Nyolcvanhét nyár

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Elmúlik minden.

Nagymama mézeskalács receptjét egy fiók mélyén őrzöm, nagy szálkás betűkkel írta egy megsárgult lapra, hogy emlékezzek rá, mikor ő már messze jár. Mióta meghalt, csak nézegetem a papírt. Ezerszer sütöttem azóta, ugyanezt a receptet soha. Nem mertem. Féltem, hogy ugyanolyan illata lenne, mint amikor nagymama konyhájában álltam a sparhelt előtt, hangosan pattogott benn a tűz, én pedig nevettem valamin. Még nagyapa is vidáman hunyorgott a szemüvege alatt. Azt nem bírnám. Talán majd az unokámmal megsütöm én is. És a nagy lóbetűimmel továbbadom az örökséget. 

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.

Csontomat tépi az űr.

A régi házat megveszi valaki. Lebontják vagy valaki más költözik oda. Furcsa lesz elmenni a kapu előtt, hogy a kutya már nem engem ugat. Egy idegen kutya csóválja majd a farkát egy idegen gazdának. Nem bírom. Idegenek fognak annál az asztalnál enni, ahol nagyapa borotválkozott, ahol tejeskávét reggeliztem beleaprítva. Ahol az ajtófélfán tartottuk számon, ki mennyit nőtt. Én mindig csaltam, ahogy csak bírtam. Az ajtót valaki lefesti és a következő nagymama fogja mérni a saját unokája magasságát. Ahol a cukormázat kevertem a mézeskalács tetejére, míg a karom majd leszakadt. Ahol nagymama belecsípett a nyers tésztába és megkóstolta, hogy jó-e, én meg undorodtam tiszta szívemből.

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Ha üvöltenék - segítene?

Valaki más fog ott emlékeket gyűjteni. Az én időm lejárt. Ahol magasan szálltam a hintával és nem gondoltam a jövővel, más fog pókokra vadászni, mert olyan gusztustalanok, hogy jobb agyonütni mindet. A barátnői mindig csodálkoztak, nahát Gizike, milyen szépre megnőtt az unokád, tiszta apja! Nagymama meg kihúzta magát és büszkén bólogatott, hogyne hát az ő fia, azért az mégiscsak valaki.
Más illata lesz a háznak, a nagymamáé lassan elszivárog az ajtó alatt. Szertefoszlik, amit a tüdő már nem bír beszippantani. Masszív orvosságszag terjengett mindig, mert nagymama akkor is bekapdosott valami bogyót, ha a rádió esőt mondott - megelőzésképp.

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Hazamegyek én is egyszer.

A vietnámi balzsam szúrós szagáról mindig nagymama jut eszembe. Gyógyír volt minden bajra, fejfájásra, izomlázra, bokaficamra. Azt mondják, az illatok egy másodperc töredéke alatt visszarepítenek oda, ahol először éreztük őket. Látom magam körül a nagy dunyhát, amivel takaróztam, a vaskos orvosságos szatyrokat, ahol a világ összes nyavalyájára akadt gyógyszer és amik nagymamát ilyen sokáig életben tartották. Biztonságot nyújtott ez a jellegzetes illat. Nagymama már messze jár, de ahányszor kinyitom a balzsamos tégelyt és beleszippantok, visszacsalogatom magamhoz.

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Nekem mennyi jut?

Most majd idegenek szereznek ott új emlékeket. Az enyémek elkopnak, megfakulnak, mire észbe kapok, már az én tortámon ég nyolcvanhét gyertya. Ráncos a kezem, testem alig eszmél, rólam írja az unokám, hogy jó nagyanyja voltam.

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Elillan.

Intimgyanta

Először is elnézést kérek mindazoktól, akik azt hitték, több eszem van ettől. Sajnos tévedtek.

Szubjektív vélemény következik.

Egy elvakult pillanatomban arra gondoltam, kipróbálom én ezt az intim gyantát. Annyian dicsérik, nekem meg pont van egy szabad félórám, megnézem ezt magamnak közelebbről is. Azt még nem tudom, hogy a nagy nyári hőség okozott-e visszafordíthatatlan káros folyamatokat az agyamban, amitől az embernek nem csak a veséi állnak le, de a zsírja is olvadásnak indul vagy pedig magamtól vagyok ennyire hülye. Ha kiderítem, szólok. 

Egészen eddig a nagyjából beszámítható, többnyire józan gondolkodású emberekhez soroltam magam, aki képes megfontoltan dönteni. Legnagyobb bánatomra most kiderült: amelyik csoportba én tartozom - az olyan ritka, hogy a közepén egy szál magam állok. Még padtársam sincs, akire pisloghatnék. 

Hol is tartottam? Ja, igen, a gyantánál! 

Szépen felültem a kínpadra, ártatlanul elhelyezkedtem és nagyon kellemesnek tartottam a meleg gyantát a bőrömön, míg a kozmetikusom bele nem tapasztott egy vászondarabot és egy kedves kis gesztussal hirtelen fel nem tépte. Először nem értettem ezt a kibírhatatlan fájdalmat, amitől elsősorban a szememből kezdett el hullani három liter könny, majd a beszédközpontom is felocsúdott a sokkból és nem annyira kedvesen kérdeztem, hogy ez mégis mi a fasz volt? 

Miután tisztáztuk, hogy a gyantázás így működik, nagyon hamar elkezdtem aktívan felhasználni a vulgáris szókincsem legjavát és hálát adtam az Istennek, hogy nem hiába gyűjtögettem olyan kitartóan a válogatott erkölcstelenségeket, végre teljesen indokoltan használhattam őket. 

Sovány vigasz. 

A hátsó fertályomnál biztos voltam benne, hogy legalább három méter béltől is megszabadított a kozmetikusom, nem csak a szőrtől, de azzal úgy voltam, hogy egy felnőtt ember nagyjából nyolc méter béllel rendelkezik, nekem még marad öt, az elég. Különben is, mire ez a fene nagy flancolás? Spórolni kell. 

Esküvő előtt állunk, én meg dagadt vagyok. Három méter bél nagyjából öt kiló, még a végén legközelebb is eljövök gyantáztatni. Ha még azt is hozzászámolom, hogy másfél vödör zsír is leolvadt rólam mire végeztünk, kiderül, hogy életem legjobb döntése volt ez a tortúra. 

Mikor az intimgyanta kezdett igazán meghitté válni, volt egy pillanat, ahol nem voltam biztos benne, hogy én ezt végig bírom csinálni.  Megijedtem kicsit, mert úgy éreztem, mintha leszakadt volna pár alkatrész az én intim részeimről. Azt meg elég nehezen viselte volna a jövendő házasságom, ha egy sima gyanta után hazaállítok az intim szerveim nélkül. Fel is ültem hirtelen, hogy számot vessek a veszteségekkel és lássam, előreláthatólag hány év után szabadulnék, ha egy hirtelen mozdulattal elpusztítanám ezt a kedves kis kozmetikust és messzire szaladnék a félig gyantázott sejhajommal. 

Sajnos egy emberélet sokba kerül, én meg szegény vagyok, mint a templom egere, mert kereken egy hónap múlva száz ember vacsoráját fizetjük, amire az emberem szorgalmasan emlékeztet is, mikor akaratlanul rápillantok egy magassarkúra, nehogy véletlenül elfelejtsem és megfogalmazódjon bennem a vágy, hogy abban tipegjek haza a boltból. 

Szóval szomorúan visszafeküdtem a helyemre és az eszméletvesztés határán számoltam vissza hárommilliótól, abban reménykedve, hogy mire eljutok a nulláig, végzünk. 

Úgy is lett. 

Miután félájultan hazavánszorogtam, arra jutottam, papírra vetem én ezt a kedves kis élményt, ha majd szülni támad kedvem, el ne felejtsem jól megrágni, mert úgy hallottam, ott útközben az ember már nem nagyon tudja meggondolni magát. 

Nagymamára emlékezem

Mióta nagymama meghalt, nehezebben írok.

