Az úgy van, hogy igazából meg kéne dicsérnem Názárovicsot, mert belevágott a pizzasütésbe, amit én igyekeztem mindig is elkerülni, mert elég nagy a rizikófaktora annak, hogy még a tepsit is ki kell dobni. (Ja, egyébként Názárovits ts-sel, cs helyett, de azért írom így, mert egy: egyszerűbb, kettő: nem tudom pontosan hogy kell csatlakoztatni a ragot a nevéhez.) Szóval, igazából meg kéne dicsérnem, de az nem viselné el a lelkem, úgyhogy inkább csak megosztok néhány információt ezzel kapcsolatban. Miután belevágott ebbe a nagy feladatba, és még utánabb, mikor el is készült vele, mi is belevágtunk a pizzába, igaz, hogy a kis baltával, mert a disznóölő kést még az elején kicsorbította a kukoricakonzervnél, és mikor még megpróbálkozott azzal, hogy elválassza a pizzát a tepsitől, a kés beadta a kulcsot és felháborító egyszerűséggel kettétört. Pff.
Óvatosan rágcsáltunk, mert én így is hadilábon állok a fogorvosokkal, és igyekszem elkerülni azokat a helyzeteket, amikkel elő lehet provokálni ilyen körülményeket. Sajnos, most elhagyott a leleményességem, és a gyomrom is olyat korgott, hogy Názárovits ijedtében hátralépett, egyenesen bele a teás kancsóba, szóval nem tudtam kibújni sehogy. Hogy rövidre zárjam a témát, a helyzet az, hogy amit nem bírtunk megenni, (két és fél pizza) azt felszegeztem az ágya fölé egy százas szeggel. Ha bepenészedik, azt fogjuk mondani mindenkinek, hogy egy spanyol festmény. Élethű. Két hét kb. míg észreveszi. Tapasztalat. Ha elköltöznék, nem biztos hogy feltűnne.
Megosztottam ma az éccsapámmal, hogy nem túlzottan higiénikus megfogdosni a kilincseket a patikákban, meg mosdókban meg ilyen helyeken, mert ki tudja ki járt ott előtte, és különben is pfúj. Apa szerint, ő nem nyithatja lábbal az ajtót, mint én, mert egy kicsit idősebb már és sokkal intelligensebb, mint én bármikor is leszek. És egyébként is, a kilincs arra való, hogy a segítségével bemenjünk az ajtón. Én másképp szoktam bejutni, általában beslisszolok valaki mögött, hogy hozzá se kelljen érnem a baktériumok melegágyához. És amikor rám zárja az ajtót, akkor olyan szemrehányóan nézek, hogy szegény szerencsétlen percekig dadogja, hogy mennyire sajnálja, míg kegyesen megbocsátok. Ha szép fiú, akkor még néhány könnycseppet is kipréselek. Názárovits szerint egy aljas csaló vagyok és hogy nem sül ki a szemem. Én sem értem.
Na nem játszok én mindig ilyen aljasul. Van amikor ráteszek egy lapáttal. Arrogáns vagyok és magabiztos továbbá beképzelt és feltűnő, sajnos több nem jut eszembe, hirtelen, de ha itt lenne a barátosném, egy szuszra ledarálna még vagy háromszáznyolc jelzőt. Addig játszom, míg az áldozat egyszer csak rádöbben, hogy elveszett. És onnan kezdve én diktálok. Ja, hogy ez már most van?
Szóval, pizza-Názárovits egy-null.
2011. október 27., csütörtök
2011. október 24., hétfő
Bedarálva
Na, megérdeklődtem, hogy működik ez az egész hercehurca a diplomával, hogy legalább tisztán lássak a sötétben. Kérlek szépen, egyszerűen működik: akinek nem sikerül az államvizsgája, annak a diplomáját egyszerűen bedarálják. Na. Az enyém hótziher, hogy be lesz. Mármint darálva. Ezt így megbeszélem magammal, még az elején, hogy mire sor kerül rá, hogy átnyújtsák, (a többieknek a diplomát, nekem a törmeléket egy borítékban), legalább ne kezdjek el visítva bőgni. Mint szoktam vala.
