Kis Vanília

A daganatos betegségekre az ember sose gondol úgy, mint ami valaha is megtörténhet olyanokkal, akiket ismer, akik közel állnak hozzá.
Sosem gondoltam, hogy az én környezetemben ez valamikor történelem lesz.
És most mégis, közeli rokonságból küzd egy nyolcéves vele.

Soha nem láttam még kopasz gyerekeket, mélyen ülő karikás szemekkel, kemótól félájultan heverni. Csak nézem, ahogy a kórteremben a miénknek van haja egyedül.
Eszembe jut a rémülete, hogy rossz terembe került, csupa fiú közé.
Aztán az okos kis szeme villan, mikor megérti, hogy ők is lányok.
Csak már haj nélkül.

Nem is tudom, van-e szívbemarkolóbb annál, mint színes parókákat válogatni egy kisgyerekkel, amiket akkor hordhat, ha majd neki is fényesen csillog a feje teteje. Sok szép haj van, még több az érdekes, amiben elképzeljük magunkat és nevetünk.
Mosolyog az ember mert vicces, csak tudnám, kinek.

Nevetni erőltetettnek tűnés nélkül, életem legnehezebb feladata, bár ne kéne. Mikor összevissza beszélek, hogy töltsünk-e paradicsomlét az infúzióba, a vizeletet számontartó lapra írjuk-e azt, hogy három litert pisilt, gurgulázva nevet, én meg csak jól odavernék valakinek egy nagyot. Egy nyálfröccsenőset, tiszta erőből.

Még nem tudja, milyen a kemoterápia, de hamar megtudja majd.
Mikor némán kell elkapni, hogy ne essen az ágy mellé, csak belül sikoltva, hogy a rémültség rá ne ragadjon, és bízni, hogy jó az Isten, jót ad.
Hogy ettől már csak jobb lehet, és nem gondolni arra, hogy ugyan mit ártott ez a szelíd, barna szemű gyerek, akinek mindig nevetésre áll a szája, hogy ilyet érdemel?

És bízni az orvosokban is, hogy gyors a lábuk, versenyt futni a kórral és az idővel egyszerre.

Örökségeim

Amikor teremtéskor az Isten szétosztotta, ki mit örököljön, nagy valószínűséggel én rossz sorban álltam vagy csak egy éktelen nagy lyuk volt a zsákomon, mert mire végigballagtam a Tejúton és visszaértem a Földre, alig maradt benne valami jó.

És mikor hallom másoktól, hogy ezt anyámtól örököltem, ez apámtól, ezt nagyapától, nekem mindig elfancsalodik a képem, mert eszembe jut, hogy én mit örököltem.

Édesapámtól azt örököltem, hogy úgy tüsszentek, mint egy marha, ez az igazság. Sajnos szembe kell nézni vele. Édesapámnak könnyű, ő férfi, úgy tüsszent ahogy akar. Én meg nő vagyok, kulturáltan kellene cincognom tüsszentés címszó alatt, és utána órákig szabadkozni meg elnézést kérni. Ehhez képest én is úgy tüsszentek ahogy jólesik, sajnos.

Az anyámtól elsősorban a vénás lábaimat örököltem, de nem egy átlagos vénás lábat, hanem egy lábat négy és fél kiló vastag, dudorodó vénával, pont olyanokkal, mint amibe a hurkát töltik disznóvágáskor. Ennek köszönhetően az egyik lábam barna, mint a többi normális embernek, a másik meg kék, mint az istennyila. Amúgy is mindig megbámulnak az emberek, de ezt a fajta bámulást nem szeretem. Legfőképpen attól futkos a hátamon a hideg, mikor a metrón hatévesforma kisgyerek hangosan kérdezi az anyjától, anya, a néni lábát otthon megbeszéljük? Hát innen is üzenem, hogy a kurva anyád, te kisfiú!

Bármennyire is irtózom tőle, hasonlítok az anyámra.
Bármennyire is negatív a róla alkotott képem, külső fizikai adottságainkat tekintve, hasonlítunk.
Olyan az arcélem, mint az övé, és a mosolyom, sajnos teljesen az anyámé. Ezért sem szeretek mosolyogni, csak nyeríteni, mert a röhögés legalább teljesen csak az enyém.
Mikor döntenem kell, én is ugyanúgy borzolom a szemöldököm.
Pótcselekvésként.
Pont ugyanúgy.
Sajnos az anyámra is hasonlítok, bele kell törődni.
Az ember a vére ellen nem küzdhet örökké.

