Nyolcvanöt esztendő

Amikor nagyapáról akarok írni valamit, életszagút, igazat, nehezen találom a szavakat. Csak pár száz kéne, amiben benne van minden. Semmitmondó általánosságok jutnak eszembe mindössze. Pedig bölcsészdiplomám van, fogalmazni tudnom kéne.

Ülök az ágya mellett, néha látni vélem, ahogy lüktet a nyakán egy ér. Még pislákoló tudatával igyekszik beszélgetni, előkotorja emlékei közül a közös témákat: "hogy van Sanyi", "esküvő mikor lesz", "apáékkal mi újság", öcsémnek megy a tanulás? Szorgalmasan válaszolgatok: "jól vagyunk nagyapa", "az esküvő még odébb van, nagyapa"... Nagymama felhorkan: "mert te mindig hülyeségeket kérdezel".

Folytatom rendületlenül: "apáékkal minden rendben, az alsósoknak őszi szünet van, így a húgomnak is, öcsém is boldogul". Lassan beszélek, és nagyon artikulálok, mert azt akarom, hogy értse, amit mondok. Nagyot hall már, mint a nyolcvanöt évesek általában.

Enyhe zavarodottsággal tapasztalom magamon, hogy jellemző ingerültségem az emberek felé elillan, és helyébe türelem költözik. Többször elismétlem ugyanazt, anélkül, hogy idegbajossá válnék. Várom, hogy reszketősen újabb mondatokat formáljon. Előre hajolok, mert az öblös, mély basszusból mára nem sok maradt. Mozdulatai meglassúdtak, járása tétova lett, hangja megreszketősödött.

Kényelmetlenül feszengek a széken az ágya mellett, nézem milyen kicsi lett nagyapa. Keze erőtlenül pihen a paplanon. Ráteszem az enyémet, a vér meglassúdott ereiben, ám a fiatal kéz érintésére, mintha gyorsabban áramlana a pergamensárga, viaszos bőr alatt. Ujjaimmal végigsimítok azon a kézen, amely négy gyermeket tartott karjaiban egykor, s ebből a négyből hármat fel is nevelt. Becsülettel, tisztességben.

Szeretettel nézek rá, még mosolyogni is sikerül. Legszívesebben idegösszeroppannék, vagy ordítanék egy jó nagyot, hogy könnyebb legyen, de csak ülök a szék sarkán és remélem, hogy ez a gombóc a torkomból hamar elmúlik majd.

Megfelelő szavaim nincsenek, csak egy jó nagy gombóc a torkomban, könnyfátyol a szemem előtt, és valami biztosan ráült a mellkasomra, mert nem lehet ilyen nehéz normálisan lélegezni.

Csak ülök, és tehetetlenül nézem, ahogy az idő nagy darabokat harap nagyapából, míg végül elveszi egészen.