Rendhagyó Mikulás

Mikuláskörnyéki írásaim általában arról szólnak, hogy a húgom ajándékokat keresgél a házban, én meg vért izzadok, hogy olyan feladatokat találjak ki, amiken kicsit gondolkoznia is kell. Idén is így volt ez, annyi újítással, hogy a Mikulás személyesen is belibegett a konyhánkba, a gyerek arcáról ítélve kövérebbnek, magasabbnak, öregebbnek és legfőképpen mélyebb hangúnak képzelte, de szorult bele annyi illem, hogy a részletkérdések felől nem faggatózott.

Helyette odabújt az ölembe és onnan pislogott. Az első meglepettség tovaszálltával megeredt a hangja, megköszönte az ajándékokat, közös fényképre is odaállt, hohó, mivel bizonyítaná másnap az iskolában a többi kenyérpusztítónak, hogy hozzánk bizony bejáratos a Mikulásbácsi, ha nem egy közös fotóval? Van itt tüdő, kérem szépen!

De ez a mostani Mikulás kicsit másabb volt, mint  az eddigiek. Komolyabb. Már-már felnőttesen érett. Sajnos, az érett dolgokhoz nem értek, úgyhogy a féleszemre támaszkodva írom a következőt.

Én ötödikes vagyok, magyar szakos vagyok, végzős vagyok. És vannak csoporttársaim is.Rájuk is nagyjából ez érvényes. Ötödikesek, magyarosak, végzősek.  Azért nem mondom, hogy osztálytársaim, mert ez már itt nem a dedó, nem az óvoda, nem is elemi. A csoport olyan felnőttes, nem? Anonim Alkoholisták Csoportja... Na körülbelül.

Magam is csodálkozom, hogy ez az elvont pár sor hogy futott ki az ujjaim alól. Talán az az oka, hogy hajnali fél egy van, és ahelyett, hogy a holnapi dolgozataimra készülnék, írogatok összevissza.  Ahelyett, hogy tanulnék, már kitakarítottam, főztem, a ruháimat is elraktam, megfésülködtem. A felsorolt dolgok mindegyike nagyon ritkán jelenik meg jellemző tulajdonságaim között. Nem is tudom, hogy képzelek a jövőben tudományos munkásságot magamnak. Igazán nem tudom.

Az eleje úgy kezdődött, hogy gyűjtögettünk egy kicsit. Nem úgy mint az ősember, bogyókat, férgeket, ezt-azt, hanem pénzt. Az árva gyerekeknek. Örüljön az árva gyerek is a Mikulásnak! szlogen alatt, amire különösen büszke vagyok, mert ez is annak a jele, hogy az agyműködésem még nem állt le teljesen, hanem funkcionál. Úgy ahogy.

Elsősorban kollégiumi akciónak indult ez, de aztán olyan méreteket öltött, amilyenekre nem is számítottam. Tunk. Mer' csapatmunkás vagyok, csapatban dolgozom. Két délelőtt és egy este összekéregettünk közel kétezernégyszáz grivnyát (240 eurót), kicsit kevesebbet, de kipótoltuk saját kútfőből, hogy kerek összeggel villoghassunk.

Az a baj azzal ha az ember csapatban dolgozik, hogy meg kell hallgatnia a többiek véleményét is, mielőtt rájuk erőlteti a saját akaratát. Miután ilyen szép összeget bezsebeltünk, a többiek vérszemet kaptak, és elkezdtem félteni az árva gyerekeket. Ezt a vérszemet úgy vettem észre, hogy kedvenc Názárovicsom a pénzes borítékra ráírta szép lóbetűkkel, hogy NYARALÁSRA, és csak az nem látta, akinek nem volt szeme. A másik jobbik, Anita, szintén becses csoporttársam az Anonim Alkoholistáknál, egy nagyobb adomány után megjegyezte, hogy még gyűjtünk egy kicsit, és megvesszük nekem a huskyt.

Végül nem vettünk semmilyen kutyát, és utazni sem most fogunk, mert kicsit gyanús lenne, hanem ehelyett összeállítottunk 80 mikuláscsomagot, amire büszke vagyok, először is, mert nagyjából harminc-negyven csomagra számítottunk, másodszor, mert gazdag csomagok lettek és a kölkök alig bírták tartani, amit különösen jó volt látni, harmadszor pedig, hogy az emberekből még nem veszett ki az összetartás, ami szívet melengető, és nem csak Karácsony tájékán.