Irma néni

Nagymama megöregedett, akár szembenézek vele, akár nem. Bőre alól kiszaladt a hús, szeme elhomályosult, mint mikor hegyi tavacskát meglepi a jég, arcát meglegyintette az elmúlás szele.

Nagymamának nemrég meghalt a barátnője. Közelebb volt a kilencvenhez mint a nyolcvanhoz, és egy ideje ágyban feküdt már. Azt hiszem, szép dolog elgyengülni végleg. Sokkal szebb, mint fiatalon meghalni vagy amikor a rák tépi szét az embert. A végelgyengülés egész jó. Az én szememben azt jelenti, az Isten megengedte, hogy sokáig éljen, mert nagyon szerette.
És úgy hiszem, Irma néni hű katonája volt.

Nagymamának nem mondtuk meg.

Ne érezze azt, hogy sorra dőlnek ki mellőle az emberek, akikkel felnőtt, akiket szeretett, akikkel sokáig egy padban ült a templomban. Ma már csak ő őrzi a templomi padot, egyedül maradt.  A többiek lába nyoma elkopott. Szertefoszlottak mellőle, ki idejekorán, ki később, mindenki elment. Nagymama a sereghajtó és én nagyon hálás vagyok ezért. Emlékezetemben még ma is szálegyenesen ül a padsor legszélén, pont mint hatvan évvel ezelőtt, mikor fiatalasszonyként legelőször odakerült.

Hagytuk hát, hogy Irma néni neki tovább éljen. És ne haljon meg.

Hiszem, hogy az Isten aki az ura mindennek ami létezik ezen a világon, nem engedné, hogy nagymama boldogtalan legyen.

Ha majd Názárommal nagyon öreg nénik leszünk és nem én halok meg előbb, nem akarnám tudni.

Nem akarnám, hogy Isten tudja meddig olyan világban éljek, ahol ő már nem lélegzik. Akkor világom gyászba borul és míg le nem telik az én időm is, ki nem virágzik többé.

Mikor erre gondolok, jéggé dermedt lelkem lassan megolvad s szemem sarkán kicsorog.

Burzsuj Bea

Még időszámításunk előtt, pontosan nem tudom mikor, de nagyon régen, Názárommal felkaroltunk egy nagyszájú lányt.
Ma is emlékszem rá, épp árva gyerekeknek gyűjtöttünk, mikor odaült az asztalunkhoz, és elkezdett csacsogni mindenféléről.
Mikor elment, Názárommal azon tanakodtunk, vajon a szempillája igazi-e?
Nem volt az.
Egy mókus jólelkűen kölcsönadott neki pár marék szőrt, hogy csábos pillákat rebegtethessen minden szerencsétlen arra kódorgóra.
Magunk között Burzsuj Beának hívjuk.
Sietve hozzátenném, hogy nem minden alap nélkül.

A nevét onnan kapta, hogy csak a táskájának az árából egy kambodzsai falu lakosságágát lehetne élelemmel ellátni legalább egy héten keresztül.
És ez csak a táskája.
Mikor összevetettük a rajta lévő random ruhák árát a kettőnkével, arra a szomorú megállapításra jutottunk, hogy hőn szeretett Názárom egyik veséjét még mellé kéne tennünk, hogy nagyjából hasonló árban legyünk.

És ez csak egy táska, még szó sem esett bundákról, cipőkről, méregdrága kozmetikumokról, amelyek fő alkotóanyaga a Fülöp-szigeteki szűz lányok harmatos verítéke, amit aranyáron (és nem aranyéren) mérnek természetesen.

Nem olyan régen egy éjszakát az otthonában töltöttem, és akkor végleg megérett bennem az elhatározás, hogy ezt én megírom egyszer.
Most.