Igaz ugyan, hogy vagy tíz évvel ezelőtt, de mit számít? Nem vagyok én sírós fajta, egy kicsit szoktam pityeregni csak elalvás előtt minden este, mikor a barátosném vonakodik átnyújtani jóéjt puszikból a napi jussomat. És sose takar be. Mikor az nekem jár. Názárovits szerint még sok minden más is járna nekem, de azokat sajnos nem áll módjában átnyújtani, mert az állam legalább két számjegyű évig tartó vendégszerettel honorálja valamelyik barátságos vendégmarasztaló intézetében. Hát legalább attól fosszon meg, amitől meg tud.
Szóval, minden este, mert tisztítja a tüdőt. Nem azért, mert ég a ház, és én azt sem tudom, hogy mit mentsek, hanem mert fontos szempont, hogy az ember egészséges maradjon ebben az egészségtelen világban, főleg ha napi jelleggel mérgezi magát Názárovits nevű ciánerősségű, lassan ható, sok kínnal járó mérgekkel. Hát azt hiszem, ehhez a témához csak ennyit szerettem volna hozzáfűzni.
Az utóbbi időben elég sok mindenfélét kívántunk az egyik életünket nagyon megkeseríteni akaró, de nem tudó személynek, már várjuk a hatását. Ha elkezd hullani a haja, eltörik a lába, dadogós lesz, akkor fogom tudni, hogy Názárovits-csal nem jó viccelni, mert fognak az átkai. Én is majdnem leestem a lépcsőn a múltkor. Szóval ha ez a személy hirtelen nagyon kedves lesz hozzánk, akkor lehet hogy olvassa a blogomat, vagy csak magába szállt. De ennek annyi az esélye, mint annak, hogy én még egyszer ránézek arra, aki nem érdemli meg se egyáltalán. Majdnem semmi.
Mikor kis másodikos voltam, vagy elsős, na jó, még a harmadikos kor is belefér, vígan éltem az életemet, nem aggasztottak az államvizsgák, meg efféle marhaságok. A pótvizsgáktól féltünk egy kicsit, de hát ki nem?
Most meg... szakad minden a nyakunkba. Én tényleg nem tudom, hogy az előző évfolyamok hogy vizsgáztak, elméletileg hasonló mennyiségű tudásanyagot kellett volna már összegyűjteni a négy év alatt, mint az előző nemzedékeknek, de hangsúlyozom még egyszer, hogy elméletileg. Igazán nem látok bele más fejébe, na jó, a barátosnémébe egy kicsit, vagyis teljesen, de az nem számít mert a fülén át látszik, hogy nagyon sötét van benn, és hogy a lámpa kiégett még időszámításunk előtt. Valami mérvadó kéne, mert sajnos az én fejem sem az. Az enyémben pislákol egy negyvenes izzó, ami arra drótra van függesztve, ami a füleimet tartja, hogy le ne essenek, mert hogy néznék ki fülek nélkül? De ezt leszámítva, levest lehetne enni a koponyámból, olyan üres.
Az egyik legnagyobb IQ-bajnok közel és távol, és még távolabb, az előbb fennhangon megjegyezte, hogy hát ennyire csúnya vagyok? sajnos nem volt aki megmondja neki, hogy igen. Ennyire. És lehet, hogy még egy kicsit attól is jobban. Kegyetlen világban élünk.
Igaz ugyan, hogy vagy tíz évvel ezelőtt, de mit számít? Nem vagyok én sírós fajta, egy kicsit szoktam pityeregni csak elalvás előtt minden este, mikor a barátosném vonakodik átnyújtani jóéjt puszikból a napi jussomat. És sose takar be. Mikor az nekem jár. Názárovits szerint még sok minden más is járna nekem, de azokat sajnos nem áll módjában átnyújtani, mert az állam legalább két számjegyű évig tartó vendégszerettel honorálja valamelyik barátságos vendégmarasztaló intézetében. Hát legalább attól fosszon meg, amitől meg tud.