Ha rosszmájú lennék, akkor megjegyezném, hogy eredetileg a kórházba szántuk ezt az akciót, de a vezetőorvos lekezelő hangvétele, pökhendisége miatt nem sikerült megvalósítani. Amikor az ember energiát, időt, pénzt fektet önzetlen dolgokba, nem hiszem hogy az a kioktató hozzáállás a leggyümölcsözőbb, amitől a szervezők egy darab szarnak érzik magukat. De nem vagyok rosszmájú! Egészen jó a májam ahhoz képest, amennyit iszom, és ahhoz képest, amennyit otthon ebből Édesapámnak bevallok.

Sajnos, szegény Anitának nem tudtunk kutyát venni, se újat se használtat, se huskyt se másmilyent. Pedig ahogy fogyott  a pénzünk, egyre aggodalmasabban emlegette, hogy a kutyára el ne felejtsünk félretenni. Aztán, mikor elfelejtettünk, csak annyit mondott elkámpicsorodva, hogy legalább egy képet vehettetek volna.

Végezetül, szeretném ezen a fórumon is megköszönni a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola diákjainak, tanárainak, hogy bőkezű adományaikkal hozzájárultak ahhoz, hogy december ötödikén 80 kisgyerek csizmája nem maradt üresen. Büszke vagyok arra, hogy ehhez a főiskolához tartozhattam öt évig, hogy a csoportunk bármennyire is akasztani való, mindig összetart.

Gólyabál, ahogy mi láttuk

Az a tény, hogy utolsó évünket éljük a főiskolán, borzalmasan lehangoló. Az a tény, hogy Názárovics öt év alatt egyszer sem vett részt gólyabálon, még borzalmasabb. Idén annyit piszkáltam emiatt, hogy besokallt, és eljött.

Csakhogy nem eszik olyan forrón a kását. Eljött, de milyen áron!

Ruhákat válogatott, vasalt, körülbelül háromszor zuhanyzott, és még a bütykös lábujjain lévő körmeit is vállalhatóvá faragta. Ha hozzáfűzném a magánvéleményemet, akkor azt mondanám, hogy csak azért, mert nyitott volt elől a cipője és kilátszott volna a víziló lába. De nem fűzök hozzá semmit. 

Ezután következett a fodrász, ahol is erősen artikulálva, több mint kétszer elmagyarázta a néninek, hogy milyen hajat szeretne, és mikor a fodrásznő már a szemeit forgatta, akkor előhúzott egy képet is a táskájából, bájos mosollyal a tükör sarkára biggyesztette, és nagy sóhajjal beleereszkedett a székbe. Míg készült a frizura, le nem vette a tekintetét a fotóról, remélve, hogy az eredmény megközelíti majd az elvártat. Nem közelítette meg. Mikor fancsali képpel belibegett a szobánkba és közölte, hogy nem ilyen lovat akart, rögtön értettem, hogy nincs maradéktalanul megelégedve a hajával.  

A két ember, mármint az övé meg az enyém, már nem bírta cérnával a várakozást, úgyhogy elküldtük őket előre, ne rontsák itt a levegőt. Statisztikai adatok szerint, az ember lánya nyugodtabban — és ami nagyon fontos olyankor, ha sietni kell —, hatékonyabban készülődik, ha nem sürgetik minden félórában. 

Indulás előtt három perccel, mikor már majdnem elkészültünk, már csak fel kellett öltözni, sminkelni, stb, Názárovics hirtelen bejelentette, hogy neki nem tetszik a ruhája, lóg ahol feszülnie kéne, és feszül, ahol lógni szokott, lerúgta a lábáról a cipőt, kibontotta a haját, és leült az ágyra, hogy ő nem megy sehová.

Ott fagyott meg a vér az ereimben, mert ez egy elképesztően makacs állatfajta, és csak az járt az eszemben, hogy ebből, mama, hogy mászol ki? Mamának legelőször is gyökeret vert a lába, kicsit mellépúderezett, de a hajszárítóval gyorsan kifújta a füléből a port, és a ruhájáról leseperte, ami ráment. Utána ráimádkozta Názárovicsra az egyik fehér ruháját, lehazudta a csillagokat is az égről, és bezárta maguk mögött az ajtót azzal a szilárd elhatározással, hogy visszafelé már csak részegen jövünk, hajnalban. Még kétszer visszafordultunk, egyszer telefonért, egyszer meg valami másért. 