Ujjaim alól szerteszaladnak a szavak, nem bírom összeseperni őket. Mint a higanycseppek, úgy mérgeznek.

Mikor valami izgalmas történik velem, eszembe jut: ezt majd okvetlenül elmesélem nagymamának, ha hazamegyek. Aztán ráébredek, hogy én már bizony soha semmit nem mesélek neki.  A koporsóban úgy feküdt, mint egy idegen néni, az én nagymamám sosem hordott feketét és főleg nem volt ekkora álla.

Mikor a virrasztó után magára hagytuk, hogy utoljára pihenjen a házban, ahol az életét töltötte állandóan rotyogó pörköltek és sütemények között, háttérben a Kossuth-rádió zümmögésével és a hűvös nagyszobában rekedt legyek döngésével, azon méláztam, vajon az én életemnek milyen kerete lesz?

Néhány éve egy cigányasszony azt jósolta, sokáig fogok élni, sokra viszem. A nevemre hosszú ideig emlékeznek majd, utódaim sütkéreznek benne. Könnyű annak, akit én szeretek, napsütéses az élete. Szavamra kapuk nyílnak előtte, akadálytalanul halad. De jaj a hamis embernek, haragom, mint a hurrikán, elpusztít mindent maga körül, nem áll meg előtte semmi. A nagy szívnek ára van, türelem kevés jár hozzá.

Villogó barna szeme volt és jót akart nekem, de ez a fajta jó engem megijesztett. Azóta az agyam egy távoli zegzugában ott honol a jóslat, hogy minden meg van írva előre, nem változtathatok rajta egy jottányit sem. Én pedig a szabadságot akarom, a döntés jogát, hogy választhassak, még ha felelősség is az.

Időnként eszembe jut a cigányasszony jóslata, ilyenkor hosszan nézem a határozott,  mély vonalakat, miket tenyerembe rótt az Isten. Mintha egy könyv lapjait forgatnám, melynek nyelvét nem értem és ki tudja, van-e jogom a lapozásához.

Nagymama gyöngyházfény volt a pillangók szárnyán, friss esőillat nyári zápor után, nagymamánál otthon volt a lelkem.

Szeretném, ha már könnyebb lenne elfogadni, hogy elköltözött és én még nem tudok utána menni.

Szeretném, ha már könnyebb lenne nélküle élni.

Egy szál gyufa ha ellobban

Gyerekkoromban nagyapával almát sütöttünk a sparheltben télen. Felsorakoztattuk őket a tepsire és fűtöttünk veszettül, hogy hamar kész legyen.  A sütő ajtaját fontoskodva nyitottam ki, még az arcomba csapó perzselő hőség sem állított meg.

Az almák összefonnyadtak, héjuk pont olyan lett, mint nagyapa kezén a bőr. Kiszaladt alóla a hús. 

A sült alma jellegzetes illatát néha még ma is érzem és ezer közül felismerem. Pedig azóta hol van már nagyapa, csak az Isten tudja. Vajon a sparhelt őrzi-e még az emlékét annak, hogy egyszer egy kisgyerek sült almára várva viháncolt előtte?

Hosszú évek teltek el azóta, rég felnőttem, ezzel az emlékkel sokáig nem gondoltam. Úgy szeretném még egyszer kinyitni a sütő ajtaját.

A sparhelt másik oldalán most nagymama piheg, készül a nagy útra, már nem ismer meg. Megfonnyadt falakkal roskadozik benne a lélek. 

Még időben hazaértem, hogy elköszönjek tőle. Szorosan megöleltem, hogy sokáig emlékezzek rá és majd ha engem ölel így az unokám, karja melegét továbbadhassam neki.

  

Azt mondják, a halál citromillatú. A halál nem barátom. Itt settenkedik körülöttem és semmi meg nem állítja. Közelgő lépteinek zajára figyel fülem. Az idő úgy repül, szedi a lábát, mint akinek korbáccsal verik a hátát.

Nagymama nyolcvannyolcadik évét taposta. Hálás vagyok, hogy a vonásai tovább élnek a lánya arcán.

Az ember mikor megszületik, de még mielőtt tudatára ébred, elmorzsol néhány évet az ujjai között. Vajon mikor kifelé menetel az életből, a végére ott sem emlékszik? 

A temetésről három kép villan be összesen, mindháromnál nagyon megijedtem.

A test elhasználódott és a lélek már nem bírt megmaradni benne. Az, hogy nagymama tényleg meghalt és mi eltemetjük, csak akkor tudatosult bennem, mikor a virrasztó férfiak mély baritonján felcsendültek a halotti zsoltárok. Akkor döbbentem rá, hogy nagymama elfogyott.

Nem sírtam. A mi fajtánknak befelé csorog a könnye.

Csak álltam a koporsója mellett, mint egy riadt, színes tollú kismadár, a kék kabátomban és a piros nadrágomban, arra gondolva, hogy micsoda butaság feketében temetni. Az ember nem a ruhájával gyászol, hanem a lelkében és az én lelkem elég fekete. Olyan sötét van benne, hogy jó darabig nem világítja be ezer gyertya se. 

Ez az év csak most kezdődött és nekem már nincs nagymamám, hát hogy van ez? 

Mikor lezátuk a koporsót, négy sarkán kattant a csavar, megértettem megint, nagymamát eltemetjük, tényleg eltemetjük.

Édesapát arra kértem, a szemfedéllel csak a nyakáig takarjuk be, kapjon levegőt. Hirtelen vihogni szerettem volna, milyen ostoba vagyok, ez már csak egy test, amiben nem lakik senki. Az Isten adta, most szépen visszakérte.

Nagymama már nagyapát korholja odafenn a magasban, földi bajokkal nem gondol többet.

Ez a rendje, mégis azt érzem, mintha valami iszonyúnak futnék elébe.

És a legvégén, mikor négy sírásó beleengedte a koporsót a sírba és ráhányták azt a rengeteg sok földet, akkor értettem meg harmadjára, hogy innen már nincs tovább. Tényleg eltemettük. Végleg.

Azóta elveszetten állok a világ közepén, azzal a biztos tudattal a lelkemben, hogy rajtam nem segíthet már senki emberfia többé.

Eddig a mese egy asszonyról, aki tündérré vált...

Az én Szobotkám

Az én Szobotkámat nem Tibornak hivják.
Zárkózottnak tűnő, jó megjelenésű, intelligens fiú.
Megnyerő mosolyába szerettem bele sok éve, és újra beleszeretek, ahányszor csak összefutnak a szeme körül a ráncok.

Amikor a mi történetünk kezdődött, 2009-et írtunk.
A tavasz még csak a szemét dörgölte lustán, mikor egy magas fiú alig várta, hogy megcsókoljon a gesztenyefa alatt.

Tizennyolc éves voltam, nem terveztem az égvilágon semmi komolyat.
Aztán eltelt egy év, eltelt kettő, és mire észbe kaptam, ez a sármos mosoly úgy megfogott, hogy már nem tudtam elszaladni.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is akartam.

A mosoly mögött megismertem az embert, aztán egyszer csak összetartoztunk.

 A sokadik évfordulónkon egy hajón vacsoráztunk, én desszertet is kaptam.
Gyémánttal a közepén.

Aztán igent mondtam.

Egy éve már ennek. Mindeddig nem tudtam emléket állítani neki, mert valami nagyot akartam, felemelőt, magasztosat. Csupa egyszerű szó jutott eszembe, ami elszáll, nem hagy nyomot maga után, holnap már nem emlékszik rá senki.

A betűt szeretem, megfogja a múltat. Az érzést mi akkor kísért, megőrzi nekem hosszú évtizedekre, még ha bennem kissé meg is kopna.

Ha ránézek a gyűrűmre, eszembe jut, a holtunkiglan nem sétagalopp.
Az "Isten előtt fogadom" olyan sokszor hangzott már hamisan és nem tart egy szemvillanásig sem elszaladni messzire előle.

