Egy utam haza

A nylonharisnya meg én esküdt ellenségek vagyunk már ősidők óta. Valahogy mindig lecsúszik a térdemig, hiába húzom fel tüdőig, ha tehetném, még spárgával körbe is csomóznám a derekam körül, de a ruhám alól kidudorodó vastag sáv érdeklődő kérdésekre adhatna okot.

Csak hát vannak olyan alkalmak, ahol az embernek viszonylag kulturált külsővel kell megjelenni és ennek jobbára követelménye szokott lenni a harisnya, ami fedi a jeti lábait, ha reggel lusta volt felkelni egy félórával hamarabb, hogy bizonyos gyomlálási hadműveleteket elvégezzen idejében, helyette tovább aludt egy kicsit. Na ilyenkor nagyon jól jön az a rohadt harisnya.

Viszont egy konferencia közepén mégsem kezdhetek el a szoknyám alatt kotorászni, és azt sem várhatom el, hogy a közönség addig tapintatosan másfelé nézzen, míg én harisnyát igazítok. Vagyis elvárhatnám, de nagy valószínűséggel az lenne az utolsó elvárásom szakmai berkekben, és a doktori programból is úgy repülnék, hogy a lábam se érné a földet.

Ezért Názárom szabadalmaztatott egy nagyon egyszerű módszert, amivel elkerülhető, hogy az embernek tízpercenként olyan arca legyen mint akinek szorulása van, illetve egész este úgy járjon, mint aki nemrég esett át egy végbéltükrözésen és még friss az élmény. A módszer a következő: bugyi alulra, rá a harisnya. Eddig ismeri minden földi halandó, Názár trükkje most következik, ő még egy extra bugyit húz a harisnyára, a biztonság kedvéért, ami prímán be is válik. Megtartja a harisnyát és az ember egész este olyan magabiztos lehet, amilyen csak akar, és ha egy katonai attaséval cseveg, az illető nyugodtan hiheti azt, h azért mosolygok mert valami nagyon szellemeset mondott, és nem azért mert eszembe jutott, h egy hónapra elegendő bugyi van rajtam.

A fenti tanácsokkal felszerelkezve magabiztosan készültem a közelmúltban egy konferenciára, reggel indulófélben voltam épp, mert szokás szerint időszűkében kezdek el mozgolódni mindig.

Ahogy kiléptem az ajtón, megbotlottam a kurva macskában, amibe igazán belecsaphatott volna már régen az istennyila, és ugyanazzal a lendülettel elegánsan át is estem rajta. Míg kisöpörtem a szememből a homokot, a macska, mint aki jól végezte dolgát, púposra görbített háttal nyújtózott egyet, majd lustán, komótosan elsétált haragom elől, amit egyébként nagyon bölcsen cselekedett, mert ha rajtam múlik, akkor már csak egy marék bajusz, meg néhány szőrszál maradt volna mostanra belőle, nekem meg lenne a rovásomon egy frissiben elkövetett brutális macskagyilkosság.

Ilyen ómenek után sose számítok semmi jóra, úgyhogy azt a napot hagyjuk is. A visszautamról tennék még említést pár röpke mondatban.

A vonat mosdójában öltözök át, zakatol a vonat, dülöngélek jobbra-balra, fél lábam még a nadrágban, másikkal már a levegőben kalimpálok, igyekszem nem hozzáérni semmihez, és közben átkozom magam, hogy miért vagyok ennyire szerencsétlen, miért baj, ha átizzadt egy kicsit a pólóm, majd megszáradt volna, a többi utasnak is melege van, senki nem cirkuszol, mindig csak én. Én primadonna vagyok, izzadt pólóban nem maradok, átöltözök, vérszemet kapok, egy füst alatt már a farmert is lecserélem kisnadrágra. Épp most döccent egy nagyot a vonat, a pucér fenekem nekicsattan a fülke falának, de legalább a lábam nem ért le a földre, ahol ki tudja milyen eredetű víz (remélem elet nélkül) csillog.