Ami a bál érdemi részét illeti, a legek kihirdetésénél én lettem 2012 legkreatívabb diákja, amit innen is köszönök mindenkinek, hízik a májam, de továbbra is fenntartom, hogy bunda volt. Körülbelül annyi kreativitásom van mint másfél molylepkének, de a cím már az enyém, és alig várom, hogy feltüntethessem az önéletrajzomban. Késő bánat, ebgondolat!

Názárovics barátosnémnek nem nyerte el tetszését a bál, zeneügyileg nem értett egyet a dj-vel, erősen hiányolta Zámbó Jimmyt, Balázs Palit, és a többieket. Aszonta, ez nem diszkó, akkor miért megy diszkózene?? Miért barátkozom ilyen emberekkel? 

Én a magam részéről jól éreztem magam, még az elején feltornáztam a véralkoholszintemet a szokásos duplájára. Betoltunk három páleszt meg két pezsgőt, mikor az ember nem nézett oda, de utána sajnos végig szemmel tartott, úgyhogy a többi alkoholnak szomorúan, de búcsút intettem. A zenével nem volt problémám, ugráltam mint egy bakkecske hajnalig. Fél kettő már hajnalnak számít, ugye?  

Nyolcvanöt esztendő

Amikor nagyapáról akarok írni valamit, életszagút, igazat, nehezen találom a szavakat. Csak pár száz kéne, amiben benne van minden. Semmitmondó általánosságok jutnak eszembe mindössze. Pedig bölcsészdiplomám van, fogalmazni tudnom kéne.

Ülök az ágya mellett, néha látni vélem, ahogy lüktet a nyakán egy ér. Még pislákoló tudatával igyekszik beszélgetni, előkotorja emlékei közül a közös témákat: "hogy van Sanyi", "esküvő mikor lesz", "apáékkal mi újság", öcsémnek megy a tanulás? Szorgalmasan válaszolgatok: "jól vagyunk nagyapa", "az esküvő még odébb van, nagyapa"... Nagymama felhorkan: "mert te mindig hülyeségeket kérdezel".

Folytatom rendületlenül: "apáékkal minden rendben, az alsósoknak őszi szünet van, így a húgomnak is, öcsém is boldogul". Lassan beszélek, és nagyon artikulálok, mert azt akarom, hogy értse, amit mondok. Nagyot hall már, mint a nyolcvanöt évesek általában.

Enyhe zavarodottsággal tapasztalom magamon, hogy jellemző ingerültségem az emberek felé elillan, és helyébe türelem költözik. Többször elismétlem ugyanazt, anélkül, hogy idegbajossá válnék. Várom, hogy reszketősen újabb mondatokat formáljon. Előre hajolok, mert az öblös, mély basszusból mára nem sok maradt. Mozdulatai meglassúdtak, járása tétova lett, hangja megreszketősödött.

Kényelmetlenül feszengek a széken az ágya mellett, nézem milyen kicsi lett nagyapa. Keze erőtlenül pihen a paplanon. Ráteszem az enyémet, a vér meglassúdott ereiben, ám a fiatal kéz érintésére, mintha gyorsabban áramlana a pergamensárga, viaszos bőr alatt. Ujjaimmal végigsimítok azon a kézen, amely négy gyermeket tartott karjaiban egykor, s ebből a négyből hármat fel is nevelt. Becsülettel, tisztességben.

Szeretettel nézek rá, még mosolyogni is sikerül. Legszívesebben idegösszeroppannék, vagy ordítanék egy jó nagyot, hogy könnyebb legyen, de csak ülök a szék sarkán és remélem, hogy ez a gombóc a torkomból hamar elmúlik majd.

Megfelelő szavaim nincsenek, csak egy jó nagy gombóc a torkomban, könnyfátyol a szemem előtt, és valami biztosan ráült a mellkasomra, mert nem lehet ilyen nehéz normálisan lélegezni.

Csak ülök, és tehetetlenül nézem, ahogy az idő nagy darabokat harap nagyapából, míg végül elveszi egészen.

Hánysugár

Eltökéltük Názároviccsal, hogy utolsó év címén gyakran kirúgunk a hámból. Még vizsgáljuk, hogy vajon jó döntés volt-e. Illuminált állapotban az ember olyan dolgokat tart megvalósíthatónak, sőt szükségszerűnek, amik hallatán a szőr feláll a hátán máskor. Mikor kicsit alacsonyabb a véralkoholszintje. Azok az esték a legveszélyesebbek, amelyek csendes borozgatással indulnak. Ilyenkor csak annyi biztos, hogy csendes borozgatás nem igen lesz.

Az ilyen borozgatánkjóapámmal estéken sok minden történik. Legutóbb, emlékszem, a rántott húsos kezünket beletöröltük Názárovics hajába, tisztelegve ezáltal a középkori idők előtt, mikor is a nagy lakomák alkalmával az urak zsíros kezeiket szolgáik hajába törölték. Názárovics másnap reggel nem volt boldog, hogy a hajának erőteljes fokhagymás zsíros szaga volt. Ellenkezőleg, émelygett. Mondjuk, lehet, nem csak a zsír miatt.

Amire derűvel emlékszem még, hogy egy idő után fokozott figyelmet fordítottunk a hűtőre, annak is a fagyasztó részére. Nagyjából vízszintes vonalban kileltároztuk a tartalmát a padlóra, majd az egyik barátunk kinyitott egy pörköltes üveget, és egy darab fagyott húst elfogyasztott belőle. Alig tizenhét perc alatt. 

A hangulat tetőfokára hágott. Utána meg a lábunkra. Na, kábé itt kezdtem el félni.

Az összes kekszet, savanyú uborkát, sósperecet, csokit, körtebefőttet, meg még ki tudja mit, felhasználtuk. Belsőleg. Az alkohol hatásait enyhítendő. Hiba volt. Hascsikarásból jelesre vizsgáztak többen is aznap. 

Ilyenkor mindig félek egy kicsit a másnap reggelektől. Nem tudni, hogy vajon akkor is viccesnek fogom találni, hogy felrajzoltuk egymás körvonalait a falra alkoholos filccel, hogy ne legyen olyan kopár, és ketchuppal szemet-szájat, belső szerveket is pingáltunk az alakokba. Igazán nehéz megítélni.

Később kiderült, nem találtam viccesnek.

Másnap kicsit nehézkesen ment a fésülködés, aztán egy ponton meg is akadt. Egy vastag tincsen nem tudtam keresztülhúzni a fésűt, mikor gyanakodva odanyúltam, kiderült, hogy azért, mert kicsit rágós lett a fejemnek az a része, ahol haj is van. Hat éves korom óta nem volt ilyen problémám. Akkor is csak azért, mert hanyatt fekve próbálgattam, hogy vajon visszaesik-e a számba a rágó, a gravitációnak köszönhetően. Már akkor is kiemelkedően tehetséges és okos gyerek voltam, igen. Egyébként sose esett vissza a rendeltetési helyére az a nyomorult rágó. Én pedig sosem tanultam a hibámból. Az ilyen akcióknak mindig bömbölés lett a vége és olló. Mikor halványultak az emlékek a fejemben, és kicsit visszanőtt a hajam, újból kezdődött minden. És újból ugyanúgy végződött. Bömböléssel és ollóval.

 

Már több mint háromszor hat is elmúltam, de rágózni ember üzemmódban már sosem fogok megtanulni. Csak azért nem sírtam, mert több mint háromszor hat éves vagyok. Majdnem négyszer. Kénytelen voltam kivágni egy tincset a hajkoronámból. Egészen közel a töveknél, hogy még jobban fájjon. Most egy vastag félméteres tincs fekszik az íróasztalomon, én meg őrzöm veszettül, mert Názárovics nem nézi jó szemmel, és kilátásba helyezte, hogy egy óvatlan pillanatban kidobja a kukába, ahová való.

Most jut eszembe, hogy az egyik úriember megevett egy hagymát a fürdőszobában. Nem ott tartjuk a hagymát, egyébként. Valószínűleg csak kellemesnek tartotta  a környezetet efféle célokra. 

Később a fent említett úriembert visszatámogattuk a szobájába, csak rossz szobába támogattuk be, mert az ottani tulajdonosok emelt tónusban és furkósbotokkal érdeklődtek emberünk szellemi állapota felől, továbbá kikérték a véleményét azzal kapcsolatban, hogy mennyire tartja ésszerűnek a hajnali két óra utáni látogatásokat idegen hálóhelyiségekbe.

