A huszonkettes csapdája!

Nálunk az úgy van, hogy a szeptember a hányós hónap. Tizennégy születésnapot ünneplünk ilyenkor. Ritkán süllyed abnormálisan magas véralkoholszintünk az átlagos alá. Szeptember közepe a legjobb, három születésnap van egymás után, szépen libasorban. A húgomé, az enyém, és a nagymamáé.

Ilyenkor mindneki kivesz egy hét szabadságot, összecsődítjük a népet, megsütünk egy ökröt, - vagy a szomszédot, mert mindig akkor füstöl valamit a kertben, mikor a frissen mosott ruhát teregetném - és 2-5 napig regenerálódunk utána.

A kolis verzió kicsit másképp hangzik, de erről majd lentebb. A legnagyobb hiba az volt, hogy két liter házi pálinka oltotta a szomjat. Több hiba is akadt, de utólag már könnyű okosnak lenni, míg az embert jól szájba nem veri valaki.

A tegnap estéről foltjaink vannak, de sok folt sokra megy, összeraktuk nagyjából az eseményeket. Rengeteget ittunk. Ami engem illet, én öt évre visszamenőleg. Három szóban összefoglalnám: jó parti volt!  Éjfélre nagyjából bárkit eladhattunk volna a szervkereskedőknek.

Azért reggel tágra nyílt szemekkel csodálkoztam magam köré, és átvillant az agyamon, hogy ez nem is a mi szobánk. Amilyen harci állapotok uralkodtak, mintha két disznó tanyázna ott állandósult jelleggel. Pedig csak húsz ember ünnepelt egy huszonegyediket.

Attól eltekintek, hogy másfél centis sárréteg borította a padlót, mert húsz ember, az mégiscsak húsz ember, és a padló arra való, hogy járjunk rajta. DE: a kilincsre valaki rászúrt egy szelet tortát, tetszése jeléül remélem, a három méter magasan lévő csillár valami okból kifolyólag vastag WC-papír borítást nyert, egyébként, nem tudom hogy oldható meg a kivitelezése, mert pár tucat féldeci után az ember kissé imbolyog a létrán, de nekünk létránk sincs. Hosszú időbe telt, míg kebelbarátosnémmel levarázsoltuk onnan. Mellékes.

A hűtőben lévő többi tortára valaki jelentős réteget kent tört krumpliból, négy sarkába egy-egy csirkecombot szúrt, és pirospaprikával rávéste a battameg szócskát. Ennek a tettesére kíváncsi lennék, nem megtorlásból, csak gratulálni szeretnék. De komolyan. Különben is, a Názárovics krumplija, nekem nem mindegy?

Tovább: A szobaajtó belső oldalára alkoholos tussal valaki illetlen szavakat írt, vagy négyszázat. Örülök, hogy legalább nem kívülre, mert magyarázkodhattam volna az igazgatónak reggel. A fürdőszobában kérem szépen, érdekes látvány fogadott, mintha valaki zuhanyzott volna, csak a tusfürdőt a csempére kente. Nem baj. Úgyis koszos volt már. A WC-kagylóban volt egy fél pár fekete férfizokni, olyan negyvenesre saccolom a méretés, a tulajdonosának üzenem, hogy ne jelentkezzen érte, mert nem őriztük meg.

A felmosóvödörben krumplilevest véltem felfedezni, két opció tűnik fel a színen, vagy ott tartjuk mostantól, vagy pedig valaki előzőleg megette, csak utána meggondolta magát.

És valaki belehányt az új cipőmbe. Szerintem indokolatlanul. Hála az égnek csak a balba, legalább a jobbat még tudom hordani.

A másnap reggel a többségnek és a kevésbé tapasztaltaknak szerintem hasonlóképpen kezdődött, színes ásítással a WC-kagylóra borulva.

A disznóólból három és fél óra kemény munkával varázsoltunk újra szalonképes lányszobát. Köszönöm, hogy kényes helyekre, billentyűzetre, párnára, hűtőbe, falra senki nem hányt, sem borsót sem egyebet.

