2016. június 25., szombat

Nagymamára emlékezem

Mióta nagymama meghalt, nehezebben írok.
Ujjaim alól szerteszaladnak a szavak, nem bírom összeseperni őket. Mint a higanycseppek, úgy mérgeznek.

Mikor valami izgalmas történik velem, eszembe jut: ezt majd okvetlenül elmesélem nagymamának, ha hazamegyek. Aztán ráébredek, hogy én már bizony soha semmit nem mesélek neki.  A koporsóban úgy feküdt, mint egy idegen néni, az én nagymamám sosem hordott feketét és főleg nem volt ekkora álla.

Mikor a virrasztó után magára hagytuk, hogy utoljára pihenjen a házban, ahol az életét töltötte állandóan rotyogó pörköltek és sütemények között, háttérben a Kossuth-rádió zümmögésével és a hűvös nagyszobában rekedt legyek döngésével, azon méláztam, vajon az én életemnek milyen kerete lesz?

Néhány éve egy cigányasszony azt jósolta, sokáig fogok élni, sokra viszem. A nevemre hosszú ideig emlékeznek majd, utódaim sütkéreznek benne. Könnyű annak, akit én szeretek, napsütéses az élete. Szavamra kapuk nyílnak előtte, akadálytalanul halad. De jaj a hamis embernek, haragom, mint a hurrikán, elpusztít mindent maga körül, nem áll meg előtte semmi. A nagy szívnek ára van, türelem kevés jár hozzá.

Villogó barna szeme volt és jót akart nekem, de ez a fajta jó engem megijesztett. Azóta az agyam egy távoli zegzugában ott honol a jóslat, hogy minden meg van írva előre, nem változtathatok rajta egy jottányit sem. Én pedig a szabadságot akarom, a döntés jogát, hogy választhassak, még ha felelősség is az.

Időnként eszembe jut a cigányasszony jóslata, ilyenkor hosszan nézem a határozott,  mély vonalakat, miket tenyerembe rótt az Isten. Mintha egy könyv lapjait forgatnám, melynek nyelvét nem értem és ki tudja, van-e jogom a lapozásához.

Nagymama gyöngyházfény volt a pillangók szárnyán, friss esőillat nyári zápor után, nagymamánál otthon volt a lelkem.
Szeretném, ha már könnyebb lenne elfogadni, hogy elköltözött és én még nem tudok utána menni.
Szeretném, ha már könnyebb lenne nélküle élni.