A kísérőszöveg nagyon rafinált, egyszerűen élünk Csilla, majd meglátod Csilla. Meg is láttam, az biztos. Düledező kis viskó, szerény házikó, fábiánbeásítva ez annyit tesz: egy kastélyban élünk, a kertben páva pöffeszkedik, reggel inas hozza ágyba a reggelit.
Körülbelül.

Belépsz a három méteres franciaablakon keresztül a konyhába, amit maga Ybl Miklós tervezett, és ha egy kicsit jártas vagy a művészettörténetben, nem kell nagyon, egy kicsi elég, akkor észreveszed, hogy tulajdonképpen ez a Szent István-bazilika kicsinyített mása, még azt is megkockáztatnám, hogy egy hevenyészett korábbi vázlata.

És ez csak a konyha, barátom. Innen egy közlekedő vezet a nappaliba, ahol egy hatalmas fehér kanapé terpeszkedik, ami a legutolsó hófehér unikornis ezüstös bőréből készült, háttér információként jegyzem meg, mellékesen.

Bea szívja a fogát, gyorsan mutatja tovább a házat, ez itt  a háló, itt nincs unikornisbőr, ez használt bútor. Valóban nincs unikornisbőr és tényleg használt bútor, csak azt felejti el közölni, hogy előzőleg II. Erzsébet brit királynő használta.  Így már kicsit másképp fest a dolog, azért.

A gyerek sajnos csak a fürdőszoba mellett kapott helyet, ide terveztem a szobáját, a bútort is én terveztem bele, nyolcéves kis fityfiritty, és annyi rongya meg cipője van, amit nekem huszonnégy év alatt nem sikerült összeharácsolni.
Persze nekem nem Bea volt az anyám.

Mindent összevetve: kedves lány, nagyzási hóborttal. Még fejlesztés alatt.

Mindig félek

Annyi minden van a világban amitől félni lehet, és én félek is sok mindentől,
- hogy egy szép napon kiveszik a lélek belőlem,
- hogy kegyetlen emberré válok,
- hogy nagymama akkor hal meg mikor nem leszek otthon, és úgy fekszik nagyapa mellé, hogy nem látom majd,
- hogy a doktori programból kiteszik a szűrömet, mert kicsi vagyok én oda,
- hogy a családommal nem töltök elég időt, és a végén magamra maradok ebben a megkeseredett világban,
- hogy Názárommal eltörik valami közöttünk a kurva nagy távolság miatt, és már nem fogjuk találni a közös hangot,
- hogy az emberemmel a nagy hajtásban elengedjük egymás kezét, és nagyot zuhanok, mint mikor a   támla nélküli hokedlin hátradől az ember, olyasmi érzés lehet elveszíteni valami nagyon fontosat,
- hogy nehezebb az élet mint amivel képes vagyok megbirkózni,
- hogy nem tudok úszni az árral szemben,
- hogy nem tudok úszni egyáltalán,
- hogy a sorsom fölött nem dönthetek,
- hogy az Isten nem áldja meg az életemet,
azt hiszem, ettől félek a legjobban.

Nagyapára emlékezek

November elseje a halottak napja, engem mindig hidegen hagyott. Sose volt halottunk. Egészen két évvel ezelőttig, mikor nagyapa utolsót lélegzett. Befejezte földi életét és visszaadta lelkét a Teremtőnek.

Mikor eltemettük a föld alá, én nem voltam ott. Mert Nagyapa nem tűnt betegnek, mert nem gondoltam, hogy meghal míg nem vagyok otthon, mert senki sem gondolta. Azóta is bennem él, hogy lemaradtam, hogy kihagytam az utolsó alkalmat, mikor találkozhattam volna vele.

Kifogásokat keresek, nem rajtam múlt, hogy így alakult és nem tudtam elköszönni, de azért belül, egészen belül ahol senki sem lát, tudom, hogy ezt az egyet nem lehet senkire kenni.

Időnként, mikor a metrón látok egy ismerős hajlott hátat, valakinek az ősz feje tetejét, muszáj utánasietnem, hogy belenézzek az arcába és megbizonyosodjak róla, nem Nagyapa, csak egy idős öregúr. Valaki más nagyapja.

Néha elgondolkozok azon, milyen lenne nagymama nélkül a világ. Fakóbb, úgy hiszem. Édesapám nélkül szürke és boldogtalan. Az emberem nélkül meg olyan sötét, hogy utánahalnék magam is.