Azért én hiszem, hogy  a "fogadom" nekünk mást jelent. Ahonnan mi jöttünk, ott még súlya van az adott szónak és becsülete a nyújtott kéznek.

Mikor újra nyújtom majd a kezem, ahogy sok evvel ezelőtt először tettem, szövetségünkre a pecsétet nem kisebb hatalom teszi, mint maga az Isten.

Részlet egy másik életből

Hogy viselkedik az ember, mikor temet?
Nagy szerelmeket, lehetett volna sikereket, hogy temet az ember méltósággal?

Úgy képzelem, hegytetőről szálfaegyenesen, lassan szélnek ereszti az emlékeit.
Kitárt tenyeréről a szél elfúj mindent, ami egykor öröm volt és boldogság.
Fájdalomból az ember nem épít semmit.
Mocsárra nem lehet. 

Azt mondják a sebek behegednek, mert az ember felejt.
Azért én mégis úgy gondolom, sebhelyes lélekkel az ember óvatosan él.

Egyszer úgy összetört bennem valami, hogy megéreztem, ugyanolyan többé nem leszek.
A lélek életem végéig bicegni fog bennem.
Még ha más észre sem veszi, azért én sokáig tudni fogom, mindennek ára van, időnként túl nagy ára. Ez biztos. Jól megtanultam.

Honnan tudjuk, melyik döntés bölcs és melyik ostoba?
Szerintem a nagy döntéseknél mindenki remeg egy kicsit legbelül. És hogy mitől függ, hogyan dönt? Erre még keresem a választ.

Az ember nem szívesen nyúl a forró vas után újra, ha egyszer már megégette magát.
Hiába súgja az emlékezete, ugyan, rég kihűlt már az a vas.

És ha meghalok, és meghalsz te is, meglásd, nekem te leszel az utolsó kép, mielőtt elsötétül minden, és meglátod majd, előtted az én arcom villan fel utoljára.

Mert a nagy szerelmek nem várják az embert minden sarkon, nagy szerelemből van akinek nem is jut, pedig végig él sok évtizedet.
Látod, neked jutott, pedig nem érdemelted meg, elkótyavetyélted, és mégis megengedte az Isten, hogy engem láss magad előtt a legvégén, ha már végképp nem akarsz az életbe kapaszkodni.

Mert te is tudod, pont úgy, ahogy én, már tőlem nem szabadulsz, neked én vagyok az igazi, még ha nem is hiszünk abban, hogy egy embernek csak egy társa lehet. Azért te tudod, jól tudod, neked én voltam az.

És remélem fáj neked, tiszta szívemből remélem, ahogy ritkán remél az ember, hogy a kíntól üszkösödik a te lelked is.

Egyszer minden füzetből elfogynak a tiszta lapok. A tiédbe tettem pótlapot, mert nem voltam észnél, hittem benned, magunkban, nem kellett volna. Ó, de most jól megtanultam, míg élek, nem felejtem.

Mert mindenkinek csak egy valaki jut, akinek az arcát maga elé idézheti, amikor eljön a lelkéért a halál. Akár tetszik, akár nem.

Kis Vanília

A daganatos betegségekre az ember sose gondol úgy, mint ami valaha is megtörténhet olyanokkal, akiket ismer, akik közel állnak hozzá.
Sosem gondoltam, hogy az én környezetemben ez valamikor történelem lesz.
És most mégis, közeli rokonságból küzd egy nyolcéves vele.

Soha nem láttam még kopasz gyerekeket, mélyen ülő karikás szemekkel, kemótól félájultan heverni. Csak nézem, ahogy a kórteremben a miénknek van haja egyedül.
Eszembe jut a rémülete, hogy rossz terembe került, csupa fiú közé.
Aztán az okos kis szeme villan, mikor megérti, hogy ők is lányok.
Csak már haj nélkül.

Nem is tudom, van-e szívbemarkolóbb annál, mint színes parókákat válogatni egy kisgyerekkel, amiket akkor hordhat, ha majd neki is fényesen csillog a feje teteje. Sok szép haj van, még több az érdekes, amiben elképzeljük magunkat és nevetünk.
Mosolyog az ember mert vicces, csak tudnám, kinek.

Nevetni erőltetettnek tűnés nélkül, életem legnehezebb feladata, bár ne kéne. Mikor összevissza beszélek, hogy töltsünk-e paradicsomlét az infúzióba, a vizeletet számontartó lapra írjuk-e azt, hogy három litert pisilt, gurgulázva nevet, én meg csak jól odavernék valakinek egy nagyot. Egy nyálfröccsenőset, tiszta erőből.

Még nem tudja, milyen a kemoterápia, de hamar megtudja majd.
Mikor némán kell elkapni, hogy ne essen az ágy mellé, csak belül sikoltva, hogy a rémültség rá ne ragadjon, és bízni, hogy jó az Isten, jót ad.
Hogy ettől már csak jobb lehet, és nem gondolni arra, hogy ugyan mit ártott ez a szelíd, barna szemű gyerek, akinek mindig nevetésre áll a szája, hogy ilyet érdemel?

És bízni az orvosokban is, hogy gyors a lábuk, versenyt futni a kórral és az idővel egyszerre.

Örökségeim

Amikor teremtéskor az Isten szétosztotta, ki mit örököljön, nagy valószínűséggel én rossz sorban álltam vagy csak egy éktelen nagy lyuk volt a zsákomon, mert mire végigballagtam a Tejúton és visszaértem a Földre, alig maradt benne valami jó.

És mikor hallom másoktól, hogy ezt anyámtól örököltem, ez apámtól, ezt nagyapától, nekem mindig elfancsalodik a képem, mert eszembe jut, hogy én mit örököltem.

Édesapámtól azt örököltem, hogy úgy tüsszentek, mint egy marha, ez az igazság. Sajnos szembe kell nézni vele. Édesapámnak könnyű, ő férfi, úgy tüsszent ahogy akar. Én meg nő vagyok, kulturáltan kellene cincognom tüsszentés címszó alatt, és utána órákig szabadkozni meg elnézést kérni. Ehhez képest én is úgy tüsszentek ahogy jólesik, sajnos.

Az anyámtól elsősorban a vénás lábaimat örököltem, de nem egy átlagos vénás lábat, hanem egy lábat négy és fél kiló vastag, dudorodó vénával, pont olyanokkal, mint amibe a hurkát töltik disznóvágáskor. Ennek köszönhetően az egyik lábam barna, mint a többi normális embernek, a másik meg kék, mint az istennyila. Amúgy is mindig megbámulnak az emberek, de ezt a fajta bámulást nem szeretem. Legfőképpen attól futkos a hátamon a hideg, mikor a metrón hatévesforma kisgyerek hangosan kérdezi az anyjától, anya, a néni lábát otthon megbeszéljük? Hát innen is üzenem, hogy a kurva anyád, te kisfiú!

Bármennyire is irtózom tőle, hasonlítok az anyámra.
Bármennyire is negatív a róla alkotott képem, külső fizikai adottságainkat tekintve, hasonlítunk.
Olyan az arcélem, mint az övé, és a mosolyom, sajnos teljesen az anyámé. Ezért sem szeretek mosolyogni, csak nyeríteni, mert a röhögés legalább teljesen csak az enyém.
Mikor döntenem kell, én is ugyanúgy borzolom a szemöldököm.
Pótcselekvésként.
Pont ugyanúgy.
Sajnos az anyámra is hasonlítok, bele kell törődni.
Az ember a vére ellen nem küzdhet örökké.

Irma néni

Nagymama megöregedett, akár szembenézek vele, akár nem. Bőre alól kiszaladt a hús, szeme elhomályosult, mint mikor hegyi tavacskát meglepi a jég, arcát meglegyintette az elmúlás szele.