Szóval, minden este, mert tisztítja a tüdőt. Nem azért, mert ég a ház, és én azt sem tudom, hogy mit mentsek, hanem mert fontos szempont, hogy az ember egészséges maradjon ebben az egészségtelen világban, főleg ha napi jelleggel mérgezi magát Názárovits nevű ciánerősségű, lassan ható, sok kínnal járó mérgekkel. Hát azt hiszem, ehhez a témához csak ennyit szerettem volna hozzáfűzni.
Az utóbbi időben elég sok mindenfélét kívántunk az egyik életünket nagyon megkeseríteni akaró, de nem tudó személynek, már várjuk a hatását. Ha elkezd hullani a haja, eltörik a lába, dadogós lesz, akkor fogom tudni, hogy Názárovits-csal nem jó viccelni, mert fognak az átkai. Én is majdnem leestem a lépcsőn a múltkor. Szóval ha ez a személy hirtelen nagyon kedves lesz hozzánk, akkor lehet hogy olvassa a blogomat, vagy csak magába szállt. De ennek annyi az esélye, mint annak, hogy én még egyszer ránézek arra, aki nem érdemli meg se egyáltalán. Majdnem semmi.
Mikor kis másodikos voltam, vagy elsős, na jó, még a harmadikos kor is belefér, vígan éltem az életemet, nem aggasztottak az államvizsgák, meg efféle marhaságok. A pótvizsgáktól féltünk egy kicsit, de hát ki nem?
Most meg... szakad minden a nyakunkba. Én tényleg nem tudom, hogy az előző évfolyamok hogy vizsgáztak, elméletileg hasonló mennyiségű tudásanyagot kellett volna már összegyűjteni a négy év alatt, mint az előző nemzedékeknek, de hangsúlyozom még egyszer, hogy elméletileg. Igazán nem látok bele más fejébe, na jó, a barátosnémébe egy kicsit, vagyis teljesen, de az nem számít mert a fülén át látszik, hogy nagyon sötét van benn, és hogy a lámpa kiégett még időszámításunk előtt. Valami mérvadó kéne, mert sajnos az én fejem sem az. Az enyémben pislákol egy negyvenes izzó, ami arra drótra van függesztve, ami a füleimet tartja, hogy le ne essenek, mert hogy néznék ki fülek nélkül? De ezt leszámítva, levest lehetne enni a koponyámból, olyan üres.
Az egyik legnagyobb IQ-bajnok közel és távol, és még távolabb, az előbb fennhangon megjegyezte, hogy hát ennyire csúnya vagyok? sajnos nem volt aki megmondja neki, hogy igen. Ennyire. És lehet, hogy még egy kicsit attól is jobban. Kegyetlen világban élünk.
2011. október 20., csütörtök
Ha akarjátok tudni az igazat
Arra a szomorú következtetésre jutottunk a barátosnémmal, hogy mi tartjuk ketten az eget, hogy le ne szakadjon. főképp, hogy ránk ne szakadjon. És legfőképp, hogy nehogy maga alá temessen. Názárovits fogja az egyik végét, én meg a másikat, és már alig bírjuk. Valaki igazán jöhetne leváltani.
És az is igazság még, hogy a színház jó dolog. Ezt meg is mondtam ennek a félkegyelműnek, hogy hallod-e te Mari, mostantól nagy színházba járás lesz, mert beverem a képed a szeneslapáttal. Hát beletörődött. Muszáj neki, ha nem akarja, hogy a gyönyörű arca a szeneslapátba törődjön.
Meg az is igazság, hogy egy tankönyvre volt szükségünk az egyik iskolából a múlt héten, amihez elég nehéz hozzájutni, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nincs belőle. Maximum egy példány. Amit nem szeretnek odaadni a könyvtáros nénik holmi jöttmenteknek. És ha a padlizsánhajú társa ennek a jöttmentnek átható alkoholszaggal hatja át az egész könyvtárat, a tetejébe mindennek, az cseppet sem plusz pont. Sokkal inkább a szemöldökök magasba rándulását valamint az emberi arc felismerhetetlenségéig való torzulását idézi elő. Továbbá éles hangú megrovást arra nézve, hogy a kukába nem kéne belehányni.
