Egész pontosan, bárhol szívesebben tartózkodom.
Az emberek azt mondják, milyen jól nevelt, kulturált öcsém van. Az emberek tévednek. Méghozzá nagyot. Egy kicsit össze kéne költözniük az én jól nevelt (böfögésre ébredek reggelente) és kedves (meddig lehet még a fürdőszobában vacakolni???) öcsémmel, egy hét után hálát adnának, hogy életben maradtak, és reménykednének, hogy a bolygón nem sok ilyen jól nevelt akad.

Azért kupálódik a fiú, mert erős hatással vagyok rá. Muszáj neki, na. Ez az egy út van, amin élve végigmehet. A többi bizonytalan kimenetelű. De annyi esze van, hogy ezt felismerje. Nem féltem. Ahogy a kedvenc fizikatanárom mondaná, lesz belőle valami, ha más nem, elrettentő példa.

* Az év naptára -- de melyiké?

Van egy ismerősöm, aki pont olyan, mint én. Teljesen. Belülről legalábbis mindenképp. Neki is ugyanolyan színű a mája meg a zúzája, mint nekem. Kívülről kicsit különbözünk, de ez már csak így szokott lenni. A lényeg az, hogy teljesen hibbant. Ez a legnagyszerűbb dolog az egészben. Pont olyan, mint én. Régen találkoztam ilyen emberrel.

A vizsgaidőszakot nem is lehet másképp elviselni, csak úgy, hogy az ember megállás nélkül röhög, de egyfolytában, hogy ne stresszeljen az eredmények miatt. De a legjobb, hogy prímán lehet teljesíteni így is. De komolyan! Igaz, kell tanulni is, de személyes kutatások alapján, bátran ki merem jelenteni, hogy aki magabiztosan és vidáman megy be vizsgázni, 20 %-kal jobban teljesít, minimum. Na, de eltértem a tárgytól, jócskán.

Ott tartottam, hogy ezzel az ismerősömmel korszakalkotó ötletünk támadt. Szokott az máskor is támadni, de most nagyon támadt. Elhatároztuk, hogy készítünk egy naptárat. De nem akármilyen naptárat. Mi leszünk rajta. Ezért nem akármilyen naptár. Valószínűleg csak a szűk baráti kör kap majd betekintést ezekbe a képekbe, mert a szélesebb társasági körünkben nem engedhetünk meg magunknak egy ekkora kompromittáló eseményt, amit bármikor elő lehet rángatni, ha túl lapos a beszélgetés, vagy ha a tervezettnél gyengébben sikerült a parti. Tíz évig egyhuzamban.

A tavaszi hónapok képein két hibbant alak fog megjelenni, olyan ábrázattal, mint akik épp most szabadultak valamelyik zizi-farmról és épp most ásták el az ápolóikat valamelyik kecskeól mögött. Már érkeztek betörni egy-két ruhaüzletbe, de az intézetben elmulatott hosszú hónapok alatt nem töltöttek túl sok időt divatlapok lapozgatásával, amit eléggé nyilvánvalóan tükröz a türkizkék estélyi ruhán hanyagul átvetett óriási koszos asztalterítő és a gumicsizma is adhat néhány kérdésnek alapot. A tolakodó rendőrséget és a mentőket szelíden elhessegették egy ásóval, így még szabadlábon védekeznek. Egészen addig, amíg az ápolók nem szereznek erősebb ásókat, és nem lesznek hatvanan. Azokat jó sokáig kéne hessegetni. De nem is biztos, hogy érdemes. Párat talán sikerülne áthessegetni a túlvilágra, és ez két dolgot jelenthet.

Vagy örökös menekülést, amit két úri hölgy nem engedhet meg magának, ennyivel tartozik az erkölcseinek és a neveltetésének. A koszos asztalterítő meg a szigetelőszalaggal rögzített leszaggatott függöny ne tévesszen meg senkit. A szükség törvényt bont. Mi meg függönyt, ha rávisz a sors. Időnként ablakot meg ajtót is, végszükség esetén páncélszekrényt.
Vagy pedig jó hosszú vendégmarasztalást valamelyik poros börtönben. Egyik sem tűnik olyan programnak, ami megvalósítására égető vágyat éreznék a következő ezerötszáz évben.

A nyári hónapok képein a tavaszi képekről már ismert két modell pózol. Ezek a képek annyiban különböznek az előzőktől, hogy a könnyed elegancia helyett, ami a tavaszi képeket annyira jellemzi, most az intelligenciára fektettük a hangsúlyt. Ja, és abban is, hogy más a fotós. Az előzőt véletlenül rendőrnek nézték és jól meghessegették. Most a kórházban lábadozik. A jelenlegi fényképész kijelentette, hogy mindennemű hessegetés elkerülése végett, tartózkodjunk az ásóval való kontaktustól a fotózás alatt. Piha. Milyen kényesek lettek az emberek hirtelen.

Tehát a fényképeken a következő látható. Két, nagyon értelmes ábrázatot vágó egyén ül az ágyon. Az egyik a lábujjait csavargatja szorgalmasan, a másik az orrát. Mindeközben rettenetesen süt róluk, hogy a következő pillanatban feltalálhatnak egy képletet, ami könnyebbé teszi az atommaghasadást, vagy valami egyéb nevezetes dolgot, amire semmi szüksége a hétköznapi embernek, és amiért annyi Nobel-díjat ítéltek már oda, arra teljesen érdemteleneknek.

Az őszi képeken nemes egyszerűséggel a nőiességre koncentráltunk főleg, a csimbókokban lógó haj, nagymama elnyűtt köntöseinek egyike, kérdőjel alakú testtartás, öt kilométer vastag fogszabályzó, mind-mind azt sugározzák, hogy van élet a vizsgaidőszakon túl.

A téli kollekció hihetetlen belső nyugalmat sugároz. Azt sugározza, hogy most mindenki hagyjon békén, mert ha közelebb jössz, többet nem fogsz sugározni, egyáltalán semmit. Nem hogy nyugalmat.

Körülbelül ennyi a naptárunk lényege három mondatban összefoglalva. Azt hiszem, teljességgel megalapozott az az óvintézkedés, miszerint eme naptár sosem fog kikerülni a nagyközönség elé. Az embernek van egy biztos pont az életében, ha már végképp nem jut eszébe semmi vicces, amin nevetni lehetne. Ezen lehet. Habár, ha jobban belegondolok, talán sírni kéne. 

* Tíz évvel később

Egy autó állt meg a ház előtt. Csinos, a harmincas évei elején járó nő szállt ki belőle. Megállt a ház előtt, majd elgondolkodva indult a bejárat felé. A kapun egy férfi lépett ki.
Már-már nyitotta a száját, hogy megkérdezze: - Kit keres? – de aztán megtorpant.
A torka kiszáradt, hirtelen emlékek sokasága rohanta meg, olyan emlékek, amiket nagyon mélyre temetett.
A nő csak állt, és nézte. Tudta, mi játszódik le benne. Majd elmosolyodott. – Megismersz még? – tudakolta. A férfi nem válaszolt.
Kis idő múltán bólintott. – Miért jöttél? – kérdezte rekedten.
A nő rögtön felelt: - Tíz évvel ezelőtt, megígértem, hogy meglátogatlak, bárhogy is alakuljon az életem. Hát itt vagyok. –
Az udvarról kisgyerek kacagása hallatszott és a nő elhallgatott. A nevetés erősödött, majd néhány pillanattal később, dobogó léptekkel kiszaladt egy négyévesforma, szőke kisfiú, nyomában egy fiatalasszony.
– Most megvagy, te csibész! – kapta fel és már vitte volna vissza, mikor megakadt a szeme az idegenen.
– Ő az? – nézett kérdőn a férfira – tudtam, hogy el fog jönni. – Majd kedvesen a nőhöz fordult: - Volna kedve bejönni egy kávéra? – Az asszony ránézett, elmosolyodott, majd nemet intett a fejével. Zöldeskék szeme hosszan pihent az anyjához bújó fiúcskán. Majd tekintete tétován a gyűrűsujjára siklott.
– A feleséged? – kérdezte halkan. A férfi közelebb lépett, és megsimogatta a kisfiú szőke fürtjeit.
A nő szomorúan bólintott, mosolyogni próbált. Ránézett a fiatalasszonyra, és csendesen így szólt: - Mi nem ismerjük egymást, de van valami, ami összeköt bennünket. Ez a férfi, valaha nagyon sokat jelentett nekem. Mindennél többet. De aztán mást hozott az élet. Most nekem kéne azt a kisfiút fognom, nekem kéne itt élnem és nekem kéne gondoskodnom a családomról. – elmorzsolt egy könnycseppet a szemében. – De nem én állok ott, nem az enyém a gyerek, és egyáltalán semmi nem köt ide, az emlékeimen kívül. A múltam egy korszakáról azt hittem örökké fog tartani. Tévedtem. Talán jobb is így. –
Majd a férfihoz fordult: - Eljöttem, hogy lássalak, eljöttem, mert az adott szó szent. Remélem, hogy boldog vagy és hogy nem gondolsz rám keserű szájízzel. Tíz év nagy idő. Sok mindent láttam, sok helyen megfordultam, és sokszor eszembe jutottál. Lehetett volna másként is. De már nem tudok változtatni rajta. Bár tudnék. –
Sóhajtott egyet, majd lassan visszament az autóhoz. Távolról vonat füttyét hozta a szél. Mielőtt beszállt volna, a fiatalasszonyra nézett:
- Becsüld meg, mert jó ember. Becsüld meg, mert én nem tettem. Szeresd, mert megérdemli, és légy jó hozzá, hogy boldog lehess vele együtt. –
Búcsút intett, majd elhajtott.
Mikor a kocsi eltűnt a kanyarban, a fiatalasszony megtörte a csendet:
- Miért hagytad elmenni? Miért nem mondtad el, hogy tíz évig egyfolytában rá gondoltál? Miért nem mondtad meg, hogy a szomszédod vagyok és nem a feleséged? Egy karnyújtásnyira volt tőled, és te hagytad, hogy újra elmenjen. Nem tettél semmit, hogy itt tartsd!
A férfi a távolba nézett, és mikor megszólalt, a hangja egészen mélyről jött:
- Te ezt nem érted. Tíz évig tartott, míg megszoktam a gondolatot, hogy már nincs velem. Tíz évembe telt, mire el tudtam viselni, hogy egyedül vagyok. És már nincs tíz évem arra, hogy újra megszokjam a magányt. Túl fájdalmas lenne. Nem tudnám elviselni. Már nem. –
Markáns arcára mély barázdákat vésett az idő, szemeiben szomorúság csillogott.
Nyomás nehezedett a mellkasára, olyan nyomás, amit az ember akkor érez, ha változtathatott volna valamin, de nem tette…

Ezt a novellát ajánlom szerelmemnek, Karikó Sándornak.