Nagymamának nemrég meghalt a barátnője. Közelebb volt a kilencvenhez mint a nyolcvanhoz, és egy ideje ágyban feküdt már. Azt hiszem, szép dolog elgyengülni végleg. Sokkal szebb, mint fiatalon meghalni vagy amikor a rák tépi szét az embert. A végelgyengülés egész jó. Az én szememben azt jelenti, az Isten megengedte, hogy sokáig éljen, mert nagyon szerette.
És úgy hiszem, Irma néni hű katonája volt.

Nagymamának nem mondtuk meg.

Ne érezze azt, hogy sorra dőlnek ki mellőle az emberek, akikkel felnőtt, akiket szeretett, akikkel sokáig egy padban ült a templomban. Ma már csak ő őrzi a templomi padot, egyedül maradt.  A többiek lába nyoma elkopott. Szertefoszlottak mellőle, ki idejekorán, ki később, mindenki elment. Nagymama a sereghajtó és én nagyon hálás vagyok ezért. Emlékezetemben még ma is szálegyenesen ül a padsor legszélén, pont mint hatvan évvel ezelőtt, mikor fiatalasszonyként legelőször odakerült.

Hagytuk hát, hogy Irma néni neki tovább éljen. És ne haljon meg.

Hiszem, hogy az Isten aki az ura mindennek ami létezik ezen a világon, nem engedné, hogy nagymama boldogtalan legyen.

Ha majd Názárommal nagyon öreg nénik leszünk és nem én halok meg előbb, nem akarnám tudni.

Nem akarnám, hogy Isten tudja meddig olyan világban éljek, ahol ő már nem lélegzik. Akkor világom gyászba borul és míg le nem telik az én időm is, ki nem virágzik többé.

Mikor erre gondolok, jéggé dermedt lelkem lassan megolvad s szemem sarkán kicsorog.

Burzsuj Bea

Még időszámításunk előtt, pontosan nem tudom mikor, de nagyon régen, Názárommal felkaroltunk egy nagyszájú lányt.
Ma is emlékszem rá, épp árva gyerekeknek gyűjtöttünk, mikor odaült az asztalunkhoz, és elkezdett csacsogni mindenféléről.
Mikor elment, Názárommal azon tanakodtunk, vajon a szempillája igazi-e?
Nem volt az.
Egy mókus jólelkűen kölcsönadott neki pár marék szőrt, hogy csábos pillákat rebegtethessen minden szerencsétlen arra kódorgóra.
Magunk között Burzsuj Beának hívjuk.
Sietve hozzátenném, hogy nem minden alap nélkül.

A nevét onnan kapta, hogy csak a táskájának az árából egy kambodzsai falu lakosságágát lehetne élelemmel ellátni legalább egy héten keresztül.
És ez csak a táskája.
Mikor összevetettük a rajta lévő random ruhák árát a kettőnkével, arra a szomorú megállapításra jutottunk, hogy hőn szeretett Názárom egyik veséjét még mellé kéne tennünk, hogy nagyjából hasonló árban legyünk.

És ez csak egy táska, még szó sem esett bundákról, cipőkről, méregdrága kozmetikumokról, amelyek fő alkotóanyaga a Fülöp-szigeteki szűz lányok harmatos verítéke, amit aranyáron (és nem aranyéren) mérnek természetesen.

Nem olyan régen egy éjszakát az otthonában töltöttem, és akkor végleg megérett bennem az elhatározás, hogy ezt én megírom egyszer.
Most.

A kísérőszöveg nagyon rafinált, egyszerűen élünk Csilla, majd meglátod Csilla. Meg is láttam, az biztos. Düledező kis viskó, szerény házikó, fábiánbeásítva ez annyit tesz: egy kastélyban élünk, a kertben páva pöffeszkedik, reggel inas hozza ágyba a reggelit.
Körülbelül.

Belépsz a három méteres franciaablakon keresztül a konyhába, amit maga Ybl Miklós tervezett, és ha egy kicsit jártas vagy a művészettörténetben, nem kell nagyon, egy kicsi elég, akkor észreveszed, hogy tulajdonképpen ez a Szent István-bazilika kicsinyített mása, még azt is megkockáztatnám, hogy egy hevenyészett korábbi vázlata.

És ez csak a konyha, barátom. Innen egy közlekedő vezet a nappaliba, ahol egy hatalmas fehér kanapé terpeszkedik, ami a legutolsó hófehér unikornis ezüstös bőréből készült, háttér információként jegyzem meg, mellékesen.

Bea szívja a fogát, gyorsan mutatja tovább a házat, ez itt  a háló, itt nincs unikornisbőr, ez használt bútor. Valóban nincs unikornisbőr és tényleg használt bútor, csak azt felejti el közölni, hogy előzőleg II. Erzsébet brit királynő használta.  Így már kicsit másképp fest a dolog, azért.

A gyerek sajnos csak a fürdőszoba mellett kapott helyet, ide terveztem a szobáját, a bútort is én terveztem bele, nyolcéves kis fityfiritty, és annyi rongya meg cipője van, amit nekem huszonnégy év alatt nem sikerült összeharácsolni.
Persze nekem nem Bea volt az anyám.

Mindent összevetve: kedves lány, nagyzási hóborttal. Még fejlesztés alatt.

Mindig félek

Annyi minden van a világban amitől félni lehet, és én félek is sok mindentől,
- hogy egy szép napon kiveszik a lélek belőlem,
- hogy kegyetlen emberré válok,
- hogy nagymama akkor hal meg mikor nem leszek otthon, és úgy fekszik nagyapa mellé, hogy nem látom majd,
- hogy a doktori programból kiteszik a szűrömet, mert kicsi vagyok én oda,
- hogy a családommal nem töltök elég időt, és a végén magamra maradok ebben a megkeseredett világban,
- hogy Názárommal eltörik valami közöttünk a kurva nagy távolság miatt, és már nem fogjuk találni a közös hangot,
- hogy az emberemmel a nagy hajtásban elengedjük egymás kezét, és nagyot zuhanok, mint mikor a   támla nélküli hokedlin hátradől az ember, olyasmi érzés lehet elveszíteni valami nagyon fontosat,
- hogy nehezebb az élet mint amivel képes vagyok megbirkózni,
- hogy nem tudok úszni az árral szemben,
- hogy nem tudok úszni egyáltalán,
- hogy a sorsom fölött nem dönthetek,
- hogy az Isten nem áldja meg az életemet,
azt hiszem, ettől félek a legjobban.

Nagyapára emlékezek

November elseje a halottak napja, engem mindig hidegen hagyott. Sose volt halottunk. Egészen két évvel ezelőttig, mikor nagyapa utolsót lélegzett. Befejezte földi életét és visszaadta lelkét a Teremtőnek.

Mikor eltemettük a föld alá, én nem voltam ott. Mert Nagyapa nem tűnt betegnek, mert nem gondoltam, hogy meghal míg nem vagyok otthon, mert senki sem gondolta. Azóta is bennem él, hogy lemaradtam, hogy kihagytam az utolsó alkalmat, mikor találkozhattam volna vele.

Kifogásokat keresek, nem rajtam múlt, hogy így alakult és nem tudtam elköszönni, de azért belül, egészen belül ahol senki sem lát, tudom, hogy ezt az egyet nem lehet senkire kenni.

Időnként, mikor a metrón látok egy ismerős hajlott hátat, valakinek az ősz feje tetejét, muszáj utánasietnem, hogy belenézzek az arcába és megbizonyosodjak róla, nem Nagyapa, csak egy idős öregúr. Valaki más nagyapja.

Néha elgondolkozok azon, milyen lenne nagymama nélkül a világ. Fakóbb, úgy hiszem. Édesapám nélkül szürke és boldogtalan. Az emberem nélkül meg olyan sötét, hogy utánahalnék magam is.

Szeretteink lassan kikopnak életünkből, előbb a nagyszülők, szülők, majd elkopunk mi is. Letelik az idő, mit az Isten kimért, szertefoszlunk egy pillantás alatt, és száz év után senki sem emlékszik majd, kik voltunk, hogy éltünk, mi hajtott előre, s mi maradt utánunk. Elmúlunk mint a madár lába nyoma a párkányon. Az ember nem tudja mennyit él, mennyit enged az Isten.