Szeretteink lassan kikopnak életünkből, előbb a nagyszülők, szülők, majd elkopunk mi is. Letelik az idő, mit az Isten kimért, szertefoszlunk egy pillantás alatt, és száz év után senki sem emlékszik majd, kik voltunk, hogy éltünk, mi hajtott előre, s mi maradt utánunk. Elmúlunk mint a madár lába nyoma a párkányon. Az ember nem tudja mennyit él, mennyit enged az Isten.

Mint a homok, úgy pereg ki ujjaim közül az idő, s mire eszmélek, már csak néhány homokszem tapad a tenyeremhez. Ijedten cikázik fejemben a gondolat, egyszer lejár, nekem is eltelik, amit az Isten részemül kimért. Vajon marad-e utánam olyasmi amitől több lett kicsit ez a világ? Vajon tettem-e hozzá vagy csak elvettem? Vajon honnan tudja az ember, hogy okosan használja-e az idejét? Honnan tudja, hogy jó helyen van-e?

Az emlékezés pókhálós ösvényén egy kurta hajú kisfiú szökdécsel, s mikor hátrafordul, arcából nagyapa néz vissza rám.

Zum(ba)mbáknak

A zumba edzés, mint olyan, eddig nem szerepelt a repertoáromban, de az első tapasztalataim pozitívak, kivéve hogy. Ugyan miért ne lenne egy kivétel az én esetemben?

Háttér információként elmondom, hogy a zumba alakformáló testedzés, hangos zenével, ahol az edző olyan mozdulatsorral nyúzza meg az embert röpke egy óra alatt, hogy a belem kilógott a végére. De megérte.

Eltekintve attól, hogy a nagy megfelelési kényszeremnek köszönhetően, igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy kellett, és ahol nem volt egy ötperces fáziskésésem a gyakorlatokat illetően, csináltam is. 

Az egyik mozdulatsornál éreztem, hogy mintha könnyebben menne a guggolás, rosszat sejtve a nadrágomra pillantok, és látom, hogy tokától-bokáig fel van repedve baloldalt, csak néhány foszlány tartja össze legfelül, mert az övrészét erősebbre csinálták, pontosan az olyan esetekre, mint a fennforgó, ha az olyan malacok mint én, leguggolnának benne, akkor ne repüljön le az egész nadrág róluk, és az emberiségnek az a része, amely ezt látni kényszerül, ne vakuljon meg azonnal. 

Ha nem lettem volna annyira kimerült, mint aki egy villamost húzott el hazáig, talán sírva is fakadok, de kiégettségemben csak legyintettem egyet és ugráltam tovább. Aztán következő körben a másik oldalamon is keletkezett egy akkora lyuk, hogy a naprendszer kisebb bolygói minden probléma nélkül kifértek volna rajta. Ezt azért már sokallottam, mert egy semmi kis bugyiban mégsem ficeghetek végig a belvároson fényes nappal. Gondolnom kell a jóérzésű emberekre is, nem csak állandóan magamra. 

Úgyhogy a vége az lett, hogy fenékriszálással elindultam hazafelé, a táskámat elegánsan a nagyobbik lyukra szorítva, a másik oldalon lévő hasadásról tudomást se véve, sőt a kezemet bele is dugtam, mintha egy dizájnos zseb lenne, nem pedig egy hülye szakadt nadrágja, és dölyfösen néztem az emberekre, hogy nekik nincs ekkora zsebük. 

Végezetül pedig egy utolsó információ, hogy miért kezdtem el sürgősen edzeni meg zabálásmentesen étkezni. Úgy éreztem az utóbbi időben, hogy egy kicsit elterebélyesedtem, ami a pocakot illeti, meg hát az ember is segített úgy érezni, enyhe utalásokkal, mikor az ötödik rántott húst tépte ki a kezemből. (Hiába, hat év után már sokat megenged magának.) Szóval megegyeztünk, hogy letornázok pár kilót a zsírból, és ősszel elvisz Spanyolországba. Ez a titkom. Azóta csak akkor zabálok mikor nem látja, és akkor járok edzeni mikor látja.