Henci-névnap

Tegnap március 15-e volt. megemlékezéssel, meg minden, ahogy illik. Volt egy kis ünnepi érzésem, ami nálam ritkaságszámba megy. Szóval jó vót, na. :)

Ma már nincs tizenötödike, de van Henci névnap. Ezúton is kívánok minden Henriettának boldog névnapot. Valószínűleg mélyebben beletekintünk az eddigi múltunkba, és előhalásszuk a zavarosból az összes kompromittálót. Jelentem, van bőséggel. Vettünk a barátosnémmal egy pohárkészletet a közös otthonukba, nagyon örült neki Henci. És elénekeltük a Himnuszt meg a Szózatot. Ennek már kevésbé örült. Említést tett a hangszínünk minőségéről, és hogy szerinte nem kéne énekléssel foglalkoznunk. Egyáltalán.
Ma folytattam egy érdekfeszítő bájcsevejt az éccsanyámmal. Megállapítottam, hogy semmit nem változott. A beszélgetés első 10 perce azzal telt, hogy miért nem hívtam, utána pedig, hogy miért nem hívtam eddig, majd pedig, miért nem hívtam január óta. Nehéz így boldogulni. Főleg zöld ágra vergődni. Na mindegy.

Jajajajajajaj. Fáradt vagyok, és ma dolgoztam is. El vagyok maradva mindennel. Fordítanom is kell, meg tanulni, meg írni. R betűvel és nem nélküle.

Isten éltessen, Henci, mégecccer. Remélem, olvasod. :)

Jóccaka!

* Nevelem a húgomat

A húgomnak annyian parancsolnak nevelés címszó alatt, hogy kénytelen voltam én is közéjük állni. Nehogy még a végén elzülljön.

Én csupa megbízható, jól bevált, radikális módszerrel dolgozom. Gyereket nevelni például úgy szoktam, hogy a vége mindig bőgés. Önhibámból kívül folyólag. Vagyishogy nekem semmi közöm hozzá. Ezt rajtam kívül senki nem gondolja így. Amikor a húgom bőgni kezd valamiért, igyekszem eltisztulni a közelből, lehetőleg még az aktuális karhatalom megjelenése előtt. Amennyiben ez nem kivitelezhető, mert a menekülés útja el lett zárva két, belém csimpaszkodó gyerekkar által, akkor csak úgy teszek, mint aki meghalt. Ez esetenként némi komikumot idéz elő. Mert láttak már mosogató halottat? Vagy esetleg porszívózót? Nem? Egyszer okvetlenül meg kell nézniük, nagyszerűen alakítom mindkettőt.

Szóval, amikor a karhatalom előrohan, a szokásos mit nyomorgatod azt a szerencsétlen gyereket már megint kezdetű népdallal, akkor én reflexből válaszolok, hogy nem is láttam errefelé gyereket kódorogni már évek óta. Ami sajnos nem teljesen fedi a valóságot, mert a szóban forgó, évek óta nem látott kódorgó ott szipog mellettem, és pont most törli az orrát belém. Vér nem válik vízzé. Hiába.
Erre a karhatalom lemondóan sóhajt, megereszt még egy-két népi bölcsességet, többek között elhangzik a kedvencem is, ez a gyerek minden rosszat tőled tanul, ugyanez megtalálható még egy változatban is, csak rosszat tanul tőled a gyerek. Nem tudom, melyik árul el kevesebb negatívumot.

Pedig itt eléggé nyilvánvaló félreértések forognak fenn. Én nagyon jól tudom kezelni a gyereket, csak időnként elegem van az azon pillanatban kitalált játékokból, amikre rá vagyok kényszerítve, mert ha nem, akkor jön a miért nem foglalkozol ezzel a gyerekkel című lelkiismeret-ébresztgetés. Azért mindennek van határa. Nem hinném, hogy van az univerzumban olyan nép, amelyik ismerné a fenékforgó iskola nevű agyér-elmeszesedéstokozó időtöltést. A követendő recept a következőképpen hangzik: végy egy majdnem két méter magas idiótát, aki hajlandó a földre ülni törökülésben és forogni a fenekén, hibbant módra. Amíg ezeket az önbecsülés romboló cselekedeteket véghezviszi, te röhögj, ameddig bírod cérnával. Napi háromszor egy kiskanállal bevenni, és a tüdőgyulladást meg a korai elhalálozást valamint az aranyeret garantáltan távol tartja a háztól. Az épeszű embereket is, mellesleg.

A föntebb említett zsarolásokkal rá vagyok kényszerítve bizonyos méltóságomon alulinak tartott cselekedetekre, ámde nem csekély büszkeségemre kijelenthetem, hogy eme recept alanya még sohasem voltam én. Ami köszönhető a határozottságomnak, az erélyes fellépésemnek és nem utolsósorban a cséphadarónak, amivel közlekedem az utóbbi időkben. Ez megnyugtatja egy kissé zilált idegrendszeremet, és elegendő tekintélyt biztosít számomra céljaim eléréséhez. De időnként előfordul, hogy már nem nyújt megfelelő védelmet egy ilyen kávédarálónak is beillő, nyolc napon túl gyógyuló sérülések okozására alkalmas eszköz és ilyenkor megfelelő mennyiségű határozottságot érzek magamban arra, hogy apró darabkákra szaggassak valami emberfélét. Akárkit.

Azért szokott értelmes megnyilvánulásokat is produkálni ez az időnként idegesítő, máskülönben aranyos kis emberszabású. A múltkor például stratégiai szemszögből felosztotta a házat különböző uralkodási területekre. Apa uralkodik a szobában, anya a konyhában, én a gyerekszobában, és mivel az öcsémnek és neki nem jutott uralkodási terület, ők lesznek az alattvalók. Ezzel a gondolatsorral mélységesen egyetértettem, csak szerettem volna kapni egy írásbeli nyilatkozatot mindezekről, lehetőleg, még mielőtt az öcsém hazaér. Mivel a húgom életéveinek száma mindösszesen öt, és az írástudománya kissé hiányos, ezért ettől a művelettől fájó szívvel, de eltekintettem.

Tudtam én, hogy mégiscsak ki kellett volna csikarni azt a bizonylatot. Az öcsém már nem volt annyira elragadtatva attól, hogy ő is alattvaló és pár keresetlen szóval kifejezte véleményét mindezekről. Mondandójának tömörsége az öt nyarat megért fityfiritty számára spanyol nyelven elhadart mézeskalácsreceptnek tűnt, később siettem őt megerősíteni mindezekben.

Az öcsémmel, ritkán veszekszünk, mert már civilizálódott annyira, hogy lehet vele értelmes emberi nyelven kommunikálni, és már megért más vezényszavakat is a tedd le és a ne edd meg-en kívül. Legutóbb már egész kulturáltan veszekedtünk, a tükörnek csak a fele hasadt be, a polcot és a szekrényajtót egész jól meg lehetett ragasztani.

De szoktunk mi együtt is működni a jó cél érdekében. Egyszer például nekiálltunk és kimostuk a szennyest. Apa nem hitte el, hogy mi voltunk. Csak amikor bement a fürdőszobába és a cipője rögtön átázott, látta, hogy a centrifuga teteje letört, a csempe néhány darabja hiányzik a falról, és a villanykörtét rejtélyes okokból kifolyólag valaki körbetekerte WC-papírral, akkor hitte el. És hirtelen olyan barátságosan kezdett el mosolyogni, hogy ijedtemben hátraléptem.

A húgom kíváncsi természet. Korántsem annyira izgalmas ez a környezetének, mint amilyen jól hangzik. Főleg amikor megtalálja a karácsonyi ajándékokat a szekrényben, vagy amikor felborítja a párologtatómat és a benne lévő olaj, ömlik belőle nyolcvankét irányba. A sokadik mi ez kérdésre már csak azt válaszolom, hogy az vagy valami, vagy megy valahová, de mindenképpen hagyd békén. Mindezek után barátságosan érdeklődök afelől, hogy egészen biztosan nincs valaki más, akit lehetne idegesíteni rajtam kívül? Erre az ötévesek nyugalmával feleli, hogy téged a legérdekesebb. Most erre mit mondjak? A hiúságomon keresztül fogott meg a kis csibész, anélkül, hogy egyáltalán észrevettem volna.

Időnként ugyan be kell vetnem némi testi fenyítésre utaló ígéretet, azért, hogy a tekintélyemet fenntartsam. Kilátásba helyezek egy-két könnyfakasztó orrcsavarást, fülszaggatást, és a szemgolyók hüvelykujjal való kitolását, erre a húgom azt feleli, hogy hagyjam békén az üregeit. És tovább ugrál a mellkasomon. Ennyit a gyerekkel szembeni józan viselkedésről.

És minekutána kijelentette, hogy a barátomat jobban szereti, mint engem, végképp letettem arról a szándékomról, hogy a jövőben bárkit is hazahozzak, az arra érdemesnek tartottak közül. Még a végén végleg kitúrnak a helyemről. Pedig az egy fontos pozíció: én vagyok a világ legviccesebb, legokosabb és legbefolyásosabb nővére. Egyvalaki számára mindenképpen. Akkor is, ha időnként csúnyán nézek, türelmetlen vagyok, különböző testi fenyegetéseket helyezek kilátásba, és bizonyos mézeskalácsrecepteket mormolok idegen nyelveken...





Ezt a novellát ajánlom bizonyos lassan gépelő ismerősömnek, aki gyerekterrorizálással gyanúsít állandóan és teljesen alaptalanul.

Ööööccsefacsiga!

Húúú, de veszett hosszú nap volt ez. 5 párával, uramisten. De az Anikó gyakorlati óráján jól szerepeltünk. erre büszke vagyok, mert mindig szidva van a harmadik évfolyam, mikor minket csak úgy illene emlegetni, hogy a dicső harmadik évfolyam... erre még sokat kell várni, úgy érzem. :D sok ember nézi, amiket én írogatok itten, ma is 57 új ember, ez már felelősség kezd lenni, ez alól Csilla már szeretne kibújni...  vagy legalább az ellenségem fényképét felrakni profilnak, meg  a nevét.
Táncház volt az este, mert a barátosném nagyon ment volna. Jaj, de sok áldozattal jár a barátkozás. rettenetes. az embernek mindig fel kell áldozni valamit. legközelebb az egyik lábát fogom. A partnerem egy idősebb bácsika volt, nagyon aranyosan magyarázta, hogy ti-ti-tá, ti-ti-tá, néztem rá, hogy bácsi, ez milyen nyelv? utána mondta másképp, hogy én, a gyengeelméjű is megértsem, hogy jobb-jobb-bal, jobb-jobb-bal, te idióta. Rám fér egy zuhany. inkább kettő.

Jóccaka!

Olvasásőrület

Ha már eccer itt ez a blog, kénytelen vagyok kezdeni is vele valamit. egyébként hangsúlyozom, azér' lett, mert tanácsolták és mert én is szerettem volna, hogy már legyen, mint kárpátaljai értelmiségutánzatnak, illene. Ezeket nem azért írom egyébként, mert aki kényszerített, az itt áll mögöttem és diktálja, hanem azért mert így van.