Szóval, mint ahogy fentebb is említettem, ami csendes borozgatásnak indul, sosem marad annyiban.

Bazeg, kivágtam egy tincset a hajamból, nem vagyok normális...

A huszonkettes csapdája!

Nálunk az úgy van, hogy a szeptember a hányós hónap. Tizennégy születésnapot ünneplünk ilyenkor. Ritkán süllyed abnormálisan magas véralkoholszintünk az átlagos alá. Szeptember közepe a legjobb, három születésnap van egymás után, szépen libasorban. A húgomé, az enyém, és a nagymamáé.

Ilyenkor mindneki kivesz egy hét szabadságot, összecsődítjük a népet, megsütünk egy ökröt, - vagy a szomszédot, mert mindig akkor füstöl valamit a kertben, mikor a frissen mosott ruhát teregetném - és 2-5 napig regenerálódunk utána.

A kolis verzió kicsit másképp hangzik, de erről majd lentebb. A legnagyobb hiba az volt, hogy két liter házi pálinka oltotta a szomjat. Több hiba is akadt, de utólag már könnyű okosnak lenni, míg az embert jól szájba nem veri valaki.

A tegnap estéről foltjaink vannak, de sok folt sokra megy, összeraktuk nagyjából az eseményeket. Rengeteget ittunk. Ami engem illet, én öt évre visszamenőleg. Három szóban összefoglalnám: jó parti volt!  Éjfélre nagyjából bárkit eladhattunk volna a szervkereskedőknek.

Azért reggel tágra nyílt szemekkel csodálkoztam magam köré, és átvillant az agyamon, hogy ez nem is a mi szobánk. Amilyen harci állapotok uralkodtak, mintha két disznó tanyázna ott állandósult jelleggel. Pedig csak húsz ember ünnepelt egy huszonegyediket.

Attól eltekintek, hogy másfél centis sárréteg borította a padlót, mert húsz ember, az mégiscsak húsz ember, és a padló arra való, hogy járjunk rajta. DE: a kilincsre valaki rászúrt egy szelet tortát, tetszése jeléül remélem, a három méter magasan lévő csillár valami okból kifolyólag vastag WC-papír borítást nyert, egyébként, nem tudom hogy oldható meg a kivitelezése, mert pár tucat féldeci után az ember kissé imbolyog a létrán, de nekünk létránk sincs. Hosszú időbe telt, míg kebelbarátosnémmel levarázsoltuk onnan. Mellékes.

A hűtőben lévő többi tortára valaki jelentős réteget kent tört krumpliból, négy sarkába egy-egy csirkecombot szúrt, és pirospaprikával rávéste a battameg szócskát. Ennek a tettesére kíváncsi lennék, nem megtorlásból, csak gratulálni szeretnék. De komolyan. Különben is, a Názárovics krumplija, nekem nem mindegy?

Tovább: A szobaajtó belső oldalára alkoholos tussal valaki illetlen szavakat írt, vagy négyszázat. Örülök, hogy legalább nem kívülre, mert magyarázkodhattam volna az igazgatónak reggel. A fürdőszobában kérem szépen, érdekes látvány fogadott, mintha valaki zuhanyzott volna, csak a tusfürdőt a csempére kente. Nem baj. Úgyis koszos volt már. A WC-kagylóban volt egy fél pár fekete férfizokni, olyan negyvenesre saccolom a méretés, a tulajdonosának üzenem, hogy ne jelentkezzen érte, mert nem őriztük meg.

A felmosóvödörben krumplilevest véltem felfedezni, két opció tűnik fel a színen, vagy ott tartjuk mostantól, vagy pedig valaki előzőleg megette, csak utána meggondolta magát.

És valaki belehányt az új cipőmbe. Szerintem indokolatlanul. Hála az égnek csak a balba, legalább a jobbat még tudom hordani.

A másnap reggel a többségnek és a kevésbé tapasztaltaknak szerintem hasonlóképpen kezdődött, színes ásítással a WC-kagylóra borulva.

A disznóólból három és fél óra kemény munkával varázsoltunk újra szalonképes lányszobát. Köszönöm, hogy kényes helyekre, billentyűzetre, párnára, hűtőbe, falra senki nem hányt, sem borsót sem egyebet.