Itt már átkozom a makacs eszemet, hogy nekem sose jó ami másnak, én mindig okosabb vagyok, míg egyszer úgy pórul nem járok, hogy míg élek megemlegetem, és hogy annyi ész se szorult a fejembe, hogy akkor menjek öltözni, mikor áll a vonat.

Diadalmasan rikkantok egyet, levettem a nadrágot, nem értem hozzá semmihez, már csak felrántom a rövidnadrágot, pikkpakk átveszem a pólót és úgy elpucolok innen mintha sose lettem volna. A póló beleakadt a nagy loboncos hajamba, míg egyszer hirtelen felindulásból széles választékot nem borotválok a közepére.

Vakon botorkálok a tizenhét centi átmérőjű fülkében ahol oxigénmolekula csak elvétve található, és ugyan miért ne akkor kezdene el nagyokat döccenni megint a vonat, mikor a fejem a pólóban van, a felső végtagjaim meg furcsán kicsavarodva? A legalkalmasabb pillanat.

Nagy lendülettel végre kiszabadulok, ha három kezem lenne, büszkén megveregetném a vállam, milyen ügyes vagyok, nem hiába a főiskola legkreatívabb diákja, kevés ilyen értékes ember él a földön, dicshimnuszt zengek magamról, nagyszerűségemtől meghatódom, szinte a szemem is könnybe lábad.

Elvakultságomban és eltelve nagyszerűségemtől a póló valahogy kicsúszott a kezemből és pont a WC-ülőkére esett...

Megsemmisülten, lesújtva állok fölötte és ha lenne egy harmadik kezem, most olyat vernék a pofámra, hogy egész biztosan emlegetném még vénasszonykoromban is. Mert nem igaz, hogy ekkora ökör vagyok, ilyen a világon nincsen még egy. Külön karámba zárva kéne szállítani a vonat után kötve, nem pedig ülőhelyet biztosítani számomra ott ahol a többi normális ember ül. Hát teljesen idióta vagyok? Ilyen emberek kaphatnak doktori ösztöndíjat? Hát milyen világban élünk?

Megrendülten állok a póló fölött, mert ugye arról szó sem lehet, hogy kivegyem onnan, és más szardarabkáit lefricskázva később tovább viseljem. A tanulópénzt mindenki megfizeti egyszer, de az olyan őstulkok mint én, egész életükben fizetik a bolondok adóját.

A meggyilkolt póló teteme fölött megfogadtam, soha többet nem öltözöm vonaton, akkor se, ha olyan meleg lesz, hogy a Háj leolvad rólam, és már csak As Csilla maradok, mert annyi ruhám nincs, hogy a WC-be dobáljam őket.

Kakasvadász Názár

Mikor havonta hazajövök, egy nap mindig Názáré, nem azért fogtam meg magamnak örök életre barátnőnek főiskolás éveink legelső napján, hogy csak úgy kihűljön a kapcsolatunk, kellenek a pletykálások, a nagy vihogások, ahhoz, hogy az ember éljen is, ne csak túléljen,

kell egy barátnő, egy elég, de az olyan legyen, ahogy a nagykönyvben megírták, az enyém pont olyan, szeret az Isten,

Názárom, mióta férjhez ment, hamar beletanult a falusi élet rejtelmeibe, már ismer majdnem minden palántát, a disznónak szakértő kezekkel állítja össze a tápot, a tyúkok közé is visítás nélkül mer bemenni, nagy szakajtó a kezében, pi-pi-pi, jönnek is szépen, kárálnak, kapirgálnak körülötte, én meg nézem, milyen gyorsan alkalmazkodik, mondjuk, erről híres volt mindig, beletanult,