Mint a homok, úgy pereg ki ujjaim közül az idő, s mire eszmélek, már csak néhány homokszem tapad a tenyeremhez. Ijedten cikázik fejemben a gondolat, egyszer lejár, nekem is eltelik, amit az Isten részemül kimért. Vajon marad-e utánam olyasmi amitől több lett kicsit ez a világ? Vajon tettem-e hozzá vagy csak elvettem? Vajon honnan tudja az ember, hogy okosan használja-e az idejét? Honnan tudja, hogy jó helyen van-e?

Az emlékezés pókhálós ösvényén egy kurta hajú kisfiú szökdécsel, s mikor hátrafordul, arcából nagyapa néz vissza rám.

Zum(ba)mbáknak

A zumba edzés, mint olyan, eddig nem szerepelt a repertoáromban, de az első tapasztalataim pozitívak, kivéve hogy. Ugyan miért ne lenne egy kivétel az én esetemben?

Háttér információként elmondom, hogy a zumba alakformáló testedzés, hangos zenével, ahol az edző olyan mozdulatsorral nyúzza meg az embert röpke egy óra alatt, hogy a belem kilógott a végére. De megérte.

Eltekintve attól, hogy a nagy megfelelési kényszeremnek köszönhetően, igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy kellett, és ahol nem volt egy ötperces fáziskésésem a gyakorlatokat illetően, csináltam is. 

Az egyik mozdulatsornál éreztem, hogy mintha könnyebben menne a guggolás, rosszat sejtve a nadrágomra pillantok, és látom, hogy tokától-bokáig fel van repedve baloldalt, csak néhány foszlány tartja össze legfelül, mert az övrészét erősebbre csinálták, pontosan az olyan esetekre, mint a fennforgó, ha az olyan malacok mint én, leguggolnának benne, akkor ne repüljön le az egész nadrág róluk, és az emberiségnek az a része, amely ezt látni kényszerül, ne vakuljon meg azonnal. 

Ha nem lettem volna annyira kimerült, mint aki egy villamost húzott el hazáig, talán sírva is fakadok, de kiégettségemben csak legyintettem egyet és ugráltam tovább. Aztán következő körben a másik oldalamon is keletkezett egy akkora lyuk, hogy a naprendszer kisebb bolygói minden probléma nélkül kifértek volna rajta. Ezt azért már sokallottam, mert egy semmi kis bugyiban mégsem ficeghetek végig a belvároson fényes nappal. Gondolnom kell a jóérzésű emberekre is, nem csak állandóan magamra. 

Úgyhogy a vége az lett, hogy fenékriszálással elindultam hazafelé, a táskámat elegánsan a nagyobbik lyukra szorítva, a másik oldalon lévő hasadásról tudomást se véve, sőt a kezemet bele is dugtam, mintha egy dizájnos zseb lenne, nem pedig egy hülye szakadt nadrágja, és dölyfösen néztem az emberekre, hogy nekik nincs ekkora zsebük. 

Végezetül pedig egy utolsó információ, hogy miért kezdtem el sürgősen edzeni meg zabálásmentesen étkezni. Úgy éreztem az utóbbi időben, hogy egy kicsit elterebélyesedtem, ami a pocakot illeti, meg hát az ember is segített úgy érezni, enyhe utalásokkal, mikor az ötödik rántott húst tépte ki a kezemből. (Hiába, hat év után már sokat megenged magának.) Szóval megegyeztünk, hogy letornázok pár kilót a zsírból, és ősszel elvisz Spanyolországba. Ez a titkom. Azóta csak akkor zabálok mikor nem látja, és akkor járok edzeni mikor látja. 

Egy utam haza

A nylonharisnya meg én esküdt ellenségek vagyunk már ősidők óta. Valahogy mindig lecsúszik a térdemig, hiába húzom fel tüdőig, ha tehetném, még spárgával körbe is csomóznám a derekam körül, de a ruhám alól kidudorodó vastag sáv érdeklődő kérdésekre adhatna okot.

Csak hát vannak olyan alkalmak, ahol az embernek viszonylag kulturált külsővel kell megjelenni és ennek jobbára követelménye szokott lenni a harisnya, ami fedi a jeti lábait, ha reggel lusta volt felkelni egy félórával hamarabb, hogy bizonyos gyomlálási hadműveleteket elvégezzen idejében, helyette tovább aludt egy kicsit. Na ilyenkor nagyon jól jön az a rohadt harisnya.

Viszont egy konferencia közepén mégsem kezdhetek el a szoknyám alatt kotorászni, és azt sem várhatom el, hogy a közönség addig tapintatosan másfelé nézzen, míg én harisnyát igazítok. Vagyis elvárhatnám, de nagy valószínűséggel az lenne az utolsó elvárásom szakmai berkekben, és a doktori programból is úgy repülnék, hogy a lábam se érné a földet.

Ezért Názárom szabadalmaztatott egy nagyon egyszerű módszert, amivel elkerülhető, hogy az embernek tízpercenként olyan arca legyen mint akinek szorulása van, illetve egész este úgy járjon, mint aki nemrég esett át egy végbéltükrözésen és még friss az élmény. A módszer a következő: bugyi alulra, rá a harisnya. Eddig ismeri minden földi halandó, Názár trükkje most következik, ő még egy extra bugyit húz a harisnyára, a biztonság kedvéért, ami prímán be is válik. Megtartja a harisnyát és az ember egész este olyan magabiztos lehet, amilyen csak akar, és ha egy katonai attaséval cseveg, az illető nyugodtan hiheti azt, h azért mosolygok mert valami nagyon szellemeset mondott, és nem azért mert eszembe jutott, h egy hónapra elegendő bugyi van rajtam.

A fenti tanácsokkal felszerelkezve magabiztosan készültem a közelmúltban egy konferenciára, reggel indulófélben voltam épp, mert szokás szerint időszűkében kezdek el mozgolódni mindig.

Ahogy kiléptem az ajtón, megbotlottam a kurva macskában, amibe igazán belecsaphatott volna már régen az istennyila, és ugyanazzal a lendülettel elegánsan át is estem rajta. Míg kisöpörtem a szememből a homokot, a macska, mint aki jól végezte dolgát, púposra görbített háttal nyújtózott egyet, majd lustán, komótosan elsétált haragom elől, amit egyébként nagyon bölcsen cselekedett, mert ha rajtam múlik, akkor már csak egy marék bajusz, meg néhány szőrszál maradt volna mostanra belőle, nekem meg lenne a rovásomon egy frissiben elkövetett brutális macskagyilkosság.

Ilyen ómenek után sose számítok semmi jóra, úgyhogy azt a napot hagyjuk is. A visszautamról tennék még említést pár röpke mondatban.

A vonat mosdójában öltözök át, zakatol a vonat, dülöngélek jobbra-balra, fél lábam még a nadrágban, másikkal már a levegőben kalimpálok, igyekszem nem hozzáérni semmihez, és közben átkozom magam, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen, miért baj, ha átizzadt egy kicsit a pólóm, majd megszáradt volna, a többi utasnak is melege van, senki nem cirkuszol, mindig csak én. Én primadonna vagyok, izzadt pólóban nem maradok, átöltözök, vérszemet kapok, egy füst alatt már a farmert is lecserélem kisnadrágra. Épp most döccent egy nagyot a vonat, a pucér fenekem nekicsattan a fülke falának, de legalább a lábam nem ért le a földre, ahol ki tudja milyen eredetű víz (remélem elet nélkül) csillog.

Itt már átkozom a makacs eszemet, hogy nekem sose jó ami másnak, én mindig okosabb vagyok, míg egyszer úgy pórul nem járok, hogy míg élek megemlegetem, és hogy annyi ész se szorult a fejembe, hogy akkor menjek öltözni, mikor áll a vonat.