Aztán a könyvtáros néni tekintete rám téved, és én igencsak hálás vagyok, hogy fokhagymát ebédeltem, ami tökéletesen elnyom mindenféle más illatmintát, és hatástalanítja a szaglószerv működését legalább két-három órácskára. Miután kiderült, hogy te nem a Hájas István lánya vagy? De igen, válaszolok fülig érő boldog mosollyal, hogy mind a nyolcvan fogamon megcsillan a csillár fénye, mégsem érzem még veszve a könyvet teljesen. Ez a tehetség: újraéleszteni az esélyeinket amiket a barátosném a puszta létezésével a nullára tornázott. És még a cselekedeteit nem is említettem.
Egyik szavamat a másikba öltsem, a vége az volt, ha akarjátok tudni az igazat, hogy megkaptuk a könyvet. Természetesen, tenném még ezt hozzá. Következtetés: nincs a világon jobb dolog annál, mint az én apukám lányának lenni! :)
És az is igazság még, hogy a színház jó dolog. Ezt meg is mondtam ennek a félkegyelműnek, hogy hallod-e te Mari, mostantól nagy színházba járás lesz, mert beverem a képed a szeneslapáttal. Hát beletörődött. Muszáj neki, ha nem akarja, hogy a gyönyörű arca a szeneslapátba törődjön.
Meg az is igazság, hogy egy tankönyvre volt szükségünk az egyik iskolából a múlt héten, amihez elég nehéz hozzájutni, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nincs belőle. Maximum egy példány. Amit nem szeretnek odaadni a könyvtáros nénik holmi jöttmenteknek. És ha a padlizsánhajú társa ennek a jöttmentnek átható alkoholszaggal hatja át az egész könyvtárat, a tetejébe mindennek, az cseppet sem plusz pont. Sokkal inkább a szemöldökök magasba rándulását valamint az emberi arc felismerhetetlenségéig való torzulását idézi elő. Továbbá éles hangú megrovást arra nézve, hogy a kukába nem kéne belehányni.
Aztán a könyvtáros néni tekintete rám téved, és én igencsak hálás vagyok, hogy fokhagymát ebédeltem, ami tökéletesen elnyom mindenféle más illatmintát, és hatástalanítja a szaglószerv működését legalább két-három órácskára. Miután kiderült, hogy te nem a Hájas István lánya vagy? De igen, válaszolok fülig érő boldog mosollyal, hogy mind a nyolcvan fogamon megcsillan a csillár fénye, mégsem érzem még veszve a könyvet teljesen. Ez a tehetség: újraéleszteni az esélyeinket amiket a barátosném a puszta létezésével a nullára tornázott. És még a cselekedeteit nem is említettem.
Egyik szavamat a másikba öltsem, a vége az volt, ha akarjátok tudni az igazat, hogy megkaptuk a könyvet. Természetesen, tenném még ezt hozzá. Következtetés: nincs a világon jobb dolog annál, mint az én apukám lányának lenni! :)
2011. október 17., hétfő
Különvélemény
Sajnos most csak egy gyors jelentésre futja, amíg a barátosném szunnyad, egy perc szabadidőm nincs. Gyűjtést szervezek annak érdekében, hogy vegyek egy újat, mert ez a régi már elég sokat szájal. Nehezen viselem az ilyesmit mostanában. Mindenki nekem szájal. Én meg hallgatok, mert jól nevelt vagyok, de csakis ebből az okból kifolyólag. Én azt hittem, a diploma előtti év nyugis lesz meg laza. Hogyne. Idén a vizsgaidőszak két évig tart. Minket sajnos nem kérdeztek meg, mikor határoztak efelől.
Szerény személyem, azaz én, meg a barátosném, (az másfél összesen), szóval mi úgy gondoljuk, hogy egészen elegendő lenne három tantárgy, szakonként. Irodalom, grammatika, meg TTP, ami a magyar szakot illeti. Ami az angolt, ott beszédgyakorlat, grammatika és amerikai irodalomra koncentrálnék, és hagynám a fenébe az összes kreditpótló szarságot, amivel az ember semmit nem ér. De tényleg semmit. Ez a véleményem. Lehet cáfolni. Vagy helyeselni. Megjegyzem az utóbbira jobban igényt tartok. Illetve csak arra tartok igényt.
Az lesz a legeslegjobb, mikor az államvizsgán azt fogják mondani nekem, hogy sajnos Csilla, ez most nem sikerült, meg azt is, hogy jöjjön vissza jövőre, vagy tudja mit? Inkább ne is jöjjön egyáltalán. Na.
November második szombatján átesek életem első konferenciáján, ahol én is makogni fogok valamit a katedra másik oldala mögött. A sok embernek, akik közül egyiknek sincs olyan kevés ész a fejében, mint teljesen szerénytelen énmagamnak. És akik már mind letettek valamit az asztalra. És nem csak az izzadt tenyerüket, mint én.
Remélem, az összes beszédhibám előjön. És még bónuszként néhány. Éjjelente már rosszul alszom, verítékben fürödve ébredek arra, hogy felsültem, elfelejtettem a beszédemet, elkezdtem dadogni, vagy ami még ezt is túlszárnyalja, előjött a hisztérikus vihogásom, ami a legeslegrosszabb minden elmebajra utaló tünet közül, aminek a produkálására képes vagyok. Szóval, kellemesen alszom mostanában, na. Már ezernyolcszázszor megbántam, hogy jelentkeztem, é szívesen visszavonulnék, csak az a baj, hogy már nincs hová. így hát, már csak az maradt, hogy kiálljak és hülyét csináljak magamból, ami teljesen nyilvánvalóan kitűnően fog alakulni, hiszen egész életemben erre gyakoroltam.
Na, és miért, mégis miért van ez? Azért, kérem szépen, mert hiú vagyok, és kellenek a pontok az ösztöndíjhoz. Hát, erre az előadásra, egy negyedet fogok kapni szerintem, azt is csak azért, mert szép vagyok. Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy a fentiekhez hasonló módon biztassák az embert?
Szerény személyem, azaz én, meg a barátosném, (az másfél összesen), szóval mi úgy gondoljuk, hogy egészen elegendő lenne három tantárgy, szakonként. Irodalom, grammatika, meg TTP, ami a magyar szakot illeti. Ami az angolt, ott beszédgyakorlat, grammatika és amerikai irodalomra koncentrálnék, és hagynám a fenébe az összes kreditpótló szarságot, amivel az ember semmit nem ér. De tényleg semmit. Ez a véleményem. Lehet cáfolni. Vagy helyeselni. Megjegyzem az utóbbira jobban igényt tartok. Illetve csak arra tartok igényt.
Az lesz a legeslegjobb, mikor az államvizsgán azt fogják mondani nekem, hogy sajnos Csilla, ez most nem sikerült, meg azt is, hogy jöjjön vissza jövőre, vagy tudja mit? Inkább ne is jöjjön egyáltalán. Na.
November második szombatján átesek életem első konferenciáján, ahol én is makogni fogok valamit a katedra másik oldala mögött. A sok embernek, akik közül egyiknek sincs olyan kevés ész a fejében, mint teljesen szerénytelen énmagamnak. És akik már mind letettek valamit az asztalra. És nem csak az izzadt tenyerüket, mint én.
Remélem, az összes beszédhibám előjön. És még bónuszként néhány. Éjjelente már rosszul alszom, verítékben fürödve ébredek arra, hogy felsültem, elfelejtettem a beszédemet, elkezdtem dadogni, vagy ami még ezt is túlszárnyalja, előjött a hisztérikus vihogásom, ami a legeslegrosszabb minden elmebajra utaló tünet közül, aminek a produkálására képes vagyok. Szóval, kellemesen alszom mostanában, na. Már ezernyolcszázszor megbántam, hogy jelentkeztem, é szívesen visszavonulnék, csak az a baj, hogy már nincs hová. így hát, már csak az maradt, hogy kiálljak és hülyét csináljak magamból, ami teljesen nyilvánvalóan kitűnően fog alakulni, hiszen egész életemben erre gyakoroltam.
