2012. július 29., vasárnap

Bandi, lógasd a lábad!

Hiszek abban, hogy ha az ember utódokat vállal, azért teszi, mert nem képes nélkülük élni, továbbá elegendő mennyiségű energiát érez magában arra, hogy hogy a társadalom példaértékű tagjaivá nevelje őket. Sajnos az utóbbi időben csupa elrettentő példával találkoztam, amely azt az véleményemet támasztja alá, hogy nem mindenki gondolkodik így. Illetve nagyon kevesen. A tisztelt anyukák többsége a neveléshez szükséges összes energiát már a szülésnél felhasználta. Sajnos. Utána meg nőjön a gyerek, mint a tök. Ahogy akar.

Ezt a jócskán negatív előítéletemet alátámasztani látszik egy igencsak friss találkozás Bandival, aki nem akarta lógatni a lábát. De ne szaladjunk ennyire előre.

Vannak kölykök, akik olyan rosszak, mint a tízcsapás együttvéve. Mélyen tisztelt Bandi uraság, kinek életéveinek száma az öccséével együtt rúgott ötre, kiemelkedő példánya a fent említett rettegett rétegnek. Neki köszönhető, hogy a felszállásáig békésen üldögélő utazóközönség idősebb tagjai gyakran nyúltak a gyógyszeres fioláikhoz, és megrovó egyben szánakozó pillantásokkal illették a gyerek tulajdonosát.

Az anyuka szemei alatt húzódó mély árkokból ítélve ő sem volt megelégedve maradéktalanul csemetéje viselkedésével, de a karjában tartott további utódja megakadályozta abban, hogy hathatós módszerekkel csendre és mozdulatlanságra bírja a kis gézengúzt. A kölök megrendszabályozására tett kísérletei kimerültek néhány erőtlen szóbeli figyelmeztetésben, miszerint Bandi üljön nyugodtan, lógassa a lábát az ülésről, és legfőképpen szép némán nézzen kifelé a vonat ablakán.  

Sajnos Bandinak ehhez nem fűlött a foga. Helyette inkább az üléseken ugrált, hangosan rikoltozott, és szabályos időközönként megkopogtatta az ülés másik oldalán helyet foglaló öreg néni feje búbját. Így ment ez négy és fél órán keresztül.

Eszembe jut, hogy hányszor róttam meg a húgomat, hogy milyen rossz gyerek. Ahhoz a vásott kölyökhöz viszonyítva a miénk ma született bárány. Eddig nem voltam híve a testi fenyítésnek, de az eset után, ahol több hajszálam is őszbe borult, egy csípős vessző rendszeres használatát módfelett célravezetőnek találom, annak ellenére, hogy a pedagógiai alapismereteim teljesen mást diktálnak. Ilyenkor véres köd borul a szememre, és a józan ész hiába kiabál a fejemben, meg sem hallom.

Huszonkét évesen, a fenti élmények birtokában, elég határozottan körvonalazódik bennem, hogy ami engem illet, én kutyát hamarabb tartanék...

2012. július 6., péntek

A világ kerek!

…Én meg időnként nagyon hülye vagyok, sajnos. Nem az első eset. Több precedens is alátámasztani látszik eme diagnózist, ami annak ellenére, hogy nélkülöz minden orvosi alapot, sajnos elég stabil lábakon áll. Nem sokat javít a helyzeten, hogy diplomásnak számítok. Engem nem lenne szabad emberek közé engedi. Főleg nem felügyelet nélkül.

Vegyük például a legutóbbi esetet. Épp egy váróteremben ücsörögtem — nem a nemibeteg-gondozóéban, sietek megjegyezni, mielőtt néhány jóakaratú ismerősöm megdicsérne, hogy de jól nézek ki, ahhoz képest.

Egy kicsit unatkoztam, mert a többi embert egyrészt nem ismertem, hogy csak úgy beszélgetést kezdeményezni merjek, másrészt pedig volt közöttünk egy akkora generációs szakadék, hogy csak létrával tudtam volna áthidalni. Én meg az enyémet véletlenül otthon hagytam.

Szépen elővettem a telefont, csatlakoztattam hozzá a fülhallgatót, hogy mást ne zavarjak azzal a szeméttel, amit hallgatok, és bekapcsoltam. Homlokomat ráncolva észlelem, hogy tompán hallom a zenét. Ezt kiküszöbölendő, feljebb tekerem a hangerőt, adjunk az érzésnek alapon. Nem tapasztaltam számottevő változást. Na, mondom, miate? Majd csak ősszel töltöm a huszonkettőt, máris hallási problémák szakadnak a nyakamba? Csőstül?

Kis idő elteltével feltűnt, hogy a körülöttem ülő emberek mind engem méregetnek. Gyors tükörbenézés után meggyőződtem arról, hogy nem ettem le magam, nincs kosz az arcomon, a ruhám sem lyukas, a változatosság kedvéért. Akkor biztos azért néznek, mert szimpatikus vagyok nekik. Szépen mosolyogtam. Hadd örüljenek.

Később véletlenül kiesett a fülemből a fülhallgató, mert nekem minden kiesik a fülemből, és akkor megvilágosodtam, mint Gandhi, csak ez kicsit kisebb méretű volt. Elenyészően kisebb. Azért hallottam tompán a zenét, mert nem dugtam be rendesen a csatlakozóba a fülhallgatót, és nem szólt. Ellenben prímán áteresztette azokat a hangokat, amelyek kívülről hallatszottak. Ezért néztek az emberek. Adott egy hülye, aki bedugja a fülébe a hallgatóját, és a telefonja hangosan szól. Nagyon helyes. Gratulálok a szerencsés nyertesnek!

Miután ez átvillant mákszemnyi agyamon, szépen felálltam és vérvörös arccal, feltűnésmentesen elsomfordáltam.

Ebben a váróban többet nem várok.