Diadalmasan rikkantok egyet, levettem a nadrágot, nem értem hozzá semmihez, már csak felrántom a rövidnadrágot, pikkpakk átveszem a pólót és úgy elpucolok innen mintha sose lettem volna. A póló beleakadt a nagy loboncos hajamba, míg egyszer hirtelen felindulásból széles választékot nem borotválok a közepére.

Vakon botorkálok a tizenhét centi átmérőjű fülkében ahol oxigénmolekula csak elvétve található, és ugyan miért ne akkor kezdene el nagyokat döccenni megint a vonat, mikor a fejem a pólóban van, a felső végtagjaim meg furcsán kicsavarodva? A legalkalmasabb pillanat.

Nagy lendülettel végre kiszabadulok, ha három kezem lenne, büszkén megveregetném a vállam, milyen ügyes vagyok, nem hiába a főiskola legkreatívabb diákja, kevés ilyen értékes ember él a földön, dicshimnuszt zengek magamról, nagyszerűségemtől meghatódom, szinte a szemem is könnybe lábad.

Elvakultságomban és eltelve nagyszerűségemtől a póló valahogy kicsúszott a kezemből és pont a WC-ülőkére esett...

Megsemmisülten, lesújtva állok fölötte és ha lenne egy harmadik kezem, most olyat vernék a pofámra, hogy egész biztosan emlegetném még vénasszonykoromban is. Mert nem igaz, hogy ekkora ökör vagyok, ilyen a világon nincsen még egy. Külön karámba zárva kéne szállítani a vonat után kötve, nem pedig ülőhelyet biztosítani számomra ott ahol a többi normális ember ül. Hát teljesen idióta vagyok? Ilyen emberek kaphatnak doktori ösztöndíjat? Hát milyen világban élünk?

Megrendülten állok a póló fölött, mert ugye arról szó sem lehet, hogy kivegyem onnan, és más szardarabkáit lefricskázva később tovább viseljem. A tanulópénzt mindenki megfizeti egyszer, de az olyan őstulkok mint én, egész életükben fizetik a bolondok adóját.

A meggyilkolt póló teteme fölött megfogadtam, soha többet nem öltözöm vonaton, akkor se, ha olyan meleg lesz, hogy a Háj leolvad rólam, és már csak As Csilla maradok, mert annyi ruhám nincs, hogy a WC-be dobáljam őket.

Kakasvadász Názár

Mikor havonta hazajövök, egy nap mindig Názáré, nem azért fogtam meg magamnak örök életre barátnőnek főiskolás éveink legelső napján, hogy csak úgy kihűljön a kapcsolatunk, kellenek a pletykálások, a nagy vihogások, ahhoz, hogy az ember éljen is, ne csak túléljen,

kell egy barátnő, egy elég, de az olyan legyen, ahogy a nagykönyvben megírták, az enyém pont olyan, szeret az Isten,

Názárom, mióta férjhez ment, hamar beletanult a falusi élet rejtelmeibe, már ismer majdnem minden palántát, a disznónak szakértő kezekkel állítja össze a tápot, a tyúkok közé is visítás nélkül mer bemenni, nagy szakajtó a kezében, pi-pi-pi, jönnek is szépen, kárálnak, kapirgálnak körülötte, én meg nézem, milyen gyorsan alkalmazkodik, mondjuk, erről híres volt mindig, beletanult,

és hirtelen érzem a nagy szakadékot közöttünk, érzem, hogy vége a főiskolának, vége egy korszaknak, férjhez ment, elkerültünk egymás közeléből, más problémákkal birkózunk, de mintha kicsit döcögősebben menne mint eddig, vagy csak nekem tűnik úgy,

tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy a jószággal törődik, a kakas megijed valamitől, átrepül a szomszédba, Názár sápítozik, megereszt egy cifrább szólást, köp egyet, majd átmászik  drótkerítésen, én röhögök ahogy csak bírok, köpni már régen láttam, kicsit megint főiskolásnak érzem magunkat, nekem se kell kétszer mondani, mászok utána, rám kiabál, te hülye a rózsaszín nadrágod összekoszolod, nem érdekel engem a nadrág, megyek utána, nagyon röhögök, derékig érő gaz van a szomszéd kertben, nem lakja senki, a kakas riadtan kotkodácsol valahol a sűrűjében, sok a csalán, esetleg kígyó is lehet, de most nem zavar, vihogok, ahogy már régen vihogtam,

Názár szalad a fűben, ez a kurva kakas, hogy ugrott át, én még ilyet nem láttam, hogy fogjuk meg, anyósomék csak délután jönnek, az ember is dolgozik, addigra ez elszökik, mit mondok nekik, hova lett a kakas, jaj Istenem, ez a sok jószág, csak a baj van vele mindig,

közben közelítünk, rövidre zárjuk a kört, amerre menekülhet a kakas, belőlem nem sok haszon van, vihogáson kívül másra nem vagyok alkalmas, de a zajtól legalább nem mer arra jönni a jószág, Názár szépen beszél hozzá, nyugtatgatja, közben ravaszul közelebb araszol,

már látszik a kakas a nagy bozótban, odaszorult a kerítés melletti néhány méterre, most kell nagyon vigyázni, elszökhet, a büdös életben nem érjük utol, nagy kifejlett kakas, tollakkal, meg a többi tartozékkal, fenyegetően vörös, óriási tarajjal, meg az álla alatt is ott leng az a piros izé, nem is tudom a nevét, pedig falusi vagyok én is, illene tudni, fut át az agyamon,

harciasan ugrál jobbra balra, az én harminckilós Názárom rendíthetlenül közelit mint az ólomkatona, én helyette is be vagyok tojva, hopp, elkapta, két marékkal fogja a kakast, az meg csapkod, Názár diadalittasan emeli a feje fölé, visszahajítja a gecibe, ahonnan elszökött, a kerítésen túlra,

én meg csak nézek mint a moziban, hogy a fodrásztól frissen jött barátnőm a manikűrözött kezeivel kakasokat dobál kerítésen át, csak úgy száll a tolla, még rúgna is egyet rajta, ha nem vétené el, és a lendülettől hanyatt nem fordulna a méteres fűben, hallom, hogy puffan, káromkodik egy betyárosat, kirázza a bogarakat a hajából, mire kettőt pislogok már azon füstölög, hogy a kerítés innenső oldalán nincs farakás, hogy fogunk visszamászni, a szögesdróton fennakadunk, mint annak a rendje, aztán kukorékolhatunk a tetején délutánig, míg az ember haza nem jön,

na de hopp, ott egy létra, húzzuk át erre az oldalra, visszapipiskedünk rajta, vagyis csak én, mert Názár köp a tenyerébe, megmarkolja, aztán pikk-pakk át is mászott, én guggolok a fűben, úgy nevetek, ki se látszok, csak az idétlen vihogásom hallatszik, mert sajnos huszonhárom éves létemre nem tanultam meg tisztességesen nevetni,

és csak nevetek, ahogy telik tőlem, csálén, érzem, eltűnt minden távolság ami a két országhatárral szeptembertől közénk szorult, és arra gondolok, nincs baj, és nem is lesz, mert akármit mondanak az emberek, az igazi barátságot a távolság és az idő nem eszi meg.

Mentoromnak, Nagy Zoltán Mihálynak.

Kóros elváltozásaim (utolsó rész)

Az az igazság, hogy már nagyon régen nem írtam semmit. Szégyellem is magam. Nem volt időm semmire mostanában, az arcüreggyulladásom körül tartó huzavona lekötötte minden energiámat, de most végre sikeresen pontot tettem a végére. Megműttettem.
Vizsgálatok sora, mellette a doktori az egyetemen, nem egyszerű összehangolni mindent, főleg nekem, aki mindig mindenhonnan elkésik, hebehurgya, nem is tudom mivel fényezhetném még magam jobban.
Szóval a vizsgálatokról. A magyar egészségügyről jót még nem sokszor hallottam, de álljon itt most egy pozitív ellenpélda.
Reszketett a bokám, megmondom úgy ahogy van, világéletemben nyúlbéla voltam, ezt legjobban Názár fogorvosi látogatásaim után készült csuklóröntgenjei bizonyítják minden kétséget kizáróan.