és hirtelen érzem a nagy szakadékot közöttünk, érzem, hogy vége a főiskolának, vége egy korszaknak, férjhez ment, elkerültünk egymás közeléből, más problémákkal birkózunk, de mintha kicsit döcögősebben menne mint eddig, vagy csak nekem tűnik úgy,

tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy a jószággal törődik, a kakas megijed valamitől, átrepül a szomszédba, Názár sápítozik, megereszt egy cifrább szólást, köp egyet, majd átmászik  drótkerítésen, én röhögök ahogy csak bírok, köpni már régen láttam, kicsit megint főiskolásnak érzem magunkat, nekem se kell kétszer mondani, mászok utána, rám kiabál, te hülye a rózsaszín nadrágod összekoszolod, nem érdekel engem a nadrág, megyek utána, nagyon röhögök, derékig érő gaz van a szomszéd kertben, nem lakja senki, a kakas riadtan kotkodácsol valahol a sűrűjében, sok a csalán, esetleg kígyó is lehet, de most nem zavar, vihogok, ahogy már régen vihogtam,

Názár szalad a fűben, ez a kurva kakas, hogy ugrott át, én még ilyet nem láttam, hogy fogjuk meg, anyósomék csak délután jönnek, az ember is dolgozik, addigra ez elszökik, mit mondok nekik, hova lett a kakas, jaj Istenem, ez a sok jószág, csak a baj van vele mindig,

közben közelítünk, rövidre zárjuk a kört, amerre menekülhet a kakas, belőlem nem sok haszon van, vihogáson kívül másra nem vagyok alkalmas, de a zajtól legalább nem mer arra jönni a jószág, Názár szépen beszél hozzá, nyugtatgatja, közben ravaszul közelebb araszol,

már látszik a kakas a nagy bozótban, odaszorult a kerítés melletti néhány méterre, most kell nagyon vigyázni, elszökhet, a büdös életben nem érjük utol, nagy kifejlett kakas, tollakkal, meg a többi tartozékkal, fenyegetően vörös, óriási tarajjal, meg az álla alatt is ott leng az a piros izé, nem is tudom a nevét, pedig falusi vagyok én is, illene tudni, fut át az agyamon,

harciasan ugrál jobbra balra, az én harminckilós Názárom rendíthetlenül közelit mint az ólomkatona, én helyette is be vagyok tojva, hopp, elkapta, két marékkal fogja a kakast, az meg csapkod, Názár diadalittasan emeli a feje fölé, visszahajítja a gecibe, ahonnan elszökött, a kerítésen túlra,

én meg csak nézek mint a moziban, hogy a fodrásztól frissen jött barátnőm a manikűrözött kezeivel kakasokat dobál kerítésen át, csak úgy száll a tolla, még rúgna is egyet rajta, ha nem vétené el, és a lendülettől hanyatt nem fordulna a méteres fűben, hallom, hogy puffan, káromkodik egy betyárosat, kirázza a bogarakat a hajából, mire kettőt pislogok már azon füstölög, hogy a kerítés innenső oldalán nincs farakás, hogy fogunk visszamászni, a szögesdróton fennakadunk, mint annak a rendje, aztán kukorékolhatunk a tetején délutánig, míg az ember haza nem jön,

na de hopp, ott egy létra, húzzuk át erre az oldalra, visszapipiskedünk rajta, vagyis csak én, mert Názár köp a tenyerébe, megmarkolja, aztán pikk-pakk át is mászott, én guggolok a fűben, úgy nevetek, ki se látszok, csak az idétlen vihogásom hallatszik, mert sajnos huszonhárom éves létemre nem tanultam meg tisztességesen nevetni,

és csak nevetek, ahogy telik tőlem, csálén, érzem, eltűnt minden távolság ami a két országhatárral szeptembertől közénk szorult, és arra gondolok, nincs baj, és nem is lesz, mert akármit mondanak az emberek, az igazi barátságot a távolság és az idő nem eszi meg.

Mentoromnak, Nagy Zoltán Mihálynak.

Kóros elváltozásaim (utolsó rész)

Az az igazság, hogy már nagyon régen nem írtam semmit. Szégyellem is magam. Nem volt időm semmire mostanában, az arcüreggyulladásom körül tartó huzavona lekötötte minden energiámat, de most végre sikeresen pontot tettem a végére. Megműttettem.
Vizsgálatok sora, mellette a doktori az egyetemen, nem egyszerű összehangolni mindent, főleg nekem, aki mindig mindenhonnan elkésik, hebehurgya, nem is tudom mivel fényezhetném még magam jobban.
Szóval a vizsgálatokról. A magyar egészségügyről jót még nem sokszor hallottam, de álljon itt most egy pozitív ellenpélda.
Reszketett a bokám, megmondom úgy ahogy van, világéletemben nyúlbéla voltam, ezt legjobban Názár fogorvosi látogatásaim után készült csuklóröntgenjei bizonyítják minden kétséget kizáróan.

