2016. november 13., vasárnap

Nyolcvanhét nyár

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Elmúlik minden.

Nagymama mézeskalács receptjét egy fiók mélyén őrzöm, nagy szálkás betűkkel írta egy megsárgult lapra, hogy emlékezzek rá, mikor ő már messze jár. Mióta meghalt, csak nézegetem a papírt. Ezerszer sütöttem azóta, ugyanezt a receptet soha. Nem mertem. Féltem, hogy ugyanolyan illata lenne, mint amikor nagymama konyhájában álltam a sparhelt előtt, hangosan pattogott benn a tűz, én pedig nevettem valamin. Még nagyapa is vidáman hunyorgott a szemüvege alatt. Azt nem bírnám. Talán majd az unokámmal megsütöm én is. És a nagy lóbetűimmel továbbadom az örökséget. 

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Csontomat tépi az űr.

A régi házat megveszi valaki. Lebontják vagy valaki más költözik oda. Furcsa lesz elmenni a kapu előtt, hogy a kutya már nem engem ugat. Egy idegen kutya csóválja majd a farkát egy idegen gazdának. Nem bírom. Idegenek fognak annál az asztalnál enni, ahol nagyapa borotválkozott, ahol tejeskávét reggeliztem beleaprítva. Ahol az ajtófélfán tartottuk számon, ki mennyit nőtt. Én mindig csaltam, ahogy csak bírtam. Az ajtót valaki lefesti és a következő nagymama fogja mérni a saját unokája magasságát. Ahol a cukormázat kevertem a mézeskalács tetejére, míg a karom majd leszakadt. Ahol nagymama belecsípett a nyers tésztába és megkóstolta, hogy jó-e, én meg undorodtam tiszta szívemből.

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Ha üvöltenék - segítene?

Valaki más fog ott emlékeket gyűjteni. Az én időm lejárt. Ahol magasan szálltam a hintával és nem gondoltam a jövővel, más fog pókokra vadászni, mert olyan gusztustalanok, hogy jobb agyonütni mindet. A barátnői mindig csodálkoztak, nahát Gizike, milyen szépre megnőtt az unokád, tiszta apja! Nagymama meg kihúzta magát és büszkén bólogatott, hogyne hát az ő fia, azért az mégiscsak valaki.
Más illata lesz a háznak, a nagymamáé lassan elszivárog az ajtó alatt. Szertefoszlik, amit a tüdő már nem bír beszippantani. Masszív orvosságszag terjengett mindig, mert nagymama akkor is bekapdosott valami bogyót, ha a rádió esőt mondott - megelőzésképp.

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Hazamegyek én is egyszer.

A vietnámi balzsam szúrós szagáról mindig nagymama jut eszembe. Gyógyír volt minden bajra, fejfájásra, izomlázra, bokaficamra. Azt mondják, az illatok egy másodperc töredéke alatt visszarepítenek oda, ahol először éreztük őket. Látom magam körül a nagy dunyhát, amivel takaróztam, a vaskos orvosságos szatyrokat, ahol a világ összes nyavalyájára akadt gyógyszer és amik nagymamát ilyen sokáig életben tartották. Biztonságot nyújtott ez a jellegzetes illat. Nagymama már messze jár, de ahányszor kinyitom a balzsamos tégelyt és beleszippantok, visszacsalogatom magamhoz.

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Nekem mennyi jut?

Most majd idegenek szereznek ott új emlékeket. Az enyémek elkopnak, megfakulnak, mire észbe kapok, már az én tortámon ég nyolcvanhét gyertya. Ráncos a kezem, testem alig eszmél, rólam írja az unokám, hogy jó nagyanyja voltam.

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Elillan.


2 megjegyzés: