Názár esküvőjéről sok mindent írhatnék. Furcsállom is, hogy
keresni kell a szavakat, amik egymáshoz illenek. Néhány emlékről mesélnék most
inkább.
Kezdhetném a fiúval, akit Názár vizsgaidőszakban nézett ki
magának, és akit a barna bőre miatt magunk között Kreolnak neveztünk. Egy
vizsgaidőszakban hat pótvizsgát is begyűjtött miatta. Azelőtt soha nem volt pótvizsgája,
nekem bezzeg majdnem minden félévben akadt.
Életem legjobb vizsgaidőszaka volt, végre revansot vettem.
Nehéz volt titkolnom, hogy tudok a gyűrűről. Minden mondatomat,
ami úgy kezdődött, hogy „mondjak valamit?”, úgy kellett befejeznem, hogy „ott
megy két fiú”; vagy: „reggelire virsli lesz”; vagy: „csokis a szád széle”. Nem
akartam elrontani az örömét. Azt akartam, hogy igazán meglepődjön, hogy a hideg
végigfusson a hátán, és míg él, emlékezzen arra az érzésre. Mert az ember lánya
– szerencsés esetben –csak egyszer menyasszony.
Büszke vagyok a lánybúcsúra, ami tökéletes lett; igazi,
még-az-unokáimnak-is-mesélni-fogom típusú élmény.
Amikor megláttam Názárt a menyasszonyi ruhájában, elszorult a
torkom és könny szökött a szemembe, annyira szép volt. Talán még annál is
szebb. Zavaromban szegény vőlegénynek csak megveregettem a vállát, ahelyett,
hogy neki is gratuláltam volna.
Mesélhetnék magáról az esküvőről, de úgy vélem, az csak a kezdet,
ami után egészen másfajta élet következik. Jó és rossz dolgokkal egyaránt teli
élet, annyi különbséggel, hogy mostantól ketten cipelik azt, amit egy ember
önmagában soha nem bírna el.
A legtöbbet kívánom, amit ilyenkor kívánni lehet: az úton, amire
ma férjes asszonyként léptél, Isten kísérjen, drága barátnőm!