Kulisszatitkok

Nálunk az úgy van, hogy kétszer takarítunk hetente a szobában, amit én sokallok, Názárovits meg kevesell. Szerinte, most hogy elnök lettem, illene legalább háromszor takarítani. És ne mondjam többet azt, hogy szarok az illemre.

Nekem jut a vasárnap, neki meg a szerda. Holnap születésnapot tartunk. Az enyémet. Ezek a mondatok látszólag nem függenek össze egymással, pedig olyan szoros a kapcsolatuk, hogy sírni lenne kedvem. Vagy üvölteni egy jót a másik szobában. Csak az a baj, hogy szobáink összesített száma egyre rúg.

Már kitakarítottam, mire barátosném reakciója, kitakarít ő is. Holnap itt lesz Rácz, meg Popti, meg az Ikerfiúk, meg a Mosolygós, meg a Másik Elnök, meg Gyulus, meg a Sovány, meg a Cseppet sem Sovány, a Szőke, a Barna, a Jó Illatú, és még sorolhatnám. Szóval a végkövetkeztetés, hogy alapos takarítás szükségeltetik, és amit én művelek, az még közelében sem jár az elvártaknak, és különben is csak azért csinálom, hogy elkerüljem a verést. Názárovicsnyelven ennyi mindent tud jelenteni, hogy ő IS kitakarít.

Így legyen az embernek egészséges önbizalma. Csoda, hogy az enyém ennyire elburjánzott?? Zárójelben még megjegyezném, hogy a fent említett személyek a valóságban is léteznek, csak az igazi nevük vagy nem illett rájuk, v nem tetszett. Kivéve Ráczot, az ő neve eredeti, mások is így hívják.

A fentiekből arra lehet következtetni - tévesen! - hogy bokáig ér a szemét a szobánkban, és állandó verseny zajlik közöttünk, hogy ki tud meggyilkolni több patkányt a vonalzóval. Mondjuk a verseny az valós információ, jelenleg döntetlenre állunk. Nulla-nulla.

"A fürdőben is kitakarítok, lehet ki is klórozok, oda fog járni mindenki kezet mosni, pisilni, stb. Te, az egyik ikerfiúnak tartozunk egy hányással. Majd novemberben mi hányunk nála. Csak el ne felejtsük. Tudod, a tavalyiért. Idén mi vagyunk a sorosak."

Tudom. Mint egy ezeréves házaspár. Ilyenkor úgy érzem magunkat. Csak az a rossz, hogy nekem jutott a bácsi szerepe. A tennivalóit már részben elsajátítottam, nagyokat böfögni már tudok, csak a sört nem szeretem, és vakarózni se szoktam illetlen helyeken.

Remélem, holnap senki nem fog hányni. Vagy ha mégis, akkor legalább azt remélem, hogy nem fog mellé fröcsögni...

Nyavalyák - level 70

Nehezemre esik mostanában írni ide. Lusta lettem vagy mi. A Názárovicsmentes élet megvisel. A nyár is, de főként az, hogy valamivel kihúzhattam Zeuszéknál fenn a gyufát. Egyik csapás a másik után. Az ember szervezete  nem túl strapabíró dolog, állandóan összeszed valami kórt, sérülékeny, és összességében alig jó valamire. Az én szervezetem miért lenne kivétel? A létező betegségek kacifántosabbjának felét röpke életem során legalább egyszer már egészen biztosan összeszedtem. De az is lehet hogy kétszer. Számolásból mindig gyenge voltam. Másból is, de ez most nem tartozik ide.

Kérem szépen-pen, a legújabb nyavalyámról tudósítok, tőmondatokban mostan.

Krisztus előtti időket írunk, amikor is időszámításunk ötödik havában, amikor már rügyeznek a fák, csiripelnek a madarak, és minden épeszű diák az államvizsgáktól rettegve óriási zsákokat növeszt a szeme alá ijedtében, amivel jelzi, hogy nem most kéne nekilátni ugyan, de azért megpróbálja. A diákféle ilyen, sose hiszi el, hogy kifut az időből, aztán mikor kifut, csak sopánkodik. És lefagy. Mint én.

Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, még tavasszal összeszedtem szépen egy jó kis arcüreggyulladást, amiről azt hittem pedig, hogy mert nem volt nekem eddig sose, már nem is lesz. Hát lett. Hogy örüljek. Vagy őrüljek. Most állok középen.