A vérvétel maga egy külön történet, egyébként se vagyok túl jóban a tűvel, de mikor felém közelít, azt különösen rühellem. Először is, én teljesen abban a hitben voltam, hogy az ujjamból vesznek vért, és már az se tetszett. Hát még, amikor kiderült, hogy ez bizony vénás vérvétel lesz. Tyű, a kutyafáját, régen ijedtem már meg ennyire. Nem mondom, hogy teljesen alaptalanul, mert bevillant egy kép, legutóbbi otthoni látogatásomról, mikor Názárom bal karján volt egy tenyérnyi lilás színű folt. Mikor hüledezve kérdeztem, hogy mi a jószagú málnabokor az ott, azt mondta, hogy az orvos nem találta el elsőre a vénáját. Derék.

De az én orvosom nagyon ügyes volt, hála az Istennek, már csak az második liter vér lecsapolása után vettem észre, hogy szabni kéne valami limitet ennek a jóembernek itt, mert nem az én véremből lesz paradicsomszósz a vasárnapi töltött káposztára az egyszer biztos. Utána azért egy jó darabig vértelen ábrázattal szédelegtem, kis híja volt, hogy meg nem kérdeztem, miért nem pakolják ki egyből a belső szerveimet is, hátha jó lesz még valakinek. Olyan sok olló meg kés hevert ott összevissza, hogy inkább befogtam a pofám, mielőtt valaki komolyan venné nagylelkű ajánlatomat, és kibelezne ellenvetés nélkül.

Választhattam, még a legelején, hogy milyen érzéstelenítést szeretnék, mély altatást vagy éber szedálást, egyébként mikor két ismeretlen dolog közül kell választani, az esetek túlnyomó többségében természetesen én mindig a rosszabbat választom, de most az egyszer sikerült a jobbikat választani.

A mély altatásról ugyanis kiderült egy számomra ismeretlen információ, méghozzá az, hogy egy félméternyi kerti slagot tolnak fel az ember vénájába, ha esetleg valami balul sülne el, azon keresztül tudjanak azonnal gyógyszert pumpálni, fájdalomcsillapítót, amit csak lehet. Egész véletlenül derült ki ez, az egyik repteres kollégám ejtette el, akinek egészségügyi végzettsége van, hogy branült biztos beültetnek, mikor látta, hogy lefehéredtem, visszakozott, de nekem akkor már beszélhetett. Aztán hála az Istennek, nekem nem kellett, mert az éber szedáláshoz nem jár. Mondom, hogy most az egyszer jól választottam!

A műtét napján a klinikáig tartó úton többször is meghaltam félelmemben, de végül csak eljutottam a bejáratig. Magam is furcsállom.

Az egész hadművelet egy több komponensű bódító injekcióval kezdődött, amitől nagyjából másfél perc alatt nagyon részeg lettem. Gondoltam is, hogy mikor kijózanodok, megnézem én merre tartják ezt a jószágot, aztán távozáskor egy marékkal elviszek magáncélokra, hadd legyen. 

Aztán jöttek a műtősfiúk, bevittek a műtőbe, letakarva egy zöld lepellel, mint egy hullát, már csak a cetli hiányzott a nagylábujjamról, meg problémát jelentett volna, szerintem, hogy hullához képest elég aktívan szuszogtam. Utána következett egy orrspray, amitől nagyjából a vesémig elzsibbadt minden, lehet ki is pakoltak valamit belülről, míg nem figyeltem. Majd a legvégén egy érzéstelenítő injekció az orr nyálkahártyájába, biztos ami biztos. Aztán belecsapott a lecsóba a doktornő, nagyjából másfél óráig fúrt-faragott az arcomban, én meg addig végiggondoltam a szöcskék szaporodásának és fajfenntartásának összes lehetséges módját, majd miután ezzel végeztem, belekezdtem Hegel esztétikájának alapelveinek újraértelmezésébe, csak sajnos ezt már nem érkeztem végiggondolni, mert időközben a doktornő befejezte az arcom belső feltrancsírozását. 