A vérvétel maga egy külön történet, egyébként se vagyok túl jóban a tűvel, de mikor felém közelít, azt különösen rühellem. Először is, én teljesen abban a hitben voltam, hogy az ujjamból vesznek vért, és már az se tetszett. Hát még, amikor kiderült, hogy ez bizony vénás vérvétel lesz. Tyű, a kutyafáját, régen ijedtem már meg ennyire. Nem mondom, hogy teljesen alaptalanul, mert bevillant egy kép, legutóbbi otthoni látogatásomról, mikor Názárom bal karján volt egy tenyérnyi lilás színű folt. Mikor hüledezve kérdeztem, hogy mi a jószagú málnabokor az ott, azt mondta, hogy az orvos nem találta el elsőre a vénáját. Derék.

De az én orvosom nagyon ügyes volt, hála az Istennek, már csak az második liter vér lecsapolása után vettem észre, hogy szabni kéne valami limitet ennek a jóembernek itt, mert nem az én véremből lesz paradicsomszósz a vasárnapi töltött káposztára az egyszer biztos. Utána azért egy jó darabig vértelen ábrázattal szédelegtem, kis híja volt, hogy meg nem kérdeztem, miért nem pakolják ki egyből a belső szerveimet is, hátha jó lesz még valakinek. Olyan sok olló meg kés hevert ott összevissza, hogy inkább befogtam a pofám, mielőtt valaki komolyan venné nagylelkű ajánlatomat, és kibelezne ellenvetés nélkül.

Választhattam, még a legelején, hogy milyen érzéstelenítést szeretnék, mély altatást vagy éber szedálást, egyébként mikor két ismeretlen dolog közül kell választani, az esetek túlnyomó többségében természetesen én mindig a rosszabbat választom, de most az egyszer sikerült a jobbikat választani.

A mély altatásról ugyanis kiderült egy számomra ismeretlen információ, méghozzá az, hogy egy félméternyi kerti slagot tolnak fel az ember vénájába, ha esetleg valami balul sülne el, azon keresztül tudjanak azonnal gyógyszert pumpálni, fájdalomcsillapítót, amit csak lehet. Egész véletlenül derült ki ez, az egyik repteres kollégám ejtette el, akinek egészségügyi végzettsége van, hogy branült biztos beültetnek, mikor látta, hogy lefehéredtem, visszakozott, de nekem akkor már beszélhetett. Aztán hála az Istennek, nekem nem kellett, mert az éber szedáláshoz nem jár. Mondom, hogy most az egyszer jól választottam!

A műtét napján a klinikáig tartó úton többször is meghaltam félelmemben, de végül csak eljutottam a bejáratig. Magam is furcsállom.

Az egész hadművelet egy több komponensű bódító injekcióval kezdődött, amitől nagyjából másfél perc alatt nagyon részeg lettem. Gondoltam is, hogy mikor kijózanodok, megnézem én merre tartják ezt a jószágot, aztán távozáskor egy marékkal elviszek magáncélokra, hadd legyen. 

Aztán jöttek a műtősfiúk, bevittek a műtőbe, letakarva egy zöld lepellel, mint egy hullát, már csak a cetli hiányzott a nagylábujjamról, meg problémát jelentett volna, szerintem, hogy hullához képest elég aktívan szuszogtam. Utána következett egy orrspray, amitől nagyjából a vesémig elzsibbadt minden, lehet ki is pakoltak valamit belülről, míg nem figyeltem. Majd a legvégén egy érzéstelenítő injekció az orr nyálkahártyájába, biztos ami biztos. Aztán belecsapott a lecsóba a doktornő, nagyjából másfél óráig fúrt-faragott az arcomban, én meg addig végiggondoltam a szöcskék szaporodásának és fajfenntartásának összes lehetséges módját, majd miután ezzel végeztem, belekezdtem Hegel esztétikájának alapelveinek újraértelmezésébe, csak sajnos ezt már nem érkeztem végiggondolni, mert időközben a doktornő befejezte az arcom belső feltrancsírozását. 

A beavatkozást követő negyvennyolc órából kiesett úgy negyvenkilenc, néhány felvillanó emlékkép maradt meg mindössze, az egyik az, mikor az első kontrollon a műtét után a doktornő kihúzott az orromból másfél kilométernyi gézt, amivel az arcom ki volt tömve belülről. Néztem is, hogy ez valami bűvészmutatvány vagy mi?
Utána hazavánszoroghattam, azóta lábadozom.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani dr. Udvarhely Beatrixnak a kiváló munkáért, a sok türelemért, és azért, hogy nem ölt meg.

Fogakról

Az én fogaim nagyon alattomosak. Mindig akkor van problémám velük, mikor a legkevésbé várnám. Sosem várom, hogy őszinte legyek. Időpont a fogorvosnál, nálam egy kategóriába esik a tíz csapással.

Két verzió áll fenn a rágóeszközeimmel kapcsolatosan: 

Az első, mikor reggel a tükörben aprólékos figyelemmel, szigorúan végigmustrálom őket, hogy bárminemű szuvasodást még csírájában elkapjak. 

Mikor nem találok semmit, egész nap dölyfösen feszítek, kidüllesztett mellkassal járok, háh, nincs egy rossz fogam se! 

Aztán egy váratlan pillanatban, valamelyik fogamból letörik olyan egyharmad rész, de inkább a fele. 

Változó.

A második eset, mikor találok egy fekete pöttyöt a fogamban, elhatározom, hogy most az egyszer teljesen érett viselkedést produkálok, és nem várom meg, míg a lyuk öklömnyivé terebélyesedik, elmegyek időben a fogorvoshoz. 

Megint dölyfösen járok egész nap, úgy kidüllesztem a mellkasom, ahogy csak telik tőlem, a szemem is guvad, hú, de felnőtt vagyok! 

Ilyenkor szokott kiderülni, hogy a mákszemnyi pötty alatt az egész fog halálra van ítélve, és csak a szentlélek meg az isteni jószerencse tartotta egybe a fogzománcot, ennek köszönhetem, hogy nem tört le egy gondolattól az egész állkapcsom.

Ja és van egy harmadik eset, amikor szarok mindenre, nem ellenőrizgetem minden reggel a fogaimat, mint egy hülye, nem érdekelnek a pöttyök. Se a kisebbek, se a nagyobbak. 

Letörik egy fogam? Nem baj, majd rágok a másik oldalon. 

Ott is letörik? Úgy is jó, majd rágok elöl! 

Kisujjnyi kráterek vannak a fogaimban? Nem baj, majd legfeljebb nem düllesztem dölyfösen a mellkasomat, és nem pöffeszkedek mint egy páva, hanem csak megyek hétköznapian, mint a többi, normális ember. 

Ja, és fogorvoshoz csak abban az esetben vagyok hajlandó elvánszorogni, ha már befosok a fájdalomtól. 

Telefon a felhők fölé

- Halló? Mennyország? Jó napot kívánok, Hájas Csilla vagyok, Nagyapával szeretnék beszélni.
- ...
- Köszönöm. Várok.
- ...
- Szia Nagyapa! Csilla vagyok! Hogy vagy? Velünk minden rendben. Ne haragudj, hogy nem voltam ott a temetéseden. Lassan egy éve, hogy elmentél. Mindjárt megint január. Azóta sok minden történt.
Lediplomáztam, bejutottam doktorira, úgyhogy szeptemberben Budapestre költöztem.

És képzeld, Nagyapa, Istit felvették a teológiára, úgyhogy most Debrecenben tanul. Emlékszel, mikor még harangozó voltál, és Isti felfutott a szószékre, mikor nem volt ott senki? Már akkor megmondtad, ebből a gyerekből pap lesz. És hogy örültél neki. Igazad volt. Tényleg pap lesz belőle. Kár, hogy ezt már nem érted meg.