Szóval az arcüreggyulladás kellemes betegség, ajánlani tudom mindenkinek, nekem, személy szerint már annyi pénzem fekszik a kezelésekben, amik hadd tegyem hozzá, fikarcnyit sem segítettek, hogy abból már elrepülhettem volna valahová tíz napra. És nem a seprűmön.

Most egy alternatív módszerrel sanyargattatom magam, amiért súlyos összegeket pengettem ki, egészen bizonyos, hogy nem vagyok magamnál. A lényege ennek a módszernek következik mostan, elrettentésül írom a következő sorokat, mindenki saját felelősségre olvassa és a tizenkét éven aluliak pedig hívják a monitorhoz az anyjukat.

Tehát, ez egy ilyen katéteres izé, más szóval nem tudom definiálni, annak ellenére, hogy kétdiplomás magyar értelmiséginek számítódok elméletileg. Tennék fel képet, csak hát az orromban volt, úgyhogy inkább nem.
Csövekből áll, három félkisujjnyi cső csatlakozik egy kisujjnyi csőhöz, nagyjából tizenhét és fél centi az egész, előállítási költsége minimális, és olyan áron veszik meg az olyan akasztani való hülyék mint én, hogy abból négyszer elvihettem volna Názárovicsot vacsorázni, ez a nem semmi. Négyszer! Pedig sokat eszik. Isten tartsa meg a jó szokását.

Nincs még vége, ne féjjé', maj' szólok, ha féjjé'. A főcső végén van egy gumiszerű tartozék, véleményem szerint azt volt a legnehezebb odahegeszteni, szóval ez a cső tizenvalahány centiméterig felkerül a visítő páciens orrába, pár ólomlábon vánszorgó pillanat alatt eljut a rendeltetési helyére, az arcüregbe, attól függ, mennyire ügyetlen az orvos. Az enyém egyáltalán nem az. És még kedves is, pedig messziről süt rólam, hogy egy gyáva nyúl vagyok, és az orvosok rémálma.

Utána, egy óriási fecskendőt vesz elő, amikkel a lovakat injekciózzák, csak méretileg segítek behatárolni, amúgy. Miközben az emberek járkálnak ki-be, ülök szépen, időnként csendesen, időnként egyáltalán nem, az orromból kilógó főcső pár miliméteres végére ráilleszti a lószerszámot, aztán kérlek szépen, elkezd levegőt pumpálni az arcomban lévő főcsőbe, és a végén lévő gumi lufivá duzzad, amitől én üvöltök, és elkívánom az anyjába azt, aki kitalálta ezt az egészet.

Következő lépésként a fecskendőt egy másik csövecskébe helyezi a műkörmös kéz, és vákuum segítségével szivattyúzza a gyulladást lefelé, amitől szintén nem mosolygok szélesen, ellenben visítok, mint a fába szorult féreg, csak nem fába, hanem orrba. Mikor már a minimális agyam túlnyomórészét sikerült leszivattyúzni, következik a harmadik csövecske jó kis csípős antibiotikummal, mert úgy jó, ha zajlik az élet, és az ember onnan érzi, hogy van orra, meg arca, hogy fáj.

Ezután villámsebességgel zajlanak az események, katéter kiránt, még egy agydarabka fityeg a végén, közvetlenül, mielőtt elmúlna a fájdalom az arcomból, injekció az orrba, nyálkahártya, vagy mi, bioszból sose voltam kiemelkedően tehetséges, de az összes szent nevét felsoroltam, akik az égben laknak, úgy csípett az injekció. Ábécésorrendben!

Ezt a tortúrát végigcsináltam háromszor. De, hogy ne legyen unalmas a történet, nem használt ez a kezelés sem, a változatosság kedvéért. Hogy azért mégse haljak meg máris, az orvosnéni felírt injekciókat, naponta kétszer szedendőeket, nagyon helyes. Elhanyagoltam a betegséget? Most meglakolok mindenért. Tíz évre visszamenőleg! Ezekről az injekciókról csak annyit szükséges feltétlenül tudni, hogy csípnek, mint a kurvaélet. De nagyon. És mindenféle joghurtot kell zabálni, amit utálok, hogy a táplálékot le tudjam bontani tíz év múlva is, ne műanyag csöveken keresztül, hanem a saját beleimet felhasználva ehhez a művelethez.

És amikor a nyolcéves vigasztal, hogy Csillus, majd felvidítlak, ne félj, nem fog nagyon fájni, az már mindennek a teteje!