A beavatkozást követő negyvennyolc órából kiesett úgy negyvenkilenc, néhány felvillanó emlékkép maradt meg mindössze, az egyik az, mikor az első kontrollon a műtét után a doktornő kihúzott az orromból másfél kilométernyi gézt, amivel az arcom ki volt tömve belülről. Néztem is, hogy ez valami bűvészmutatvány vagy mi?
Utána hazavánszoroghattam, azóta lábadozom.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani dr. Udvarhely Beatrixnak a kiváló munkáért, a sok türelemért, és azért, hogy nem ölt meg.

Fogakról

Az én fogaim nagyon alattomosak. Mindig akkor van problémám velük, mikor a legkevésbé várnám. Sosem várom, hogy őszinte legyek. Időpont a fogorvosnál, nálam egy kategóriába esik a tíz csapással.

Két verzió áll fenn a rágóeszközeimmel kapcsolatosan: 

Az első, mikor reggel a tükörben aprólékos figyelemmel, szigorúan végigmustrálom őket, hogy bárminemű szuvasodást még csírájában elkapjak. 

Mikor nem találok semmit, egész nap dölyfösen feszítek, kidüllesztett mellkassal járok, háh, nincs egy rossz fogam se! 

Aztán egy váratlan pillanatban, valamelyik fogamból letörik olyan egyharmad rész, de inkább a fele. 

Változó.

A második eset, mikor találok egy fekete pöttyöt a fogamban, elhatározom, hogy most az egyszer teljesen érett viselkedést produkálok, és nem várom meg, míg a lyuk öklömnyivé terebélyesedik, elmegyek időben a fogorvoshoz. 

Megint dölyfösen járok egész nap, úgy kidüllesztem a mellkasom, ahogy csak telik tőlem, a szemem is guvad, hú, de felnőtt vagyok! 

Ilyenkor szokott kiderülni, hogy a mákszemnyi pötty alatt az egész fog halálra van ítélve, és csak a szentlélek meg az isteni jószerencse tartotta egybe a fogzománcot, ennek köszönhetem, hogy nem tört le egy gondolattól az egész állkapcsom.

Ja és van egy harmadik eset, amikor szarok mindenre, nem ellenőrizgetem minden reggel a fogaimat, mint egy hülye, nem érdekelnek a pöttyök. Se a kisebbek, se a nagyobbak. 

Letörik egy fogam? Nem baj, majd rágok a másik oldalon. 

Ott is letörik? Úgy is jó, majd rágok elöl! 

Kisujjnyi kráterek vannak a fogaimban? Nem baj, majd legfeljebb nem düllesztem dölyfösen a mellkasomat, és nem pöffeszkedek mint egy páva, hanem csak megyek hétköznapian, mint a többi, normális ember. 

Ja, és fogorvoshoz csak abban az esetben vagyok hajlandó elvánszorogni, ha már befosok a fájdalomtól. 

Telefon a felhők fölé

- Halló? Mennyország? Jó napot kívánok, Hájas Csilla vagyok, Nagyapával szeretnék beszélni.
- ...
- Köszönöm. Várok.
- ...
- Szia Nagyapa! Csilla vagyok! Hogy vagy? Velünk minden rendben. Ne haragudj, hogy nem voltam ott a temetéseden. Lassan egy éve, hogy elmentél. Mindjárt megint január. Azóta sok minden történt.
Lediplomáztam, bejutottam doktorira, úgyhogy szeptemberben Budapestre költöztem.

És képzeld, Nagyapa, Istit felvették a teológiára, úgyhogy most Debrecenben tanul. Emlékszel, mikor még harangozó voltál, és Isti felfutott a szószékre, mikor nem volt ott senki? Már akkor megmondtad, ebből a gyerekből pap lesz. És hogy örültél neki. Igazad volt. Tényleg pap lesz belőle. Kár, hogy ezt már nem érted meg.

Tudod, Nagyapa, nem olyan könnyű egyedül boldogulni a nagyvilágban. De azért nem panaszkodom. Furcsa, hogy meghaltál, hogy üres az ágyad, és most már mindig üres marad. Csak mostanában tudtam ott aludni nagymamánál, mióta nem vagy. Azt hittem, furcsa lesz ott éjszakázni, ahol egy szerettemből kiszállt a lélek, meglepődtem, hogy mennyire magától értetődő volt.

Tudod, engem hosszú ideig nem érintett a halál. Az emberek elmennek, mikor letelik az idejük, és ez így van rendjén, de nem volt közöm hozzá sokáig. Aztán az érettségi napján meghalt Sanyi bácsi. Pedig milyen fiatal volt.  És nekem csak este mondtátok meg, mikor már levizsgáztam. Győry Márta szavai jutnak eszembe: Nem az hal meg, aki idős, és nem az hal meg, aki beteg, hanem az, aki következik.

Aztán öt év múlva meghaltál te. Nemrég döbbentem rá, hogy csak megnyitottátok a sort, és még előttem van sok olyan nap, amikor koporsó mellett állunk, és amire nem gondolok szívesen.

Még nem voltam a sírodnál, Nagyapa, ne haragudj. Nem akartam látni a földkupacot, amit rád hánytak, és ami alatt ott fekszel a nagyapa szagú öltönyödben meg a szép cipődben.

Kár. hogy meghaltál. Két nagymamám maradt. Nagyapám egy volt csak, az is hamar elfogyott. Nagymama idén nélküled karácsonyozik. De azért nem lesz egyedül. Jó gyerekeid vannak, Nagyapa, törődnek az anyjukkal.

A metrón gyakran látok hajlott hátú, idős embereket. Kíváncsian nézek az arcukba, hasonlítanak-e rád. És néha látok egy-egy arcot, amelyiken észreveszem a vonásaidat. Mindig mosolygok, és a bácsik visszamosolyognak rám.

Remélem, jó ott neked, ahol most vagy.
Boldog karácsonyt, Nagyapa!

Hallgass az okosabbra!

Egyszer volt, hol nem volt, voltam egyszer én. A személyes névmást helyettesíthetném egész nyugodtan Isten barmával, ugyanazt jelentené. Engem.

Történt ugyanis, elvakulva attól, hogy egy ideje megengedhetek magamnak egyet s mást, vettem egy hófehér kabátot. Nem volt olcsó. Az egész ruhatáram nem kerül annyiba, amit kifizettem érte, pedig sok rongyom van. Szívtam is a fogam.

De az Ember azt mondta, milyen csinos vagyok benne, és ez felülírt mindent.
Lett egy fehér kabátom.
Egy fővárosban, ahol többmillió ember tömegközlekedik naponta. Köztük én is. Okos emberre vall a fehér kabát, nem?

Egy hét múlva szürke lett, megnéztem a cimkéjét, rá volt írva nagy betűkkel, hogy kímélő programon ki lehet mosni, á mondom, nem lesz itt semmi probléma. Bedobtam a gépbe, mikor lejárt a mosás, örvendezve szedem kifelé, egyből elkámpicsorodott a képem, mikor látom, hogy mintha eddig nem ért volna térdig.
A tollbélésnek nem tett jót a mosás, ennyi információt rögtön leszűrtem. A második infarktus akkor realizálódott bennem, mikor láttam, hogy száradás után sem lett sokkal rózsásabb a helyzet. Sőt.
Ez a kellemes érzés agyvérzéssel párosult, mikor eszembejutott, hogy tulajdonképpen mennyit is fizettem érte.

Semmi baj, semmi baj, semmi baj. A blokk megvan, félév garanciát kaptam rá, visszaviszem, elmagyarázom mi a helyzet, és ha nem cserélik vissza, rájuk borítom a pultot, eddig biztos. A többit meglátjuk.