Olvasok mostanában sokat, mert egyrészt kell, másrészt meg élvezem. Nagy Zoltán Mihályt olvastam egész hétvégén, a trilógiát meg a novellásköteteit. annyit fűznék hozzá, hogy egyszer majd szeretnék úgy tudni, ahogy ő tud. két kedvenc idézetem lett is tőle. (egyébként a trilógiát már olvastam pár éve, de a novellákkal most találkoztam először.)
tehát a két kedvenc, hátha másnak is tetszeni fog:
"Isten és az én akaratom máma egybeesett. ezután mindig így legyen."  (NZM: Páros befutó) Két évfolyammunkával a hátam mögött, még mindig nem tudok hivatkozni normálisan, ember módra. kezdem kellemetlenül érezni magam.
"rendet teremt a nyugalom, hiszen hív a falud, a fajtád, és te futsz boldogan vissza a csordához." (NZM: A teremtés legnehezebb napja)

Itt ismét érvényes a hivatkozásokra tett megjegyzésem.

Na, azt hiszem mára ennyi.

Jóccaka!

* Lucifer utódai II

Keresztanyám idei látogatása sem zajlott teljesen zökkenőmentesen. Már az érkezésük is fejedelmi volt. A vonatot tíz perc késéssel engedte ki az állomásfőnök, mert Pistike befeküdt az egyik vagon alá, hogy megnézze az alját, míg az anyja a csomagokkal volt elfoglalva. 
Az események ilyetén alakulása után kicsit messzebb álltam, nehogy úgy tűnjön, mintha ismerném őket vagy neadjisten a rokonaim lennének, mert nagyon pofonszagú volt a levegő ahogy az állomásfőnököt elnéztem. De ennyi kevés ahhoz, hogy az ember feltűnés nélkül meghúzódjon a háttérben, ha olyan unokaöccsei vannak, mint nekem. 
Rögtön kiszúrták, hogy ott állok, és üvöltve kezdték el ecsetelni az úti kalandjaikat. Felettébb izgalmas történet volt, hálistennek nem tartott sokáig, mert időközben hazaértünk. Azaz én. Nekik még volt két hosszú utcányi sétájuk a nagybátyámékig. A hangsúly jelen esetben a hosszú szócskára helyeződik, hála a jó égnek.

Másnap a munkácsi vár felé vettük az irányt, már az elején tudtam, hogy fantasztikus napnak nézek elébe. A vonaton alig öt ember adott tanácsot, hogy hányféle módon lehetne a kölyköket apró miszlikbe szabdalni úgy, hogy azért a látvány még a szemnek esztétikus maradjon. És hogy milyen hatásosan lehetne csendre és mozdulatlanságra bírni őket pár kötéldarab és egy cellux segítségével. 
Hát mit ne mondjak, igazán rokonszenves emberek voltak. Azt hiszem könnyen megtaláltam volna velük a közös hangot, de mivel ezek a kedves emberek a következő megállónál leszálltak én pedig maradtam, a sajnálkozó pillantásaim mellett buzgón helyeseltem keresztanyunak, hogy nahát milyen förtelmes emberek vannak. Nem is értem, ezeket a tündéri gyerekeket nem szeretni, felfoghatatlan. Tiszta szerencse, hogy az ember nem tudja szemen köpni magát. 
A gyehenna tüzén égjenek el ezek a tündérek, inkább előbb, mint utóbb. Egyébként sem vagyok biztos benne, hogy a tündérek így néznek ki, tetőtől talpig szurtosan, sebhelyekkel tele, csorgó orrocskákkal. Rettenetes. Akkor jöttem rá, hogy az ördögfióka kifejezés pontosan mit is takar. Cseppet sem volt ínyemre a felfedezés. Az út további része viszonylag békésen telt. Minden viszonylagos, ezt azért ne felejtsük el. Leszámítva a négy pisilni kell, három éhes vagyok, és hatvannégy mikor érünk már oda követelőző megnyilvánulást, nem is történt semmi különleges. Hála a jó égnek, a hatvanötödik mikor leszünk már ott kérdésre odaüvölthettem, hogy máris! 
Mivel vészesen közeledett az állomás, gyorsan összevakartam a két gyereket, visszaadtuk a szomszéd ülésen kucorgó bácsi szemüvegét, leszakadt gombjait, és Pistike minden fenyegetésem ellenére odanyomta a markába a félig megrágott almáját, vidd haza a nyusziknak bácsi, felkiáltással. Alig győztem mentegetőzni. Ezek után nagy sietve leszálltunk, mert nálam már kezdett szakadozni a cérna. Remélem, soha többé nem találkozom az öregúrral. Így szokott ez lenni. Az ember akkor ismer meg szimpatikus embereket, amikor ilyen lehetetlen alakokkal van egy társaságban. És az emberek dühöngő őrültként könyvelik el. Tévesen, hadd tegyem hozzá.

A nagy sietségben egy megállóval korábban szálltunk le, ami elég hosszú gyaloglást jelentett a hatvan fokos melegben. Aki hülye, haljon meg. Kivéve Ivettát meg engem.

A két fiú minden útszéli, elhagyatott bódéra ráfogta, hogy milyen jó kis bunkert lehetne varázsolni belőle. Az egyikbe ott helyben be akartak költözni, és olyan határozottan körvonalazták a dolgot az anyjuknak, hogy egy pillanatig tényleg azt hittem, ott hagyjuk őket. Csak azt bántam, hogy az a viskó nem a dzsungel közepén áll. Helyre állt volna a béke és a nyugalom a világban. 
Mikor az anyjuk is szóhoz jutott, elég világosan tisztázta, hogy nem mindjárt megyünk tovább, hanem most rögtön. Máris. Azonnal. Azt hiszem, ebben a sorrendben használta őket. Aztán egy idő után eljutottunk a vár alá. Ott már csak fel kellett sétálni az emelkedőn, a meredekségét olyan kilencven fokosra saccolom, de ehhez nagyban hozzájárult a hátamon lévő súlyos hátizsák, amiben minden vacak megtalálható volt, amire még véletlenül sem volt szükség. Csak akadjon egy idióta, aki cipeli. Hát akadt. 
A két átokfajzat olyan mély benyomást tett a jegyszedő nénire, hogy nem is kellett fizetnünk. Szerintem az az asszony még most is szedi a tablettáit csuklás ellen. Na, ahogy beljebb kerültünk a kapun, keresztanyunak első dolga volt, hogy szóljon a biztonsági őrnek, hogy abban az esetben, ha meglát egy magányosan bóklászó kisfiút, esetleg kettőt, ki ne engedje őket a kapun. És innen aztán, ki merre lát, ahányan annyifelé szaladtak. 

Keresztanyu maga volt a megtestesült nyugalom, érdeklődve bandukolt egyik teremből a másikba. Rossz pénz nem vész el, majd előkerülnek. Az biztos. Ez a pénz még egy bekötött szájú zsákból is előkerülne az óceán mélyéről. A visításokból, a lábdobogásból, és a felháborodott turisták kiabálásaiból mindig tudtunk következtetni, hogy éppen merre járnak. Aztán egyszer csak csend lett. Keresztanyuval rosszat sejtve indultunk a legutóbbi zajforrás irányába. Pistike és Sanyika megilletődve álldogált egy ajándékokat áruló néni asztalkája mellett és szakértő ábrázattal nézegették a kirakott apróságokat. Addig szakértették a szuveníreket, míg az egyik kiskutyának letört a füle, és egy másik kettéhasadt. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Kénytelenek voltunk kifizetni, mert az asszonynak nem akarózott elhinni, hogy az előttünk járó turistacsoport gyerekei törték volna el. 

Abban a csoportban csak egy gyerek volt, és az még az anyukájában tartózkodott. Gyorsan továbbálltunk, mielőtt a fiuk még megszakértettek volna pár további ajándékot, mert annyi pénzünk már nem maradt. Egész délelőtt fagyiért könyörögtek, már nem volt hová húzni a dolgot, vettünk nekik egy-egy jókora adagot. Titokban reméltem, hogy berekednek, és legalább a kurjongatásukat nem kell hallgatnom. Azért lássuk be, az ember szívesebben gyönyörködik két némán futkározó elmebetegben, mint ha ehhez az egészhez még párosulna percenként néhány velőtrázó sikoly és elvétve egy-egy tébolyodott kacagás. Na ugye. 

Pistikééket ritkán látni csendben, fegyelmezetten ülni, esetleg alvás közben. Ami erősen bennük maradt a munkácsi várral kapcsolatosan, az hogy elcsórtak egy ócska bádogot, hogy majd jó lesz a bunkerbe. Sajnos túl későn vettük észre ahhoz, hogy vissza lehessen vinni anélkül, hogy bárkinek is szemet szúrna. Rettenetes. Pár ilyen nap után az ember elgondolkodik az élet értelmén. És képtelen megtalálni rá a választ.

Aztán az események váratlan fordulatot vettek. A két fiú elfáradt. El nem tudom képzelni, ez hogy eshetett meg. Elindultunk kifelé a vonatállomásra. Ezt a vonulást úgy kell elképzelni, hogy a fiuk minden villanypóznánál megálltak letépni az álláshirdetéseket. Amelyik magasabbra volt felragasztva, mint amíg a kis kezük felért, az megúszta a pusztítást. Sebaj, jönnek még jövőre is! Közben Pistike minden útjába kerülő söröskupakot felszedett és a zsebébe tömött, jó lesz az még valamire alapon. Nem mondom, élelmes kisember, és értelmes is. Kettőjük közül őt nevezném könnyebben kezelhetőnek. De ez még köszönőviszonyban sincs azzal a szókapcsolattal, amit felsőbb körökben csak normális gyerek néven ismernek. Amikor láttam, hogy az egyik útszéli kukából is előkotort valamit, majd kiugrott a szemem a helyéről. 

 Ha belegondolok, hogy én ezt a praclit fogtam egész nap, akkor inkább mégsem gondolok bele. Felmerül az a nagyon is helyénvaló kérdés, hogy hogyan sikerült elérnünk a vonatot. Két rövidke mondat motivált. Az egyik: „A vonat húsz perc múlva indul.” És a  másik: „A következő négy óra múlva jön.” Úgy gondolom, ez mindent megmagyaráz. Hálistennek alig voltak a vonaton, az épeszű emberek mind otthon pihennek lehúzott redőnyök mögött, ebben a rekkenő hőségben. A gyerkőcök annyira eltikkadtak ebben a kánikulában, hogy végre mi is úgy utaztunk, mint a normális emberek. Illetve majdnem. Leszámítva azt, hogy Sanyika időnként őrült kacajt hallatott, megállónként eleresztett vagy kettőt, teljesen nyugodt utunk volt hazáig. Valószínűleg ennek a nevetésnek köszönhetően, egy teljesen üres vagon birtokosaiként szállhattunk le a vonatról. Míg botorkáltunk hazafelé, Pistike minden söröskupakot felszedett, ami azóta került oda, hogy reggel ő már feltakarította az utat ilyen téren, és a nadrágja minden lépésnél mulatságosan csörrent egy óriásit. Nagyon elfáradtam.