Kulisszatitkok

Nálunk az úgy van, hogy kétszer takarítunk hetente a szobában, amit én sokallok, Názárovits meg kevesell. Szerinte, most hogy elnök lettem, illene legalább háromszor takarítani. És ne mondjam többet azt, hogy szarok az illemre.

Nekem jut a vasárnap, neki meg a szerda. Holnap születésnapot tartunk. Az enyémet. Ezek a mondatok látszólag nem függenek össze egymással, pedig olyan szoros a kapcsolatuk, hogy sírni lenne kedvem. Vagy üvölteni egy jót a másik szobában. Csak az a baj, hogy szobáink összesített száma egyre rúg.

Már kitakarítottam, mire barátosném reakciója, kitakarít ő is. Holnap itt lesz Rácz, meg Popti, meg az Ikerfiúk, meg a Mosolygós, meg a Másik Elnök, meg Gyulus, meg a Sovány, meg a Cseppet sem Sovány, a Szőke, a Barna, a Jó Illatú, és még sorolhatnám. Szóval a végkövetkeztetés, hogy alapos takarítás szükségeltetik, és amit én művelek, az még közelében sem jár az elvártaknak, és különben is csak azért csinálom, hogy elkerüljem a verést. Názárovicsnyelven ennyi mindent tud jelenteni, hogy ő IS kitakarít.

Így legyen az embernek egészséges önbizalma. Csoda, hogy az enyém ennyire elburjánzott?? Zárójelben még megjegyezném, hogy a fent említett személyek a valóságban is léteznek, csak az igazi nevük vagy nem illett rájuk, v nem tetszett. Kivéve Ráczot, az ő neve eredeti, mások is így hívják.

A fentiekből arra lehet következtetni - tévesen! - hogy bokáig ér a szemét a szobánkban, és állandó verseny zajlik közöttünk, hogy ki tud meggyilkolni több patkányt a vonalzóval. Mondjuk a verseny az valós információ, jelenleg döntetlenre állunk. Nulla-nulla.

"A fürdőben is kitakarítok, lehet ki is klórozok, oda fog járni mindenki kezet mosni, pisilni, stb. Te, az egyik ikerfiúnak tartozunk egy hányással. Majd novemberben mi hányunk nála. Csak el ne felejtsük. Tudod, a tavalyiért. Idén mi vagyunk a sorosak."

Tudom. Mint egy ezeréves házaspár. Ilyenkor úgy érzem magunkat. Csak az a rossz, hogy nekem jutott a bácsi szerepe. A tennivalóit már részben elsajátítottam, nagyokat böfögni már tudok, csak a sört nem szeretem, és vakarózni se szoktam illetlen helyeken.

Remélem, holnap senki nem fog hányni. Vagy ha mégis, akkor legalább azt remélem, hogy nem fog mellé fröcsögni...

Nyavalyák - level 70

Nehezemre esik mostanában írni ide. Lusta lettem vagy mi. A Názárovicsmentes élet megvisel. A nyár is, de főként az, hogy valamivel kihúzhattam Zeuszéknál fenn a gyufát. Egyik csapás a másik után. Az ember szervezete  nem túl strapabíró dolog, állandóan összeszed valami kórt, sérülékeny, és összességében alig jó valamire. Az én szervezetem miért lenne kivétel? A létező betegségek kacifántosabbjának felét röpke életem során legalább egyszer már egészen biztosan összeszedtem. De az is lehet hogy kétszer. Számolásból mindig gyenge voltam. Másból is, de ez most nem tartozik ide.

Kérem szépen-pen, a legújabb nyavalyámról tudósítok, tőmondatokban mostan.

Krisztus előtti időket írunk, amikor is időszámításunk ötödik havában, amikor már rügyeznek a fák, csiripelnek a madarak, és minden épeszű diák az államvizsgáktól rettegve óriási zsákokat növeszt a szeme alá ijedtében, amivel jelzi, hogy nem most kéne nekilátni ugyan, de azért megpróbálja. A diákféle ilyen, sose hiszi el, hogy kifut az időből, aztán mikor kifut, csak sopánkodik. És lefagy. Mint én.

Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, még tavasszal összeszedtem szépen egy jó kis arcüreggyulladást, amiről azt hittem pedig, hogy mert nem volt nekem eddig sose, már nem is lesz. Hát lett. Hogy örüljek. Vagy őrüljek. Most állok középen.

Szóval az arcüreggyulladás kellemes betegség, ajánlani tudom mindenkinek, nekem, személy szerint már annyi pénzem fekszik a kezelésekben, amik hadd tegyem hozzá, fikarcnyit sem segítettek, hogy abból már elrepülhettem volna valahová tíz napra. És nem a seprűmön.

Most egy alternatív módszerrel sanyargattatom magam, amiért súlyos összegeket pengettem ki, egészen bizonyos, hogy nem vagyok magamnál. A lényege ennek a módszernek következik mostan, elrettentésül írom a következő sorokat, mindenki saját felelősségre olvassa és a tizenkét éven aluliak pedig hívják a monitorhoz az anyjukat.

Tehát, ez egy ilyen katéteres izé, más szóval nem tudom definiálni, annak ellenére, hogy kétdiplomás magyar értelmiséginek számítódok elméletileg. Tennék fel képet, csak hát az orromban volt, úgyhogy inkább nem.
Csövekből áll, három félkisujjnyi cső csatlakozik egy kisujjnyi csőhöz, nagyjából tizenhét és fél centi az egész, előállítási költsége minimális, és olyan áron veszik meg az olyan akasztani való hülyék mint én, hogy abból négyszer elvihettem volna Názárovicsot vacsorázni, ez a nem semmi. Négyszer! Pedig sokat eszik. Isten tartsa meg a jó szokását.

Nincs még vége, ne féjjé', maj' szólok, ha féjjé'. A főcső végén van egy gumiszerű tartozék, véleményem szerint azt volt a legnehezebb odahegeszteni, szóval ez a cső tizenvalahány centiméterig felkerül a visítő páciens orrába, pár ólomlábon vánszorgó pillanat alatt eljut a rendeltetési helyére, az arcüregbe, attól függ, mennyire ügyetlen az orvos. Az enyém egyáltalán nem az. És még kedves is, pedig messziről süt rólam, hogy egy gyáva nyúl vagyok, és az orvosok rémálma.

Utána, egy óriási fecskendőt vesz elő, amikkel a lovakat injekciózzák, csak méretileg segítek behatárolni, amúgy. Miközben az emberek járkálnak ki-be, ülök szépen, időnként csendesen, időnként egyáltalán nem, az orromból kilógó főcső pár miliméteres végére ráilleszti a lószerszámot, aztán kérlek szépen, elkezd levegőt pumpálni az arcomban lévő főcsőbe, és a végén lévő gumi lufivá duzzad, amitől én üvöltök, és elkívánom az anyjába azt, aki kitalálta ezt az egészet.

Következő lépésként a fecskendőt egy másik csövecskébe helyezi a műkörmös kéz, és vákuum segítségével szivattyúzza a gyulladást lefelé, amitől szintén nem mosolygok szélesen, ellenben visítok, mint a fába szorult féreg, csak nem fába, hanem orrba. Mikor már a minimális agyam túlnyomórészét sikerült leszivattyúzni, következik a harmadik csövecske jó kis csípős antibiotikummal, mert úgy jó, ha zajlik az élet, és az ember onnan érzi, hogy van orra, meg arca, hogy fáj.

Ezután villámsebességgel zajlanak az események, katéter kiránt, még egy agydarabka fityeg a végén, közvetlenül, mielőtt elmúlna a fájdalom az arcomból, injekció az orrba, nyálkahártya, vagy mi, bioszból sose voltam kiemelkedően tehetséges, de az összes szent nevét felsoroltam, akik az égben laknak, úgy csípett az injekció. Ábécésorrendben!