Visszaviszem másnap, eladó udvariasan megkérdezi, mi a probléma, elmagyarázom neki, hogy kimostam, mikor rá volt irva, hogy megtehetem, és utólag kiderült hogy nem kellett volna. Az Ember is mondta, hogy kézzel mossam, de én nem hallgattam rá, sose hallgatok senkire, mndig okosabb vagyok.
Eladó konszolidált mosollyal az arcán figyelmesen hallgat, belül fetrengve röhög, majd közli, hogy levásárolhatom a blokkot. Nem, nem, nekem az nem felel meg, ugyanezt a kabátot szeretném, ugyanebben a színben és méretben. Kicsit megütközve néz rám, azzal ugye tisztában vagyok, hogy a következőnek sem fog jót tenni a mosás?

Bemegy a raktárba, keresgél, sajnos nincs se fehér, se M-méretű. Két kezében két kabátot fog, az egyik szép fosszínű, a másiknak kellemes hányásszíne van. Ha közelebbről megvizsgálnám, még a sárgarépadarabkákat is felfedezhetném benne. Melyiket szeretném?

Udvariasan megköszöntem, egyiket se. Keserves fancsali ábrázattal fordultam ki az üzletből, semmi baj, a városban hat üzlete van a márkának, az egyikben csak akad. Az országban ezen kívül további négy üzletük van, ha nincs a fővárosban, vidékre is elmegyek érte, ha már ennyire hülye vagyok.
Végigjártam az üzleteket, elsőben nincs, másodikban nincs, harmadikban nincs, negyedikben nincs, itt már én is fél lábbal a sírban vagyok, míg végül az ötödikben akadt.
Nem hányásszínű, nem fosszínű, gyönyörű hófehér, pont a méretem, pont hibátlan. A személyzet udvarias, kedves, nem kellemetlenkedik, gyorsan kicserélik, felpróbálom, mintha rám öntötték volna.

Sikerélményemet újságolom az Embernek, mire ő érdeklődve: mintha már koszos lenne az ujja, mikor mosom ki legközelebb?

Názár esküvője

Názár esküvőjéről sok mindent írhatnék. Furcsállom is, hogy keresni kell a szavakat, amik egymáshoz illenek. Néhány emlékről mesélnék most inkább.

Kezdhetném a fiúval, akit Názár vizsgaidőszakban nézett ki magának, és akit a barna bőre miatt magunk között Kreolnak neveztünk. Egy vizsgaidőszakban hat pótvizsgát is begyűjtött miatta. Azelőtt soha nem volt pótvizsgája, nekem bezzeg majdnem minden félévben akadt.

Életem legjobb vizsgaidőszaka volt, végre revansot vettem.

Nehéz volt titkolnom, hogy tudok a gyűrűről. Minden mondatomat, ami úgy kezdődött, hogy „mondjak valamit?”, úgy kellett befejeznem, hogy „ott megy két fiú”; vagy: „reggelire virsli lesz”; vagy: „csokis a szád széle”. Nem akartam elrontani az örömét. Azt akartam, hogy igazán meglepődjön, hogy a hideg végigfusson a hátán, és míg él, emlékezzen arra az érzésre. Mert az ember lánya – szerencsés esetben –csak egyszer menyasszony.

Büszke vagyok a lánybúcsúra, ami tökéletes lett; igazi, még-az-unokáimnak-is-mesélni-fogom típusú élmény.

Amikor megláttam Názárt a menyasszonyi ruhájában, elszorult a torkom és könny szökött a szemembe, annyira szép volt. Talán még annál is szebb. Zavaromban szegény vőlegénynek csak megveregettem a vállát, ahelyett, hogy neki is gratuláltam volna.

Mesélhetnék magáról az esküvőről, de úgy vélem, az csak a kezdet, ami után egészen másfajta élet következik. Jó és rossz dolgokkal egyaránt teli élet, annyi különbséggel, hogy mostantól ketten cipelik azt, amit egy ember önmagában soha nem bírna el.

A legtöbbet kívánom, amit ilyenkor kívánni lehet: az úton, amire ma férjes asszonyként léptél, Isten kísérjen, drága barátnőm!