Persze az idei nyaralásuk most sem egy napig tartott, de az már egy másik történet…

* Esettanulmány a kaszáspókokról

A kaszáspókok igen gyatra minőségű élőlények. Hamar szakad a lábuk. Nem éri meg tartani őket. Az ember csak megfogja a lábukat és máris a kezében marad vagy öt. A pókoknak átlagosan nyolc lábuk van, de én már láttam olyat, aminek csak hét volt. Biztos letört egy útközben. Vagy amikor szilvát lopott a szomszéd fájáról. Ez sokkal valószínűbb.

Ez a lábszakadós hipotézis csak a kaszáspókokra vonatkozik. Másféle pókokat nem szoktam fogdosni. De megeshet, hogy ez rájuk is érvényes, mármint a másfajta pókokra, és az ő lábuk is csak olyan gyengén van odacelluxolva a testükhöz, mint a fentebb említett kaszáspókoknak.

Igazából eddig csak olyan másféle pókokkal találkoztam, amiknek a hálójába én rendszeresen beleakadtam, mert mindig rossz helyre szőtték. Biztos azért, hogy engem bosszantsanak. Előttük sose sírtam, csak benn a házban, hogy ne örüljenek.

Általában ha találkozom a másféle pókokkal, a reakcióm igen gyors és velős. Addig taposom őket, amíg teljesen meg nem bizonyosodom arról, hogy ez a pók nem hogy támadni nem fog többet, de futni sem, tekintve, hogy a feje és a teste közötti jelentős távolság nehézségeket támaszt ilyen téren. Ráadásul a lábai, amik szakadnak, szintén távol tartózkodnak egymástól, valamint az sem elhanyagolható tényező, hogy a belső szerveire valami marha rálépett a bakancsával. Véletlenül. Tizenkilencszer.  Szóval ezt az egész futkározós dolgot a velem való találkozás után, sikeresen kivitelezni csak az örök vadászmezőkön lehet legfeljebb, amit jelen esetben a pókháló helyettesít.

* Karácsony nálunk

A karácsonyban a legjobb dolog az ajándékozás. Na nem az előtte lévő, két hétig tartó idegbaj, amíg az ember megtalálja a tökéletest, a felülmúlhatatlant, a lekörözhetetlent. Hanem amikor odaadja. Én már jó előre becsomagoltam mindent, még 22-én. Egy egész délutánt szenteltem annak, hogy minden masni, szalag a helyén legyen, és még mutasson is valahogy. De amint az később kiderült, teljesen hiába. Elegendő lett volna kétszer áttekerni újságpapírral, átkötni madzaggal, és kész.

A dinka öcsém, szokásához híven, az utolsó utáni pillanatban kezdett el vakarózni. Hibbant egy alak, az már egyszer biztos. Gyakran elmerengek, hogy miért pont az én öcsém. Amikor a fa alá kellett volna tenni a csomagokat, ő még akkor válogatta, hogy melyik kié. Na, miután végzett, kezdődhet az ajándékozás. Az én taktikám az, hogy összegyűjtöm egy kupacba, ami az enyém – biztos, ami biztos alapon – és azután várom, hogy  a többiek kibontsák a tőlem kapott ajándékokat. Ezt a részt szeretem a legjobban. Akinél nem ilyen a karácsony, az nem érti, hogy miért jelent ez olyan sokat, de akinél ilyen, az pontosan tudja miről beszélek.

Apa mosolyogva bontja fel az ajándékait és szoktam látni az arcán, hogyha örül. Az öcsém, az mint egy vadállat, én még nőt sem láttam így ajándékot felbontani, akik ugye, nem a türelmükről híresek, na de fiút aztán végképp. Tíz másodperc alatt leszaggatja az összes csomagolópapírt. Azt a csomagolópapírt, amit én két óra hosszáig hajtogattam. Aztán egy fél szempillantásnyi ideig csámcsogás hallatszik. Utána meg az, hogy nincs több? Ez elég idegrendszer-borzolóan hangzik, tudom, de idén, még ezen a repertoáron is túltett. Nagyjából a lényeg ugyanaz maradt, csak az időtényezők változtak valamicskét. Csökkentek. Hát meghűlt a vér az ereimben, az biztos. Kénytelen voltam megkapaszkodni, hogy legalább a látszatát fenn tudjam tartani annak, hogy stabilan állok a lábaimon. Legalább a látszatát. A családom többi tagja is meg volt rökönyödve egy kicsit, de hogy ez ne szúrjon szemet az öcsémnek, a többi csomagot ők is úgy tépték szét. Állat módra. Még hörögtek is hozzá. Pillanatnyi elmezavarnak tudom be eme cselekedetüket. A másik fennálló lehetséges magyarázat nincs egészen ínyemre. Na, de jövőre teljesen új módszert választok. Körbeszigetelőszalagozom az egész csomagot, berakom az egészet egy vasdobozkába, rázárom a tetejét, a kulcsot meg eldobom. Hú, de fogom élvezni!

Karácsonyfa díszítés, a szó hétköznapi értelemben vett értelmezése, mint olyan, nálunk nem létezik. Egyszerre több dologra is figyelni kell. Máskor is, de olyankor még inkább. Először is, arra, hogy ne rúgjuk fel a fát az első pillanatban, mikor nekilátunk. Utána elég bajossá válik a díszítés, nagyban nehezíti a dolgot az a tényező, hogy a fáról egyik oldalt letöredeztek az ágak. Ez pár éve volt nagy divat nálunk, azóta már kinőttük. Már nem veszünk három karácsonyfát még tartalékba. Csak egyet. Mert azért, bármikor beüthet a ménkű. Ha az első lépés megvan, és nem borítottunk fel semmit, akkor szokott a vita kezdődni, hogy ki kösse össze a szaloncukrokat. Vannak jelentkezők bőségesen. Ebben a versenyben, én már huzamosabb ideje jelentős hátránnyal indulok, mert apáék szerint, nem minden szaloncukor jut el a rendeltetési helyére, amikor én csomagolom őket. Kikérem magamnak. Amikor hagymaízű szaloncukrunk volt, egyet sem ettem belőle. Az őzikeémelygésest is meghagytam. Apáék szerint nem ér gusztustalan nevekkel felruházni a gesztenyeízű és rumos szaloncukrokat, hogy másnak ne kelljen. Nem értek egyet. Mindenki azzal küzd, amivel tud.

Aztán, mikor végeztünk, jönnek a díszek. Itt arra kell ügyelni főként, hogy oda ne tapossuk a húgomat valamerre, mert előszeretettel bújik be az aranyeső kupacok alá, és azt hiszi, hogy nem látjuk, hogy a sok végtagja közül egy vagy esetleg kettő, mindenképpen kilóg. Amikor hangosan kiabálunk utána, és fennhangon érdeklődünk egymástól, hogy nem tudod, hol van, te sem láttad, akkor elégedetten kuncog az aranyesők alatt. Szerintem, ezt a részt élvezi a legjobban.

A díszek után már csak egy feladat marad, fel kell rakni az aranyesőket. Itt főleg arra kell ügyelni, hogy mire kell ügyelni, és ha ezekre a dolgokra még emlékszünk, akkor még arra is ügyeljünk, hogy ne szaggassuk el a gyenge minőségű aranyesőket, mert nem nyújt túl szívderítő látványt a kilencvenöt helyen szigetelőszalaggal megtámogatott aranyeső. Megjegyzem, az sem használ az állapotának, ha a gyereket ezzel tanítjuk galambot fogni.

Nálunk a karácsonyeste mindig templombamenéssel kezdődik. Ez az igazán egyszerűnek tűnő családi program, elég nagy erőkifejtést és bonyolult előkészületeket igényel. Mindig elkésünk. Ennyit elöljáróban. Most rövid mondatok következnek. Kevés az idő. Kapkodunk. Ettől nem lesz több. Öltözés. Harisnya kifelejt. Öltözés elölről kezd. Ötéves alany nemtetszését fejezi ki. Sír. Igeként. Főnév helyett. Kakaóval fehéring leisz. Csere. Öltözés befejez. Fésülés. Indulás.

Röviden hangzik, de egy öttagú családnál elég hosszadalmas a kivitelezése. Baktatunk a zuhogó esőben, mert félúton eleredt. Persze az esernyő otthonmaradt, mert úgysem fog esni. Az ilyen alkalmakkor mindig esik, Murphy ide vagy oda. Az öcsém bíztatja a húgomat, hogy csak oda lépjen, ahol csillog. Apa felsóhajt, hogy így nem lehet gyereket nevelni. Teljesen igazat adok neki, és röhögök, mert ezek a gondok nem az én vállamat nyomják. Meghitt, családi idill. Ha nekem gyerekem lesz, majd én is fogom bolondítani mindenfélével, a fogtündérrel, a Mikulással, a húsvéti nyuszival, meg a többi mindennel sorban, ami még jön! 

Karácsonyeste nem veszekedünk a számítógépen, és nem kiabálunk egymásra olyan dolgokat az öcsémmel, amik miatt már mindkettőnknek garantáltan bérelt helye van a pokolban. Hagyom, hogy kisajátítsa. Ez a következőképpen néz ki. Ül a számítógép előtt, nyomogatja a billentyűket, válogat a CD-i között, és közben fülsértően énekel. Én meg válogatok a megfelelő vezényszavak között, hogy melyikkel állíthatnám le. Felváltva használom a hallgassel, fogdbe, fogdmárbe, pofabe és a mikorhallgatszmárel kulcsszavakat vajmi kevés sikerrel. És ami a legjobb, a végén leveszi a fülhallgatót és megkérdezi, hogy kihallatszott? Á, dehogy. A szomszédban lakó hatvan éve süket Pista bácsi átjött megérdeklődni, hogy ez milyen banda, mert neki nincs meg ez a lemez. Hát, ha az istenek is úgy akarják, akkor nem is lesz meg.  Hiába, vannak olyan emberek, akik ellen nincs gyógyszer, a dög sem viszi őket. Ha meg már a fokhagymafüzér sem használ, akkor kérem szépen, eljött az ideje annak, hogy elgondolkodjunk valamilyen radikálisabb megoldáson.