Ezt a tortúrát végigcsináltam háromszor. De, hogy ne legyen unalmas a történet, nem használt ez a kezelés sem, a változatosság kedvéért. Hogy azért mégse haljak meg máris, az orvosnéni felírt injekciókat, naponta kétszer szedendőeket, nagyon helyes. Elhanyagoltam a betegséget? Most meglakolok mindenért. Tíz évre visszamenőleg! Ezekről az injekciókról csak annyit szükséges feltétlenül tudni, hogy csípnek, mint a kurvaélet. De nagyon. És mindenféle joghurtot kell zabálni, amit utálok, hogy a táplálékot le tudjam bontani tíz év múlva is, ne műanyag csöveken keresztül, hanem a saját beleimet felhasználva ehhez a művelethez.

És amikor a nyolcéves vigasztal, hogy Csillus, majd felvidítlak, ne félj, nem fog nagyon fájni, az már mindennek a teteje!

Bandi, lógasd a lábad!

Hiszek abban, hogy ha az ember utódokat vállal, azért teszi, mert nem képes nélkülük élni, továbbá elegendő mennyiségű energiát érez magában arra, hogy hogy a társadalom példaértékű tagjaivá nevelje őket. Sajnos az utóbbi időben csupa elrettentő példával találkoztam, amely azt az véleményemet támasztja alá, hogy nem mindenki gondolkodik így. Illetve nagyon kevesen. A tisztelt anyukák többsége a neveléshez szükséges összes energiát már a szülésnél felhasználta. Sajnos. Utána meg nőjön a gyerek, mint a tök. Ahogy akar.

Ezt a jócskán negatív előítéletemet alátámasztani látszik egy igencsak friss találkozás Bandival, aki nem akarta lógatni a lábát. De ne szaladjunk ennyire előre.

Vannak kölykök, akik olyan rosszak, mint a tízcsapás együttvéve. Mélyen tisztelt Bandi uraság, kinek életéveinek száma az öccséével együtt rúgott ötre, kiemelkedő példánya a fent említett rettegett rétegnek. Neki köszönhető, hogy a felszállásáig békésen üldögélő utazóközönség idősebb tagjai gyakran nyúltak a gyógyszeres fioláikhoz, és megrovó egyben szánakozó pillantásokkal illették a gyerek tulajdonosát.

Az anyuka szemei alatt húzódó mély árkokból ítélve ő sem volt megelégedve maradéktalanul csemetéje viselkedésével, de a karjában tartott további utódja megakadályozta abban, hogy hathatós módszerekkel csendre és mozdulatlanságra bírja a kis gézengúzt. A kölök megrendszabályozására tett kísérletei kimerültek néhány erőtlen szóbeli figyelmeztetésben, miszerint Bandi üljön nyugodtan, lógassa a lábát az ülésről, és legfőképpen szép némán nézzen kifelé a vonat ablakán.  

Sajnos Bandinak ehhez nem fűlött a foga. Helyette inkább az üléseken ugrált, hangosan rikoltozott, és szabályos időközönként megkopogtatta az ülés másik oldalán helyet foglaló öreg néni feje búbját. Így ment ez négy és fél órán keresztül.

Eszembe jut, hogy hányszor róttam meg a húgomat, hogy milyen rossz gyerek. Ahhoz a vásott kölyökhöz viszonyítva a miénk ma született bárány. Eddig nem voltam híve a testi fenyítésnek, de az eset után, ahol több hajszálam is őszbe borult, egy csípős vessző rendszeres használatát módfelett célravezetőnek találom, annak ellenére, hogy a pedagógiai alapismereteim teljesen mást diktálnak. Ilyenkor véres köd borul a szememre, és a józan ész hiába kiabál a fejemben, meg sem hallom.

Huszonkét évesen, a fenti élmények birtokában, elég határozottan körvonalazódik bennem, hogy ami engem illet, én kutyát hamarabb tartanék...

A világ kerek!

…Én meg időnként nagyon hülye vagyok, sajnos. Nem az első eset. Több precedens is alátámasztani látszik eme diagnózist, ami annak ellenére, hogy nélkülöz minden orvosi alapot, sajnos elég stabil lábakon áll. Nem sokat javít a helyzeten, hogy diplomásnak számítok. Engem nem lenne szabad emberek közé engedi. Főleg nem felügyelet nélkül.