Na, és miért, mégis miért van ez? Azért, kérem szépen, mert hiú vagyok, és kellenek a pontok az ösztöndíjhoz. Hát, erre az előadásra, egy negyedet fogok kapni szerintem, azt is csak azért, mert szép vagyok. Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy a fentiekhez hasonló módon biztassák az embert?
2011. október 3., hétfő
* Állati pillanatok
Macskás háztartás lettünk. Nem találok szavakat arra, hogy ellenérzéseimet a körülmények ilyetén alakulásával kapcsolatban kifejezzem. Ritkás esett meg velem mióta élek, hogy nem találtam a megfelelő szavakat.
Azzal az indokkal került hozzánk a dög, hogy majd megeszi az egereket. Hát ehhez, elsősorban annyit fűznék hozzá, hogy egyelőre maga sem sokkal nagyobb, mint egy felnőtt egér, másodsorban a mi házunkban soha nem volt egy fia egér sem. Remélem, megfogja az összest.
Na, ha már itt van, akkor nevet kell neki adni, mert név nélkül azért mégsem lehet. A húgom jött a szokásos macskanevekkel, mint a Cirmi meg a Garfield, mondtam neki, hogy én valami trendit akarok. Rögtön olyat akart ő is. Rendit. Aszongya, legyen Vilmos. Egy hatévestől nem is olyan rossz ötlet, de azért megvétóztam, hogy nekem jobb ötletem van. Az igaz ugyan, hogy én már néhányszor hat éves is elmúltam. Először is ajánlottan névnek a Zacskót, ami szerintem egy príma macskanév. Már láttam a lelki szemeim előtt, hogy kurjongatunk utána a kertben.
Mikor észrevettem, hogy a húgom szája rossz irányba görbül, sietve helyesbítettem, hogy legyen, mondjuk, Pitagorasz a neve, a tétel után. Valamiért ez sem tetszett a húgomnak, nagyon válogatós ez a mai fiatalság. Aztán végül hosszas egyeztetések után, döntésre jutottunk a macska nevét illetően. Én addigra már elátkoztam mindent, ami élt és mozgott akkor a környéken, de ez most nem tartozik ide. Szóval a macska neve az lett, hogy Anti. Mert ez egy fiú, ha még nem mondtam volna. Egyébként a teljes neve Antikrisztus, először is, mert pont úgy néz ki, másodszor meg azért, mert nem bírtam ki, hogy csak egy normális neve legyen. Ez a helyzet.
De ezt nem kötöttem a húgom orrára, mert ha apáék fülébe jut, akkor kegyetlenül meg leszek pirongatva érte, hogy már megint miket hordok össze a gyereknek, és hogy nem szégyellem magam? Mindig ezek a zavarba ejtő kérdések. És ilyenkor bármennyire is nem akarom, elrestellem magam, hogy egy ilyen nagy ló, mint én, igazán taníthatna valami értelmeset is ennek a gülüszeműnek.
Aztán gondolkodom, hogy mi az, amit még nem tanítottam meg neki. Arra már kioktattam, hogy a maghajat mélyen az ágy alá hajolva érdemes hajigálni, hogy ne látsszon. És hogy ha a nadrág barna hátul, azt még kifordítva fel lehet venni, meg, ha este megyünk az utcán csak oda kifizetődő lépni, ahol csillog, mert ahol nem, oda minden hülye odalép. Semmi kihívás. Azt hiszem, ezzel a tudásom legjavát át is adtam.