A karácsony többi napjára is jut bőven az érdekesebbnél érdekesebb programokból. Az egyik legmeghatározóbb program a fényképezkedés. Az öt családtag beáll hatvanféle kombinációba, ja és a húgom még háromezerbe. Minden egyes állatkájával külön-külön. Ha már végképp elfogytak, akkor helyenként velem is. És még a csoportos képeket nem is említettem. Ugyanazok a fényképek évről évre. Arra jók, hogy nyomon követhetőek legyenek a változások. Ki mennyit nőtt előző év óta, mikor vágatta le a haját, mióta szemüveges, miért van bepólyálva a keze. Mert a szomszéd dobermann nem evett egy hete. És embert eszik mostanában. Egyébként a kutya fajtája rotweiler, csak nem voltam biztos benne, hogy kell helyesen írni. Mindenesetre jókora harapó eszközökkel rendelkezik. Alvilági körökben csonkolónak hívják az ilyesmit. Nem teljesen alaptalanul.  Na mindegy. Azóta azt a dögöt rejtélyes baleset érte, béke poraira. Azt a rágalmat, hogy nekem bármi közöm lenne az elhalálozásához, teljesen a képzelet szülte. Magától is tud szép nagyot ugrani az a kutya, tehetek én róla, hogy pont a gödör mellett támadt ugrálhatnékja? Mindenki ott ugrál, ahol jólesik. A kutya mondjuk, elég jót esett. Hehe.

Engem otthon nem sokat engednek főzőcskézni, mert apáék szerint nem teljesen egyformák a sárgarépadarabok, amikor én vágom össze őket. Azt is szokták mondani, hogy nem lovak vagyunk. És hogy kisebbre kell a krumplit is összevágni. Sokkal, sokkal kisebbre. Azt hiszik az ember hülye. De azért amit ők csinálnak, az kicsit túlzás. Olyan picire összevágják a hagymát, hogy alig látszik a vágódeszkán. A múltkor csakazértis úgy főztem meg a levest, Csilla-módra. Kicsit nagyobbak voltak benne a zöldségek, na igen, de az ember legalább érezte, hogy eszik valamit. A húgomnak egy krumplitól úgy kidudorodott az arca, hogy elkezdtem nevetni, csak az volt a gond, hogy közben a leves is a számban volt. Tudjátok, milyen rohadt nehéz a falról levakarni a zsírfoltokat? Dehogy, fogalmatok sincs. Nekem van. Egész este azt gyakoroltam. Hálás egy feladat.

Apáék szerint, az eset tanulsága az, hogy legközelebb kisebbekre kell felaprítani mindent. Pedig szerintem egyáltalán nem az. A tanulság az, hogy ha legközelebb a húgod egy krumplidarabbal küzd, és te meg a röhögéssel, először mindenképpen a levest küzdd le a szádból. Ez az első és legfőbb szabály. A második pedig hasonlatos ehhez: nevess szívből.

A húgom imád velem játszani, csak az a baj, hogy a világszemléletünk különbözik egy kicsit. Egészen más dolgokat tartunk érdekesnek és figyelemreméltónak. Határozott elképzelése van például arról, hogy milyen játékok érdekesek és milyenek nem. Szerinte például, nagyon vicces a házban fel-alá rohangálni rikoltozva, egyébként én ilyenkor ki szoktam ülni a kapu elé, hogy még az árnyéka is elkerüljön a gyanúnak, hogy gyerekveréssel foglalkozom szabadidőmben. De egyáltalán nem tartja viccesnek azt a játékot, amit úgy kell játszani, hogy az ember leül egy ülőalkalmatosságra, lihegve, vörös arccal, remegő térdekkel, ezzel is szimbolizálva azt az utolsó, kétségbeesett próbálkozást, hogy a szívverése legalább megközelítse a percenkénti normát. A húgom szerint ez a játék unalmas és hülyeség, és helyette inkább mehetnénk a kutyát köpdösni.

Kár, hogy amikor én gyerek voltam, nem állt rendelkezésemre egy idősebb nővér, akit az őrületbe kergethettem volna. Mennyivel másabb lenne most az életem.

* Jozefin

Vannak nevek, amik soha nem mennek ki a divatból. Úgy, mint az István, az Ivetta, a Rudolf vagy a Kamilla.

De vannak nevek, amik csak egy-egy kor sajátjai, mára már inkább a közröhej tárgyát képezik. Többek között Jolán, Teréz esetleg Jozefin.

Ki nevezi manapság Jozefinnek a gyerekét? Az, aki teljesen meg akar bizonyosodni arról, hogy ez a gyerek teljesen szerencsétlen lesz, egészen élete végéig.

Képzeljük csak el, Kovács Jozefin 4/b osztályos tanuló. Szegény. Hallgatni is rossz, hát még viselni! Az ember állandó késztetést érez arra, hogy elkezdjen egetrengetni a röhögésével. Az ember maximum a kecskéjét nevezi el Jozefinnek, jobb érzésű egyedek azt sem.

Időnként az ember az öccsét illeti ezzel a névvel, egy jelzővel kiegészítve, minekutána hibbant Jozefinre növekedik e becses elnevezés. De hát egy öcs és egy kecske között némely különbségek észlelhetőek, ami a kecske intelligensebb ábrázatában, valamint a táplálékláncban magasabb helyet való elfoglalásában nyilvánul meg…

* Ismerősök

Az értelmező szótár szerint az ismerős az az ember, akit ismerünk ugyan, de a három lépés távolságot megtartjuk. Mert annyira azért mégsem ismerjük.

Viszont az én értelmezésemben kicsit eltérő jelentéssel bír ez a szó. Az ismerős annyit jelent, mint a barát, csak kicsit messzebbi. Persze olyanokat is számon tartok ismerős címszó alatt, akik egyáltalán nem ütik meg a mércét. Erre mondjuk azt, hogy kivétel erősíti a szabályt. Ami ugye lényegében teljesen hülyeség. Mert ha van kivétel, akkor a szabályunk teljesen megbukott. Ismerős és ismerős között különbség leledzik. Méghozzá óriási. De azt hogy melyik ismerős melyik ismerős kategóriába tartozik, csak a hanglejtés alapján tudod eldönteni. Bírsz követni? J

Akkor szoktam még ezt a szót használni, ha akiről beszélek, a társaságban van, és nem akarom, hogy más is tudja.

Van egy ismerősöm, aki irtózik a gilisztáktól. Ezen nincs mit nem érteni, úgyhogy ne is húzogasd a szemöldöködet, te ott a harmadik sorban. Igen, te. Szóval ez az ismerősöm, igazán kedves pofa. De tényleg. Hálás is vagyok érte, hogy az ismerősömnek mondhatom.

Annyira irtózik a gilisztáktól, hogy az már egyenes vicces. Engem mindig nevetésre késztet. Nem olyan régen volt egy mulatságos esetünk. Sétáltunk a sötétben, és én a markába nyomtam egy gumicukrot, ami történetesen giliszta formájú volt. Két autó egymásnak ütközött és egy harmadik belecsúszott az árokba, akkorát visított. Teljesen kiment a fejemből ez a gilisztásdi. És nem volt hajlandó megenni, csak úgy, hogy összetépkedtem apró darabkákra, hogy még véletlenül se lehessen azt hinni, hogy valamikor köze volt a gilisztához. Kicsit úgy éreztem, mintha lenne egy gyerekem. Nem volt rossz érzés.

Akad olyan ismerősöm is, aki nem fél a gilisztáktól. Nem sok ugyan, de akad néhány.  Ennek az ismerősömnek megígértem egyszer, hogy majd írok egy novellát róla. Egy olyan igazit, személyre szabottat. Még nem írtam. Nem jött az ihlet. Igazán remek alak. Az a fajta, akire az ember bármikor számíthat, és az ilyenekből kevés van. Kicsit munkamániás. És kevés az önbizalma. Azt hiszi, hogy nem jól csinálja, amit csinál. Pedig de. Kitartó és türelmes. Talán egyszer magától is rájön. Tud szívből nevetni, és ez fontos. És szereti az állatokat, ez is fontos. Meg a macskákat is szereti, ez már nem annyira fontos. Lecsó nélkül. Én még ilyen nem láttam. Pedig már ezerszer megmondtam neki, hogy a macska csak lecsóval jó. Hasztalan. Nem hisz nekem. Kicsit úgy megy, mint egy kacsa. Ez vicces. És lassan gépel, ez már kevésbé vicces. És szédítő sebességgel forgatja a szemeit. Annak ellenére, hogy éssel nem kezdünk mondatot. Már körbenéztünk az optikusnál, üvegszemek tekintetében. Legyen mivel pótolni, ha az eredetieket egyszer elveszíti. Hogy ez egyszer be fog következni, ahhoz nem fér kétség. Előbb vagy utóbb. De inkább előbb. Mint utóbb. Ez egészen bizonyos.

Van egy ismerősöm, akinek az arca olyan, mint a hód. Nem a téli csapadék rosszul ragozott birtokos alakja, hanem az a kis vízi állat, ami fákat rág és fehérek a fogai. És egy csomó fogkrémreklámban szerepel. Na jó helyesbítek, inkább egy orrpolipos hódra hasonlít.  Valószínűleg a közelgő vizsgaidőszak miatt látom így, de határozottan ez a véleményem. Szerintem rosszul választott frizurát, mert nem tudja viselni. És kicsit hülyén néz ki, amikor rángatja a fejét, hogy álljon valamerre a haja. A hódok nem csinálnak ilyet. Akár van polipjuk akár nincs.

Van egy ismerősöm, aki néha borostás. És mellesleg, hadd tegyem hozzá, ő az egyetlen ismerősöm, akinek jól áll. Piszok jól. Egészen annyira, hogy az embernek meglódul tőle a fantáziája. Az ember lányának is. Nem épp a megfelelő irányba.

Van egy ismerősöm, aki borzasztóan sértődős. Sosem lehet tudni, hogy mire hogy fog reagálni. Elneveti, vagy megsértődik. És állandóan magát dicséri. Utálom az ilyen embereket.

Van egy ismerősöm, aki nagyon fontos nekem. Néhány dolgot megváltoztatnék rajta, de a többi tulajdonsága aranyat ér. Szép az orra, olyan nemes. És a keze, megér egy külön fejezetet. Olyan férfias. Meg a háta. Az is. Amikor nevet, nekem is mosolyra húzódik a szám. És boldog vagyok, hogy az ismerőseimhez tartozik. Akkor is, ha éssel nem kezdünk mondatot.

* Ételpercek Csillával

Annyi közöm van az egészséges életmódhoz, mint az öcsémnek a jó modorhoz. Majdnem semmi. Még csak köszönőviszonyban sem vagyunk. Néha elmerengek, hogy vajon a többi ember is ilyen életvitelt folytat, vagy csak az én koporsómra fogják azt írni, hogy élt nagyon keveset?

Ha jobban belegondolok, ritkán eszem rendszeresen, és még ritkábban étkezem egészségesen. Mondjuk, mostanában több zöldséget fogyasztok, de ez betudható annak, hogy lassan, de annál biztosabban közeledik a nyár, ezzel együtt a strandszezon, és az én bikinim épp tegnap reccsent szét – két majdnem teljesen egyforma darabra – a fenekemen, mikor egy kósza kísérletet tettem arra, hogy lehajoljak. Hasonló élményeket nem szeretnék átélni a strandon, teljesen elegendő hallgatni a barátnőm visítva nyerítését ezen alkalomból kifolyólag. Még most is visszhangzik a fülemben. Ez ügyben tehát – mindenki számára nyilvánvaló lett, – radikális lépések szükségeltetnek.