Vegyük például a legutóbbi esetet. Épp egy váróteremben ücsörögtem — nem a nemibeteg-gondozóéban, sietek megjegyezni, mielőtt néhány jóakaratú ismerősöm megdicsérne, hogy de jól nézek ki, ahhoz képest.

Egy kicsit unatkoztam, mert a többi embert egyrészt nem ismertem, hogy csak úgy beszélgetést kezdeményezni merjek, másrészt pedig volt közöttünk egy akkora generációs szakadék, hogy csak létrával tudtam volna áthidalni. Én meg az enyémet véletlenül otthon hagytam.

Szépen elővettem a telefont, csatlakoztattam hozzá a fülhallgatót, hogy mást ne zavarjak azzal a szeméttel, amit hallgatok, és bekapcsoltam. Homlokomat ráncolva észlelem, hogy tompán hallom a zenét. Ezt kiküszöbölendő, feljebb tekerem a hangerőt, adjunk az érzésnek alapon. Nem tapasztaltam számottevő változást. Na, mondom, miate? Majd csak ősszel töltöm a huszonkettőt, máris hallási problémák szakadnak a nyakamba? Csőstül?

Kis idő elteltével feltűnt, hogy a körülöttem ülő emberek mind engem méregetnek. Gyors tükörbenézés után meggyőződtem arról, hogy nem ettem le magam, nincs kosz az arcomon, a ruhám sem lyukas, a változatosság kedvéért. Akkor biztos azért néznek, mert szimpatikus vagyok nekik. Szépen mosolyogtam. Hadd örüljenek.

Később véletlenül kiesett a fülemből a fülhallgató, mert nekem minden kiesik a fülemből, és akkor megvilágosodtam, mint Gandhi, csak ez kicsit kisebb méretű volt. Elenyészően kisebb. Azért hallottam tompán a zenét, mert nem dugtam be rendesen a csatlakozóba a fülhallgatót, és nem szólt. Ellenben prímán áteresztette azokat a hangokat, amelyek kívülről hallatszottak. Ezért néztek az emberek. Adott egy hülye, aki bedugja a fülébe a hallgatóját, és a telefonja hangosan szól. Nagyon helyes. Gratulálok a szerencsés nyertesnek!

Miután ez átvillant mákszemnyi agyamon, szépen felálltam és vérvörös arccal, feltűnésmentesen elsomfordáltam.

Ebben a váróban többet nem várok.

Halálra dolgoztatva avagy Henci a vén!

Mióta vége lett a reszketős államvizsga időszaknak és nyakamba szakadt ez a fene nagy szabadság, meg amíg a kebelbarátosném vízumára várunk, hogy mehessünk világgá, úgy érzem, a családom megpróbál hasznossá tenni a ház körül. Akaratomon kívül. 

Példának okáért sokat piszmogok a sárgarépaágyásokkal a kertben, gyomlálás címszó alatt. Érdekes módon azokban az ágyásokban, amiket én gyomláltam, idén nem sok petrezselyem kelt ki. Sárgarépa még kevesebb. A többi négy ágyásban kaszálni lehet, úgy burjánzott a répa. Valami lehet a földdel, az a véleményem. Apa szerint igazán gyomlálhatnék kicsit lelkiismeretesebben, és ne is pislogjak rá a kék szememmel, mert az előbb mutatta, hogy melyik a sárgarépa, úgyhogy ne legyek bamba. Könnyű azt mondani.

Továbbá ki- és megkapáltam a paszulyt meg a paprikát is, itt lelkiismeretesen dolgoztam és okosan, amit véletlenül kettékapáltam, azt sietve áthajigáltam a szomszéd kertjébe, egyrészt mert nála idén csak kapor termett, de az derékmagasságig, másrészt pedig hadd örüljön. 

A kapálás nem olyan nagy kunszt egyébként, még én a kétbalkezes is jól haladok vele, persze mázli, hogy apáék nem látták a szomszéd felé való szeretetem megnyilvánulását.