Egyébként mivel fehér macskát akartunk, ez meg fekete, mint a rosszbaj, mindenkinek azt mondom, hogy ez amúgy fehér, csak egy kicsit odaégett. Tömjük állandóan, mert olyan sovány, hogy rossz ránézni, húsz deka az egész macska a farka végétől a bajuszáig, és annak is a 90%-a szőr meg szempilla. Így nem lehet beledarálni a kolbászba. A húgom előtt ezt nem emlegetem, mert jön verekedni, és már egyre nehezebben bánok el vele. Vénülök, vagy mi. Amíg kisebb volt, csak beleborítottam a játékos dobozba, és mehettem a dolgomra, de az óta már egyedül is ki tud mászni, és jön utánam. Valami jobbat kéne kitalálnom, vagy lehet, hogy fel kéne hagynom a húgom bosszantásával. Bizony, az lenne a helyes, és nem vihorászva elhajolni a játékai elől, amikkel dobál.
Na, de visszatérve a macskához, valamelyik reggel arra keltem, hogy az állat szabályszerűen a számban aludt. Én meg felidéztem a hajdani kosaras időket, és olyan szépen dobtam kosárra a macskát, hogy ha lett volna a falon kosár, csont nélkül betalálok. Azért vannak még hiányosságok az én szobámban is. Mondjuk, egy vízzel teli várárok nagyon hiányzik. De nagy hasznát venném egy kerítésnek is. Áramot vezetnék bele.
Amikor ezeket az elméleteket taglalom, a húgom mindig odatelepszik mellém, és érdeklődve pislog, hogy vajon ma, mi újat tanul tőlem.
Apáék szerint, ne beszéljek hülyeségeket a gyereknek állandóan, mert a húgom már így is elég deformált világképpel rendelkezik, és ne tetézzem a bajt.
Nem baj az, ha a gyerek be van oltva, én úgy gondolom. Később, majd ennek köszönhetően fogja tudni kiszűrni az ostoba dolgokat a környezetéből. Ej, de sokat kell még arra várnom, hogy apáék elismerjék a nevelési módszereimet és köszönettel adózzanak érte. Jó nővérnek tartom magam és az is vagyok. Dacára annak, hogy a családom összes többi tagja homlokegyenest mást állít.
Az a tény is mellettem szól, hogy a macska még életben van és nem szenvedett maradandó károsodásokat. Mondjuk, az edzés nem árt neki, úgyhogy időnként belső bokával betolom az ágy alá körbenézni, meg a szekrény alá, csak olyankor elfelejtem, hogy a szekrény alá nekünk csak egy papírlap fér. De azt leszögezem, hogy ez nem minősül rúgásnak. Én rúgni a cipőm orrával szoktam. Amíg tiszteletben tartja a területemet és nem jelöl meg rajta semmit, addig a tomporát nincs mitől félteni.
Azzal az indokkal került hozzánk a dög, hogy majd megeszi az egereket. Hát ehhez, elsősorban annyit fűznék hozzá, hogy egyelőre maga sem sokkal nagyobb, mint egy felnőtt egér, másodsorban a mi házunkban soha nem volt egy fia egér sem. Remélem, megfogja az összest.
Na, ha már itt van, akkor nevet kell neki adni, mert név nélkül azért mégsem lehet. A húgom jött a szokásos macskanevekkel, mint a Cirmi meg a Garfield, mondtam neki, hogy én valami trendit akarok. Rögtön olyat akart ő is. Rendit. Aszongya, legyen Vilmos. Egy hatévestől nem is olyan rossz ötlet, de azért megvétóztam, hogy nekem jobb ötletem van. Az igaz ugyan, hogy én már néhányszor hat éves is elmúltam. Először is ajánlottan névnek a Zacskót, ami szerintem egy príma macskanév. Már láttam a lelki szemeim előtt, hogy kurjongatunk utána a kertben.
Mikor észrevettem, hogy a húgom szája rossz irányba görbül, sietve helyesbítettem, hogy legyen, mondjuk, Pitagorasz a neve, a tétel után. Valamiért ez sem tetszett a húgomnak, nagyon válogatós ez a mai fiatalság. Aztán végül hosszas egyeztetések után, döntésre jutottunk a macska nevét illetően. Én addigra már elátkoztam mindent, ami élt és mozgott akkor a környéken, de ez most nem tartozik ide. Szóval a macska neve az lett, hogy Anti. Mert ez egy fiú, ha még nem mondtam volna. Egyébként a teljes neve Antikrisztus, először is, mert pont úgy néz ki, másodszor meg azért, mert nem bírtam ki, hogy csak egy normális neve legyen. Ez a helyzet.