De azt hiszem, hogy az ideális testsúlyom visszanyeréséhez nem a legjobb módszert választottam. A sajátkészítésű, kandírozott narancshéj töméntelen fogyasztása valószínűleg nem fogja elősegíteni ez irányú törekvéseimet.

Egyébként, ha már itt tartunk, a narancshéjat érdemes úgy kandírozni, hogy minél több embernek lehessen elmagyarázni, hogy nem a malacnak főzök, hanem saját részre, és nem kérek, köszi, töltött káposztát, van nekem rendes ennivalóm is. A narancshéjat meg érdemes úgy beledobálni a forrásban lévő vízbe, hogy fröcsögjön mindenhová és az ember jajgathasson után fél órát, hogy jaj a szemem. Utána már egyszerű a történet, nagy vonalakban csak annyi, hogy utána borítunk a narancshéjnak egy fél kiló cukrot, és kavarjuk órákon át. Onnan lehet tudni, hogy jó munkát végeztünk, hogy a konyhában minden ragad és cukros, csak a narancs héja nem.  Tehát akkor kettőt kavarok jobbra a fakanállal, kettőt balra, és hármat csapok a fiúk fejére, akik nem tisztelik kellőképpen a modern konyha iránti elhivatottságomat, és hozzák a hagymahéjat, hogy ebből vajon mit lehetne.

Visszakanyarodva az eredeti mondanivalómhoz, azt hiszem, leszögezhetjük, hogy fogyni nem így kell. Az a szomorú helyzet, hogy nem bírom elképzelni, hogy én salátákkal sanyargassam magam, inkább azt bírom elképzelni, hogy éjszaka is felkelek enni, mert reggelig éhen veszek.

Talán mégis elkezdek futni járni, de csak szigorúan azért, hogy az egészséges életmódomat megkezdjem. A fogyókúrázás ellenkezik az elveimmel, és az elveimet nem adom. Hogy néznék különben a tükörbe? Pedig én szeretek odanézni. Arról nem is beszélve, hogy enni még jobban szeretek. Nincs is annál jobb dolog, mint mikor az ember jóllakottan üldögél az asztalnál, és félretol néhány tányérhalmazt, hogy legalább a feje tetejét lássa annak, aki szemben ül vele.

Azt hiszem, a fogyókúrázást meghagyom másnak, nem az én asztalom. Én ahhoz értek, hogy kell jóllakni, ahhoz nem, hogy kell kóróvá válni. Jól érzem magam a bőrömben, és egyedül ez számít.

* Gondolatok össze-vissza

Háttal sosem kezdünk mondatot, mert az csúnya és neveletlen dolog, és ha kiderül, akkor soha többé nem lehetünk tagjai egyetlen tisztességes londoni klubnak sem. Márpedig ez fontos. Mert mit lehessen tudni, ahogy Micimackó mondaná, hogy mikor lesz az embernek szüksége valakire. Ezért kell mindenkivel jóban lenni. Aljas dolog, de hasznos. Kivételt tehetünk az igazán tenyérbe mászó alakokkal, akik undokok és elviselhetetlenek, nyávogósan beszélnek, a hangmagasságuk sosem süllyed magas cé alá, és a kedvenc regényük a Dzsén Er meg a Don Kihóttmegte.

Na, az ilyen alakokat szépen és precízen át kell kötözni, mint a húsvéti sonkát, leönteni benzinnel és felgyújtani. Szerintem ez még a törvény keretein belül van. És az emberi jogékért felelős cikkelyeket nem sérti egyáltalán.

Egyetlen dologtól rettegek nagyon, a fogorvostól. Ha rajtam múlna, én az összest elkapálnám az ól mögé. Jó mélyre. Ennek mindösszesen egy akadálya van, mégpedig az, hogy nem rajtam múlik.

A házimunkákhoz úgy szoktam hozzáállni, hogy más is hozzáférjen. Én szellemi munkára születtem, a fizikai munka nem nekem való. Hangoztatom is úton-útfélen. Éhen is halnék, ha mosással kéne megkeresnem a kenyeremet. De hála az égnek nem kell. A főzésbe már kezdek belejönni, ezt a ház mögött lévő kiégett fazekak és serpenyők egyre növekvő kupaca is bizonyítja. Na jó, azért ez egy kicsit túlzás, van pár dolog, amiben verhetetlen vagyok. Ide tartozik a tejfeles csirke, a spagetti és a palacsinta. Senki sem készíti nálam jobban őket!

Vizsgaidőszakban olyan elfoglalt szoktam lenni, hogy teljesen elfeledkezem az olyan programokról, mint az evés meg az alvás. Én nem is tudom, hogy bírom ki. Mert enni imádok. Aludni is. Valószínűleg az egyik ókori görög filozófus reinkarnálódott újra bennem. Az öcsém ugyan vitatja e tény hitelességét, és szerinte csak a szomszéd kecske reinkarnálódott, és az is csak olyankor látszik, amikor röhögök. De mivel ő kiskorú, ezért a véleménye, majdnem olyan, mintha nem is lenne.

Ahogy az egyik ismerősöm fogalmazna, a jóllakottság állapota ott kezdődik, amikor az ember elpusztította egy hatszemélyes vacsora kellékeit, a személyek nélkül, és a nadrágját nem kell kigombolni, mert a gomb magától lepattanva üti ki az egyik pincér szemét. És azt nyöszörgi, hogy mindjárt hányni fogok. Élvezet vele egy asztalnál ülni. Enni nem biztos, hogy fogsz, én egyszer próbáltam a közös tálba nyúlni, de úgy nézett rám, hogy jobbnak láttam, ha felhagyok vele. Hiába, no. Az a tipikus, túlélő természet. Az egyik példaképem. Ha valaki megél a jég hátán, akkor az ő. Érdekes módon szokott ajándékot adni. Ha édességről van szó, akkor egészen biztos, hogy felbontva adja át. Muszáj kipróbálni, hogy mit ad ide, na. Nehogy véletlenül a finomabbat ajándékozza el. Aztán, abból, hogy mennyi van a zacskó alján, el kell dönteni, hogy érdemes-e belekóstolni vagy nem. Amiből alig hiányzik pár szem, hozzá sem nyúlok. Minek? Viszont, amiből csak a zacskó van meg, tuti veszek egy csomagot. Már annyira megedződtem, hogy képes vagyok röhögés nélkül átvenni. Ajándék lónak ne nézd a fogát, mert nem szereti és megharapja a kezedet.  Fontos, hogy ne sértsük meg azokat, akik számítanak nekünk. A húgom rajzait is nagy áhítattal szoktam csodálni. Minél jobban nem értem, hogy mit rajzolt, annál áhítatosabban. Meg szoktam kérdezni, hogy mit ábrázol a mű, és ilyenkor teljesen felháborodva néz rám, hogy nem látod, a hóember orrot fúj, a kisfiú meg kukucskál ki a szekrényből. De, válaszolok, én is pont ugyanezt láttam, csak tőled akartam hallani. Hiába, a gyerekek annyival, de annyival több mindent látnak ebből a világból, mint mi. Kár, hogy mire megnőnek, elfelejtik.

Hóember kapcsán, télen állandóan mindenféle szirupokat kellett innunk, mikor gyerek voltam, időnként még most is érzem a rossz ízüket a számban. De aztán, mikor nagyobbak lettünk, már egyedül is bevehettük őket, felnőttek segédkezése nélkül. Amikor csak tehettük, az öcsémmel, mindig a macskába öntöttük, az egész üveggel, ha lehetett. Szép egészséges is volt a macska, hogy szakadt volna rá a mennyezet. Én már gyerekkoromban is nagyon jól értettem ahhoz, hogy hogy kell másra bízni a piszkos munkát, mindig az öcsém fogta a macskát, ami kalimpált, mert nem nagyon tetszettek neki ezek a fogások, én meg öntöttem bele az anyagot. Karmolt is a dög rendesen. De nem engem, hál’ Istennek. A gyehennán fogok égni ezért, és még rengeteg másért.

Hát még az hogy tetszett a macskának, amikor felöltöztettük babaruhába, és a babakocsiban tologattuk! Jajajj, de boldog volt, még most is a fülemben cseng a hálás nyávogása. Ez is közös biznisz volt az öcsémmel, azt már meg sem említem, hogy persze, hogy ő fogta a macskát, míg én öltöztettem. Ha jobban belegondolok, az öcsém igazi kis angyalka volt, amíg meg nem nőtt annyira, hogy lehetett vele játszani. Akkor aztán elrontottam, de teljesen. Minden csínytevésbe én rángattam bele, ő meg jött a nagy és okos nővérkéje után. Rosszul tette, de akkor még nem volt annyi térlátása, hogy mi káros az egészségre és mi nem. Engem követni határozottan káros volt, még most sem heverte ki teljesen.

* Egy hétköznapi ház

A mi házunk nem nagy. De nem is kicsi. Inkább olyan jól eltalált méretű. Ha egy hangyával többen lennénk, már szűk lenne.

Ahogy belépünk a kapun, rögtön nekiugrik az ember tekintete az egyetlen háziállatnak, - ha az egereket, a szúnyogokat és az öcsémet nem számítjuk, - a kutyának. De erre rájössz egyedül is a hangok alapján, amiket kibocsát magából. Ezeket különös előszeretettel bocsátja ki éjjel három és négy között, amikor az ember aludna, de nem tud, mert a bolond kutya ugat az udvaron. Habár az ocsmány pofája után akár denevér is lehetne. De kutya lett. A sors fintora.

Rövidke séta után eljutunk az óriási lépcsőhöz, ami ugyan csak három fokból áll és úgy zsugorodik, ahogy növünk, de aminek legalább kilenc heget köszönhetek a térdemen. Ezután következik a veranda és az előszoba, ilyen sorrendben. Az az előszoba, ami olyan óriási, hogy az ember hangja visszhangzik benne, és ha ketten állunk ott egyszerre, egyikünknek ki kell mennie, hogy a másik rendesen kapjon levegőt.