Tudod, Nagyapa, nem olyan könnyű egyedül boldogulni a nagyvilágban. De azért nem panaszkodom. Furcsa, hogy meghaltál, hogy üres az ágyad, és most már mindig üres marad. Csak mostanában tudtam ott aludni nagymamánál, mióta nem vagy. Azt hittem, furcsa lesz ott éjszakázni, ahol egy szerettemből kiszállt a lélek, meglepődtem, hogy mennyire magától értetődő volt.

Tudod, engem hosszú ideig nem érintett a halál. Az emberek elmennek, mikor letelik az idejük, és ez így van rendjén, de nem volt közöm hozzá sokáig. Aztán az érettségi napján meghalt Sanyi bácsi. Pedig milyen fiatal volt.  És nekem csak este mondtátok meg, mikor már levizsgáztam. Győry Márta szavai jutnak eszembe: Nem az hal meg, aki idős, és nem az hal meg, aki beteg, hanem az, aki következik.

Aztán öt év múlva meghaltál te. Nemrég döbbentem rá, hogy csak megnyitottátok a sort, és még előttem van sok olyan nap, amikor koporsó mellett állunk, és amire nem gondolok szívesen.

Még nem voltam a sírodnál, Nagyapa, ne haragudj. Nem akartam látni a földkupacot, amit rád hánytak, és ami alatt ott fekszel a nagyapa szagú öltönyödben meg a szép cipődben.

Kár. hogy meghaltál. Két nagymamám maradt. Nagyapám egy volt csak, az is hamar elfogyott. Nagymama idén nélküled karácsonyozik. De azért nem lesz egyedül. Jó gyerekeid vannak, Nagyapa, törődnek az anyjukkal.

A metrón gyakran látok hajlott hátú, idős embereket. Kíváncsian nézek az arcukba, hasonlítanak-e rád. És néha látok egy-egy arcot, amelyiken észreveszem a vonásaidat. Mindig mosolygok, és a bácsik visszamosolyognak rám.

Remélem, jó ott neked, ahol most vagy.
Boldog karácsonyt, Nagyapa!

Hallgass az okosabbra!

Egyszer volt, hol nem volt, voltam egyszer én. A személyes névmást helyettesíthetném egész nyugodtan Isten barmával, ugyanazt jelentené. Engem.

Történt ugyanis, elvakulva attól, hogy egy ideje megengedhetek magamnak egyet s mást, vettem egy hófehér kabátot. Nem volt olcsó. Az egész ruhatáram nem kerül annyiba, amit kifizettem érte, pedig sok rongyom van. Szívtam is a fogam.

De az Ember azt mondta, milyen csinos vagyok benne, és ez felülírt mindent.
Lett egy fehér kabátom.
Egy fővárosban, ahol többmillió ember tömegközlekedik naponta. Köztük én is. Okos emberre vall a fehér kabát, nem?

Egy hét múlva szürke lett, megnéztem a cimkéjét, rá volt írva nagy betűkkel, hogy kímélő programon ki lehet mosni, á mondom, nem lesz itt semmi probléma. Bedobtam a gépbe, mikor lejárt a mosás, örvendezve szedem kifelé, egyből elkámpicsorodott a képem, mikor látom, hogy mintha eddig nem ért volna térdig.
A tollbélésnek nem tett jót a mosás, ennyi információt rögtön leszűrtem. A második infarktus akkor realizálódott bennem, mikor láttam, hogy száradás után sem lett sokkal rózsásabb a helyzet. Sőt.
Ez a kellemes érzés agyvérzéssel párosult, mikor eszembejutott, hogy tulajdonképpen mennyit is fizettem érte.

Semmi baj, semmi baj, semmi baj. A blokk megvan, félév garanciát kaptam rá, visszaviszem, elmagyarázom mi a helyzet, és ha nem cserélik vissza, rájuk borítom a pultot, eddig biztos. A többit meglátjuk.

Visszaviszem másnap, eladó udvariasan megkérdezi, mi a probléma, elmagyarázom neki, hogy kimostam, mikor rá volt irva, hogy megtehetem, és utólag kiderült hogy nem kellett volna. Az Ember is mondta, hogy kézzel mossam, de én nem hallgattam rá, sose hallgatok senkire, mndig okosabb vagyok.
Eladó konszolidált mosollyal az arcán figyelmesen hallgat, belül fetrengve röhög, majd közli, hogy levásárolhatom a blokkot. Nem, nem, nekem az nem felel meg, ugyanezt a kabátot szeretném, ugyanebben a színben és méretben. Kicsit megütközve néz rám, azzal ugye tisztában vagyok, hogy a következőnek sem fog jót tenni a mosás?

Bemegy a raktárba, keresgél, sajnos nincs se fehér, se M-méretű. Két kezében két kabátot fog, az egyik szép fosszínű, a másiknak kellemes hányásszíne van. Ha közelebbről megvizsgálnám, még a sárgarépadarabkákat is felfedezhetném benne. Melyiket szeretném?

Udvariasan megköszöntem, egyiket se. Keserves fancsali ábrázattal fordultam ki az üzletből, semmi baj, a városban hat üzlete van a márkának, az egyikben csak akad. Az országban ezen kívül további négy üzletük van, ha nincs a fővárosban, vidékre is elmegyek érte, ha már ennyire hülye vagyok.
Végigjártam az üzleteket, elsőben nincs, másodikban nincs, harmadikban nincs, negyedikben nincs, itt már én is fél lábbal a sírban vagyok, míg végül az ötödikben akadt.
Nem hányásszínű, nem fosszínű, gyönyörű hófehér, pont a méretem, pont hibátlan. A személyzet udvarias, kedves, nem kellemetlenkedik, gyorsan kicserélik, felpróbálom, mintha rám öntötték volna.

Sikerélményemet újságolom az Embernek, mire ő érdeklődve: mintha már koszos lenne az ujja, mikor mosom ki legközelebb?

Názár esküvője

Názár esküvőjéről sok mindent írhatnék. Furcsállom is, hogy keresni kell a szavakat, amik egymáshoz illenek. Néhány emlékről mesélnék most inkább.

Kezdhetném a fiúval, akit Názár vizsgaidőszakban nézett ki magának, és akit a barna bőre miatt magunk között Kreolnak neveztünk. Egy vizsgaidőszakban hat pótvizsgát is begyűjtött miatta. Azelőtt soha nem volt pótvizsgája, nekem bezzeg majdnem minden félévben akadt.

Életem legjobb vizsgaidőszaka volt, végre revansot vettem.

Nehéz volt titkolnom, hogy tudok a gyűrűről. Minden mondatomat, ami úgy kezdődött, hogy „mondjak valamit?”, úgy kellett befejeznem, hogy „ott megy két fiú”; vagy: „reggelire virsli lesz”; vagy: „csokis a szád széle”. Nem akartam elrontani az örömét. Azt akartam, hogy igazán meglepődjön, hogy a hideg végigfusson a hátán, és míg él, emlékezzen arra az érzésre. Mert az ember lánya – szerencsés esetben –csak egyszer menyasszony.

Büszke vagyok a lánybúcsúra, ami tökéletes lett; igazi, még-az-unokáimnak-is-mesélni-fogom típusú élmény.

Amikor megláttam Názárt a menyasszonyi ruhájában, elszorult a torkom és könny szökött a szemembe, annyira szép volt. Talán még annál is szebb. Zavaromban szegény vőlegénynek csak megveregettem a vállát, ahelyett, hogy neki is gratuláltam volna.

Mesélhetnék magáról az esküvőről, de úgy vélem, az csak a kezdet, ami után egészen másfajta élet következik. Jó és rossz dolgokkal egyaránt teli élet, annyi különbséggel, hogy mostantól ketten cipelik azt, amit egy ember önmagában soha nem bírna el.

A legtöbbet kívánom, amit ilyenkor kívánni lehet: az úton, amire ma férjes asszonyként léptél, Isten kísérjen, drága barátnőm!