De ezt nem kötöttem a húgom orrára, mert ha apáék fülébe jut, akkor kegyetlenül meg leszek pirongatva érte, hogy már megint miket hordok össze a gyereknek, és hogy nem szégyellem magam? Mindig ezek a zavarba ejtő kérdések. És ilyenkor bármennyire is nem akarom, elrestellem magam, hogy egy ilyen nagy ló, mint én, igazán taníthatna valami értelmeset is ennek a gülüszeműnek.
Aztán gondolkodom, hogy mi az, amit még nem tanítottam meg neki. Arra már kioktattam, hogy a maghajat mélyen az ágy alá hajolva érdemes hajigálni, hogy ne látsszon. És hogy ha a nadrág barna hátul, azt még kifordítva fel lehet venni, meg, ha este megyünk az utcán csak oda kifizetődő lépni, ahol csillog, mert ahol nem, oda minden hülye odalép. Semmi kihívás. Azt hiszem, ezzel a tudásom legjavát át is adtam.
Egyébként mivel fehér macskát akartunk, ez meg fekete, mint a rosszbaj, mindenkinek azt mondom, hogy ez amúgy fehér, csak egy kicsit odaégett. Tömjük állandóan, mert olyan sovány, hogy rossz ránézni, húsz deka az egész macska a farka végétől a bajuszáig, és annak is a 90%-a szőr meg szempilla. Így nem lehet beledarálni a kolbászba. A húgom előtt ezt nem emlegetem, mert jön verekedni, és már egyre nehezebben bánok el vele. Vénülök, vagy mi. Amíg kisebb volt, csak beleborítottam a játékos dobozba, és mehettem a dolgomra, de az óta már egyedül is ki tud mászni, és jön utánam. Valami jobbat kéne kitalálnom, vagy lehet, hogy fel kéne hagynom a húgom bosszantásával. Bizony, az lenne a helyes, és nem vihorászva elhajolni a játékai elől, amikkel dobál.
Na, de visszatérve a macskához, valamelyik reggel arra keltem, hogy az állat szabályszerűen a számban aludt. Én meg felidéztem a hajdani kosaras időket, és olyan szépen dobtam kosárra a macskát, hogy ha lett volna a falon kosár, csont nélkül betalálok. Azért vannak még hiányosságok az én szobámban is. Mondjuk, egy vízzel teli várárok nagyon hiányzik. De nagy hasznát venném egy kerítésnek is. Áramot vezetnék bele.
Amikor ezeket az elméleteket taglalom, a húgom mindig odatelepszik mellém, és érdeklődve pislog, hogy vajon ma, mi újat tanul tőlem.
Apáék szerint, ne beszéljek hülyeségeket a gyereknek állandóan, mert a húgom már így is elég deformált világképpel rendelkezik, és ne tetézzem a bajt.
Nem baj az, ha a gyerek be van oltva, én úgy gondolom. Később, majd ennek köszönhetően fogja tudni kiszűrni az ostoba dolgokat a környezetéből. Ej, de sokat kell még arra várnom, hogy apáék elismerjék a nevelési módszereimet és köszönettel adózzanak érte. Jó nővérnek tartom magam és az is vagyok. Dacára annak, hogy a családom összes többi tagja homlokegyenest mást állít.
Az a tény is mellettem szól, hogy a macska még életben van és nem szenvedett maradandó károsodásokat. Mondjuk, az edzés nem árt neki, úgyhogy időnként belső bokával betolom az ágy alá körbenézni, meg a szekrény alá, csak olyankor elfelejtem, hogy a szekrény alá nekünk csak egy papírlap fér. De azt leszögezem, hogy ez nem minősül rúgásnak. Én rúgni a cipőm orrával szoktam. Amíg tiszteletben tartja a területemet és nem jelöl meg rajta semmit, addig a tomporát nincs mitől félteni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)