A következő állomás a konyha, ami pompázatos. Szép nagy. Itt szoktuk megrendezni a társas összejöveteleket, ez többnyire kiabálásban nyilvánul meg. Nálunk mindenki hangosan beszél, és aki érdekesebbet akar mondani, annak hangosabban kell. Népbetegség. Az öcsém itt szokott marha nagyokat böfögni ebéd után, majd kifordul a belem tőle. De mióta szemüveges lett, egyre ritkábban műveli, mert az intelligens imidzsébe, amit képzel magáról, nem fér bele egy böfögő vadállat. Jól teszi. Már unom az asztal lábát rugdosni, mert az övét ritkán találom el. Apa itt tartja a festőállványát, amin festeni szokott, képeket. És ugye a festés elengedhetetlen kellékei az ecsetek, amik ahelyett hogy tokban állnának, egy széken vannak felsorakoztatva. És mindig akkor festékesek, amikor fehér nadrág van rajtam, vagy nagyon sietek. Gyakran szoktam sietni. Időnként előfordul, hogy acetontól bűzölögve jelenek meg egyes összejöveteleken. Mert foltosan azért mégsem állíthatok be. Az acetont ki lehet küszöbölni némileg a nagyi parfümjével, ami még a Krisztus előtti időkből maradt fenn. Olyan büdös, hogy az ember szívesebben szagolgatna borsófőzeléket. Pedig az sem egy nagy élmény. Ezért van nekem mindig ülőhelyem a villamoson.

Aztán található még a konyhában hűtő is. Első pillantásra teljesen szokványos darabnak tűnik. Második pillantásra is. A belső felosztása viszont egészen figyelemreméltó. Három fő részre osztható. Az alsó polcon tartjuk a zöldségeket, gyümölcsöket, meg néha a húgom ide pakolja a  legóját, majd egyszer jól fenéken billentem. A második polcon találhatóak az élelmiszerek, és a legfelső polcon kaptak helyet a konzervek, amiknek lejárófélben van a szavatossági ideje, vagy már fénysebességgel el is suhant mellettünk. Furcsamód ez a polc mindig tele van. Egészen megdöbbentő.

Apáék érdekes módon vesznek kenyeret. Olyan logikusan számolnak: kell egy kenyér szombatra, meg egy vasárnapra, az kettő. Aztán rám néznek, és elküldik az öcsémet, hogy hozzon öt kenyeret. A fene se érti.

Én a konyhát arra használom, hogy nyúzzam a húgomat, szokásomhoz híven, amikor nem néz oda senki. Ilyen pillanatok viszonylag ritkán vannak, mert apáék állandóan szemmel tartanak. Előítéletnek hívják az ilyesmit. Vagy negatív diszkriminációnak, de ezt nehezebb kimondani. Viszont az ember intelligensebbnek tűnik tőle. Ez sem megvetendő szempont. Másutt is szoktam nyúzni, és olyankor apáék kíváncsian érdeklődnek, - emeltebb tónusban – hogy már megint mit nyomorgatom azt a szerencsétlen gyereket. Pedig nem is nyomorgatom, csak én vagyok a húgom nagy és okos nővére, az egyetlen, hadd tegyem hozzá, és mivel a cím kötelez, ezért kénytelen vagyok foglalkozni vele hétvégenként, mikor félholtan beesek a házba. Hazajövök, alig tépem le a csizmámat és az űrkaftánomat magamról, az első kérdés az, hogy mikor játszol velem? És hát a magamfajta kőszívű ember egyre nehezebben bír ellenállni az ilyen könyörgő gyerekszempárnak. Edzenem kéne, kijöttem a formámból.

No de még mindig a konyhánál tartunk, ahogy belépünk, jobbra található az apáék szobája, balra meg a spájz, ahol én lakom az öcsémmel. Apáék mérgesek, amikor így hívom a gyerekszobát. Engem mulattat. Szobának kicsi, spájznak meg nagy. És ráadásul innen nyílik a mosdó. Ki látott már olyan házat, ahol a spájzból nyílik a fürdőszoba? A spájzról az embernek a nagyi befőttjei jutnak eszébe, amiket meg lehet dézsmálni, nem egy fürdő, ahol még befőttek sincsenek. Szóval itt ketten lakunk, de a főnök én vagyok. Nyilvánvalóan és megkérdőjelezhetetlenül. Habár az öcsém időnként megkérdőjelezi, és már nem éri be azzal a válasszal, hogy azért mert azt mondtam. Ki kell találnom valami nyomós érvet, ami nem okoz nyolc napon túl gyógyuló maradandó károsodásokat, és ami elég jó ahhoz, hogy egy darabig békén hagyjon.

Apáék attól is kiakadnak, ha a vendégek előtt hangosan kérdezősködök. Például olyanokat, hogy ehetünk-e egy szelet vajas kenyeret, meg hogy fogunk-e este fürödni, mert már elég koszos vagyok. Eleinte még remegett a szám széle, de már kőarccal csinálok hülyét mindenkiből, főképp magamból.

Egyik fő jellegzetessége az otthonunknak, hogy a húgom játékai megtalálhatóak a ház minden pontján és felkiáltójelén. De tényleg mindenütt. Az ember nem is gondolná, hogy a makarónis zacskóban találhat néhány baba végtagot. Pedig így van. Hogy az apa ünneplőjének a zsebét ne is említsem. És a párnahuzatomat. Meg a táskáimat sem.

Régen az öcsémmel gyűlöltünk felkelni korán reggel. Én most is utálok. Mindenféle trükkökkel éltünk, hogy egy kicsivel tovább alhassunk suli előtt. Rengeteg módszert kipróbáltunk, de a ruhában alvás bizonyult a legtartósabbnak. Majdnem fél órát spóroltunk vele. Aztán beütött a ménkű. Túlzásba vittük, és a cipőt is magunkon hagytuk. Csak azzal nem számoltunk, hogy apának feltűnik a sáros ágybeli. Na, vége lett egyből a szép időknek.

Amíg nem volt meg a húgom, az öcsém nyaggatott, hogy játsszak vele. És amikor kiborított valamivel, mindig azzal etettem, hogy van egy saját háziállatom, amivel titokban szoktam játszani, és sose fogom megmutatni neki. Csak úgy ette a penész. Ezek gyerekes dolgok, de ha most eszembe jutnak, megmosolyogtatnak. És amikor kérdezte, hogy milyen állat, akkor hitelesen illusztrálva, elmagyaráztam neki, hogy úgy néz ki, mint egy kismajom, csak pöttyös és rózsaszínűek a fülei. Szerintem Európában nem is honos. Olyan ritka faj, hogy mindösszesen egy példány létezik belőle, ez itt a fejemben.

Jó volt gyereknek lenni. Időnként még most is annak érzem magam. Van egy sanda gyanúm, hogy én sosem fogok teljesen megkomolyodni. Oda se neki, lehet, hogy így jártam jobban. Néha eszembe jutnak évekkel ezelőtti élmények, amiket már mindenki elfelejtett, és eszembe jut egy íz, egy illat, egy mozdulatról egy másik mozdulat, egy érzés, amit bizonyos dolgok váltottak ki belőlem vagy a környezetemből. És kicsit úgy érzem, hogy sikerült megmentenem egy darabkát abból az időből, ami rég elmúlt, ami csak foltokban az enyém már, és amire egyre kevésbé emlékszem. De az ilyen pillanatok mutatják meg, hogy az emlékeim között hűségesen őrzöm azokat az élményeket, amelyek talán felnőttként veszítettek értékükből, de gyerekként nagyon sokat jelentettek…

* Egy barátság margójára

Azt mondják, madarat tolláról, embert a kézfogásáról ismerni meg a legjobban. Meg arról, hogy ad-e kölcsön. Az eredeti fordítás nem teljesen így hangzik, de ez jelen esetben teljesen lényegtelen.

Az első dolog, ami eszembe jut a barátnőm kapcsán, hogy bármikor számíthatok rá. Gondolkodás nélkül rábíznám bárki életét, az enyémen kívül, természetesen. Nem számít, hogy nappal van vagy éjszaka, épp zuhanyozik, vagy alszik, uborkapakolás van az arcán vagy sminkel. Habár a sminkelésnél vigyázni kell, mert olyankor harapni is szokott, ha túl közel megyek, meg nagyokat rúgni, úgyhogy ezt visszavonom. De a többi érvényes.

Még a fogorvosnál is foghatom a kezét, amíg kotorászik a számban, azért a múltkor elment megröntgeneztetni az ujjperceit, nem tört-e el valamelyik. Jobb az ilyenről időben értesülni. A másik említésre méltó tulajdonsága a nagyszerű humorérzéke. Elég elmondani háromszor a viccet, és már rögtön érti is. Ritka az ilyen ember.

Minden megvan benne, ami belőlem teljességgel hiányzik. Szorgalmas, megfontolt, és tud spórolni. Ezt irigylem tőle a legjobban, mert nekem fogalmam sincs, hogyan kell.

Ebből kifolyólag, következő életében egészen biztosan szappan lesz belőle. Már csak azt kell eldönteni, hogy folyékony szappan, mosószappan, illatos szappan, babaszappan, férfiszappan, ajándékszappan, vagy esetleg háziszappan. A lehetőségek tárháza olyan bő.

Az erős barátságok alapja a jó kompromisszumkészség. Fontos, hogy ebből sok legyen mindkét félnek. Nálunk, Ivettának jutott az összes, az én részem is. Ki vagyok semmizve.

Már arra a szintre jutottunk, hogy magázódunk. Kend gombázni megy? Csak a piros kalaposat szedje, amin fehér pöttyök vannak, az a kendnek való.

Ez az elmebaj előtti utolsó stádium. A téboly már ott ül a szemünkben, de még lappang. Vagyis csak az Ivettáéban, mert én nem szeretem ha a szememen ülnek, Ivetta szelídebb, ő hagyja.

Időnként elfeledkezünk magunkról, és nyilvános helyeken is magázódunk, ami nem vet túl jó fényt ránk. De egyszer már úgyis szólni fogunk a gondnoknak, hogy cserélje ki a körtét, mert ez alig világit. Mások szerint a mi körténket kéne kicserélni.

Rengeteg heppje van, amiken órákat bírok röhögni, hadd emeljek ki néhányat közülük. Először is azzal kezdem, hogy imádja elvakarni a szúnyogcsípéseit. Van ezzel más is így, de ez sokkal összetettebb folyamat ennél.

Este, mielőtt lefeküdne aludni, mindenkit lepisszeg, és fülel, hogy van-e bent szúnyog? És ha hall valami ismerős zümmögést, akkor felcsillanó szemekkel reméli, hogy hátha megcsípi éjszaka.

És nekem ezzel az emberrel kell osztoznom a szobán a kollégiumban. Reggel, ébredés után, első dolga terepszemlét tartani a lábszárain, és ha talál néhány piros pöttyöt, akkor elégedetten felsóhajt, megérte kitakarózva aludni. Ezután következik csak az említésre méltó rész. Megpiszkálja egy kicsit a pöttyöket, aztán vár egy kicsit. Majd mikor elkezd viszketni, akkor élvezettel képes vakarózni órákon át.

A múltkor a horgára akadt egy nagyobb fogás, három szúnyogcsípés volt egymás mellett a combján, és amikor véletlenül hozzájuk ért, felszisszent, hogy júúj, ez az aranybánya, ide nem kellett volna belevakarni.

Szeretek náluk nyaralni, mert kedvelnek a szülei. Ez nagy szó, mert a barátaimat általában eltiltani szokták tőlem, de az Ivetta szülei meg vannak győződve, hogy a lányuk csak jót tanulhat tőlem. Meghagytam őket ebben a tévhitben.

Legutóbb, mikor ott töltöttem egy hétvégét, az anyukája ezüst étkészlettel terített, rögtön azt kerestem, hogy melyik zsebembe tudnék elrakni belőlük párat ínségesebb időkre.

A barátnőm ezzel tökéletesen tisztában volt, mert az esetek többségében egy rugóra jár az agyunk, de ez nem azt jelenti, hogy egyformán intelligensek vagyunk, hanem sokkal inkább azt, hogy ugyanolyan defektes mint én.

Mert mikor búcsúzásra került a sor, így köszönt el tőlem: „Megszámoltam a kanalakat, a kend szerencséjére megvan az összes. Isten áldja kendet.”

Fura egy szerzet az én barátnőm, több szempontból is. Önbecsülési problémákkal küzd állandóan, és többnyire ő marad alul.

A másik komplexus, amit még szintén kiemelnék, az a nevetséges tény, hogy óriásinak tartja a füleit. Teljesen átlagos fülei vannak egyébként, legyezni éppen lehet velük, de ez inkább előny a nagy kánikulában.

Megvigasztaltam, hogy amíg nem nőnek akkorára, hogy takarózni lehet velük, nincs mitől tartani. Majd ha elérünk ahhoz a szakaszhoz, kitalálok valamit. Mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.

Negyvenfokos melegben szeretek mellette ülni, legalább árnyékot adnak a fülei, és evés közben olyan szépen lobognak. Öröm nézni.

Kiskorában megpróbálta feltűzni hajcsattal őket, most mondanám, hogy a füle mögé, de ez jelen esetben hagy némi kívánnivalót maga után, ugyebár. Nagyon röhögtem, mikor erről szó esett.

Kár, hogy akkor még nem ismertük egymást, egészen biztosan nagyobb befolyással lehettem volna az életére, bár valószínűleg, ennek súlyos következményeként most cipelnem kéne a szülei átkát.

Tehát mégiscsak jó dolog, hogy gyerekkorunkban távol éltünk egymástól. Nézőpont kérdése mindössze.

Van egy szoknyája, amit én nagyon nem szeretek, mert úgy néz ki benne, mint egy hittérítő, és amikor felveszi, mindig tisztelendő anyámnak szólítom. Marha vicces. Szerinte egyáltalán nem, de hát nem érthetünk mindenben egyet.

A nevetés jó dolog, az ember boldogabb lesz tőle. Én ha látok valami vicceset, mindig megosztom ezzel a félkegyelművel. Ketten kiteszünk egy egész kegyelműt.

Még jó, hogy a vizsgákon nem osszák ketté a jegyet, amit kapunk, ha így lenne, akkor inkább szeretnék magam, egészkegyelmű lenni. Minden félkegyelműnek van valahol egy párja, akivel jól megértik egymást.

Az egyik ismerősöm nemrégiben úgy nyilatkozott rólunk, hogy én vagyok az autó, és Ivetta a fék benne, ami visszahúz, mielőtt a vesztemben rohannék, és megcibál, hogy mit is csinálsz te most akkor voltaképpen?

Igazán megható beszéd volt, percekig hallgattunk utána, és ami ebből az én kedvenc barátnőmnek leesett, az az, hogy ő egy nagy fék. Ahogy azt már a fentiekben említettem, teljességgel nézőpont kérdése az egész.

Igen, ő a barátnőm, olyanokat tud nyelni mint egy ágyúlövés, fél a gilisztáktól, undorodik a hajszálaktól, macskabolond, szereti a nyelvtant és megeszi amit főzök.

Az öreg néniket illedelmesen átkíséri az út másik oldalára, (nem csak félig!), társaságban nem káromkodik, mindig nőiesen viselkedik, (példát vehetnék róla, igen), pontosan kiszámolja, mennyi pénzre van szüksége, mindig van a zsebében egy tartalék zsíros kenyér, és határtalan türelemmel viseltetik a félkegyelmű barátnője iránt. Hát élet ez?

Sok dologban nem hiszek, sok mindent megkérdőjelezek, de abban hiszek, hogy barátok nélkül, az embernek minden sokkal nehezebb. Ha nincs kinek panaszkodni, ha nincs kivel örülni, az ember magányos lesz. És a magány, nem jó dolog. A magány nagyon rossz dolog.

De amíg együtt tengetjük napjainkat, addig ez a fajta kór engem nem fenyeget, teljes biztonságban érzem magam.

Mert ez egy olyan barátnő, akit ha az éjszaka közepén felhívnék azzal, hogy megöltem egy embert, csak annyit kérdezne: „Ásót vigyek?”

* Egészségedre, kisunokám!

Az én nagymamám az ideális nagyi. Pont olyan, amilyennek az ember elképzel egy nagymamát. Ősz kontyával, értelmes, csillogó tekintetével mintha egy meséskönyvből lépett volna elő. Idős kora ellenére szellemileg teljesen friss, hála Istennek. Nagyiról néhány dolgot tudni kell, könnyen megszeret bárkit, de úgy kell enni nála, mint a karikacsapás! Enni kell állandóan. De mindig. A reggelit úgy szokta behozni, hogy egyetek gyerekek, mert mindjárt kész az ebéd. Ott ül, és árgus szemekkel figyel, amíg el nem fogyott az utolsó falat is.

A legjobb taktika ebben a helyzetben gyorsan enni, nagy falatokban, mint aki most szabadult valamelyik fegyintézetből. Ez abszolút nem tesz jót a gyomornak, sőt egyike a legkárosabb dolgoknak, de mit számít egy kis gyomorfekély, mikor az ember látja a nagymama arcán elterülő elégedettséget. Megfizethetetlen. Mikor már megettünk minden létező ennivalót, az ember azt hinné, hogy végre egy kicsit nyugodtan emészthet. Hogyisne.

Következik az újabb megpróbáltatás, nagymama egy óriási tál rántott csirkecombbal csörtet befelé, alig bírja hozni és az aláfestő szöveg a következő, most sütöttem, meg kell enni, nehogy megromoljon. Kétségbeesetten pislogunk, de szólni nem lehet egy szót sem, mert akkor nem fogunk bírni eleget enni, hogy megbocsásson. Egyéb megoldás nem lévén, ülünk némán és eszünk, miközben rettenetesen lassan telnek a percek, mire fel tudunk mutatni számottevő hiányt a csirke futóműveiben.

Kis idő múltán, amikor az embert a rosszullét kerülgeti, annyit evett, és az utolsó falatot már nem meri lefelé nyelni, mert teljesen biztos benne, hogy azonnal visszajön, akkor nagyi csípőre tett kézzel harciasan körbenéz, hogy most már bírjátok ki valahogy ebédig.
Majd rám téved a tekintete, aggodalmasan felsóhajt, fiam, te olyan sovány vagy, nem ennél még valamit? Néha eltöprengek azon, hogy az egyél fiam, mert csúnya, aki sovány lényegű közmondás vajon nem nagyitól származik? Nem lennék nagyon meglepve, ha kiderülne, hogy mégiscsak ő az értelmi szerzője.

Nagyapa gyomorbeteg, és nem lehet neki mindenféléket összevissza enni, igazából semmifélét nem lehet neki enni, aminek egy csepp íze is van. Ezért van az, hogy amit nagyapának főzött volna nagymama ötven év alatt, azt nekünk egy ebéd alatt feltálalja. És ne adjisten, ott maradjon valami a tányéron! Ha az ember nem szed a levesből, csak négy alkalommal, akkor rögtön aggódik, hogy fiam, beteg vagy, olyan keveset eszel. Nagyinál a jó emberek két mázsa fölött kezdődnek, ennek cáfolataként, ő alig súrolja a bűvös negyven kilogrammot.

A másik dolog, amivel ajánlott vigyázni errefelé a tüsszentés. Ha már semmiképpen nem lehet elfojtani, és tüsszent az ember, az még nem gond. Akkor kezdődik bonyolódni a történet, ha nagymama meghallja. Máris szalad a tablettáival, fiam, jaj, milyen rossz színben vagy, mutasd a nyelved, ezt a pár gyógyszert kapd be hamar, vetem az ágyat, nem mész sehová, ilyen betegen feküdni kell, rögtön bedörzsölöm a mellkasodat, hol fáztál meg így, mondtam, hogy vegyél harisnyát, de sose hallgatsz a jó szóra, és most itt van, örülhetsz, ha nem lesz tüdőgyulladás.
Ne ellenkezz fiam, szedd befelé a gyógyszert, én nem apád vagyok, még egy nyaklevest is kaphatsz, ha sokat szájalsz. Jaj, hát a falnak beszél az ember, a múltkor is mondtam, hogy vegyél sapkát, ne menj ki vizes hajjal, vigyázni kell az egészségedre fiam, ez nem vicc. És öt évre visszamenőleg elkezdi sorolni, hogy hányszor nem voltam kellően felöltözve, mikor nem volt rajtam harisnya, sapka, kilátszott a derekam, vizes volt a hajam, stb., stb.

Az embert ilyenkor csak a gyors halál mentheti meg. Földi hatalom nem segíthet rajta. Közbeszólásnak, esetleg javításnak semmi értelme, meg sem hallja, úgyhogy ilyenekre már nem is fecsérlem az időmet. Arany János balladáit szoktam magamban mormolni, amíg tart a felsorolás. Legutóbb érkeztem végigmondani a Toldit és a Toldi szerelmét is. Miután a lajstrom véget ért, a legjobb módszer bűnbánó arcot vágni, megígérni, hogy legközelebb jobban vigyázok, és szívből remélni, hogy még egy tüsszentést nem fog meghallani.

De aki nagyinál nem tüsszög és eszik, mint egy árvízkárosult, arra szeretettel emlékszik. Az egyik barátomat egyszer elhoztam ebédre, azóta is emlegeti, milyen kellemes fiatalember, fiam lehetne annyi eszed, hogy megfogod magadnak. Ha te is így ennél, jaj, de örülnék. Az említett fiatalember az ominózus ebédtől kezdve egy fél éven át csak pirítóst étkezett ásványvízzel, hogy valamiképp kiheverje az utóhatásokat, és nem vagyok benne biztos egyáltalán, hogy valamikor a közeljövőben sikerül őt rávennem egy újabb látogatásra. Sebaj, kihívásoktól szép az élet.

Az életemben sok dolgot megváltoztatnék, de nagymamát az összes verzióban benne hagynám. Jól van így, ahogy van, és addig van jól, amíg így van. Mihez is kezdenék, ha nem szaladgálna állandóan a gyógyszereivel körülöttem? Az étrendem sem lenne túl változatos, ha nagyi nem főzne harmincfélét naponta. És ahogy nevetni tud, szívből, az leírhatatlan. Érzem, hogy mindig jobbá válik egy kicsit ez a világ, amikor nagymama kacag egy jóízűt. El nem cserélném semmire. Isten éltessen még sokáig, Nagymama!