Apa szerint nagyon szomorú, hogy ennyire keveset konyítok a kerti dolgokhoz, szerintem egyáltalán nem szomorú, direkt konyítok ennyit. Eléggé sokféle mindenféle ugrál, meg csíp, meg mászik, meg brekeg, meg csúszik, meg surran a kertünkben, főleg a gyomlálandó területeken, úgyhogy mindig infarktusveszéllyel nézek szembe, mikor a családom nyomása előtt meghajolva lekullogok a kertbe.

Felettébb érdekes megfigyelésekre tettem szert viszontagságos kertbéli tartózkodásom során, mégpedig arra, hogy a nehéz fizikai munka meghozza az ember étvágyát. És akinek meg nincs semmi baj az étvágyával például, mint nekem, azét megduplázza. Nem merem azt írni, hogy megháromszorozza, mert az Ember is olvasgat időnként ezen a blogon, és már így is elég gyakran érdeklődik a felől, hogy mi ez a pocak? Én meg mindig azzal védekezek, hogy csak vastag a bőröm. Főleg a pofám környékén.

Na, de evezzünk más vizekre, tegnap Henci barátosnénk egy csapásra huszonnégy éves lett, mi meg Názároviccsal meglátogattuk, hogy érezze a törődést. Na de amíg kedvenc Názárovicsomnak csak egy utcányit kellett slattyognia az ünnepeltig, addig én tíz órát utaztam oda-vissza, hogy pletykáljunk másfél órát, mert Henci a világ végén lakik. Hát vénségemre elhagy a józan eszem? Egészen így néz ki.

Nagyon dilemmáztam, hogy mit vigyek neki ajándékba, mert azért az ember egyszer huszonnégy éves, alapvető, hogy illően megemlékezünk róla. Az opciók között az alábbiak szerepeltek:

- egy bogár, hogy lássa Henci, mi minden megterem a kertünkben.

- egy szöcske, hogy lássa Henci, mi minden ugrál a kertünkben.

- egy gyík, még ha farka nélkül is, hogy lássa Henci, mennyi undorító mindent vagyok képes megfogni a kedvéért.

- egy csiga, hogy lássa Henci, milyen szép nyálkás csíkot hagy maga után a polírozott szekrényen.

- egy levelibéka, hogy tudja Henci, hogy mikor lesz időjárás változás, mert olyankor mindig olyan érdekesen brekeg. Meg olyankor is brekeg érdekesen, ha egy kicsit megszorítom a derekát, amit soha többet nem csinálok, mert apától nagyon kikaptam.

Sajnos csak valami hülyeséget vettem a boltban, mert a fentebb felsoroltak közül nem találtam egyet sem méltónak arra, hogy elvigyem neki, mert egyrészt egyiket sem bírtam elkapni, olyan gyorsak voltak, vagy pedig undorodtam és valahogy a kezem nem akart kinyúlni, másrészt pedig megdöglöttek volna a hosszú úton.

Azért Henci nagyon örült nekünk, legalábbis hitelesen alakította, főzött mindenféle finomat, kipletykáltunk minden arra érdemest, megosztottunk Hencivel néhány rejtjeles ámde mély mondanivalóval rendelkező gondolatot, azért rejtjelesen, mert két kiskorú is benn tartózkodott, és nagyon kíváncsian fülelt. Az én lelkemen csak ne száradjon a sok mindenféle mellett kiskorúak jelenlétében lévő csúnya beszéd.

Végezetül Hencike, egy jó tanács: viseld nyugalommal, hogy ennyi lettél, mert lesz még huszonnégy évtől vaskosabb születésnapod is. Hátha azt is együtt ünnepeljük majd. Isten éltessen, Hencike!

Dupladiplomások(k)

Már régen nem írtam semmit, de nem azért mert lusta vagyok, és egész nap az árokban fetrengünk Názárovits nevezetű kebelbarátosnémmel részegen, hanem mert jobbára csak vegetáltunk az elmúlt pár hétben. Nem is nevezhető életnek az.

Ennek eredményeképp úgy néz ki, hogy hivatalosan is beálltunk a társadalom értelmiségének hosszú sorába, igaz, hogy csak a végére kullogtunk eredményeinket tekintve, de hát mégis csak kullogtunk, és lehet ezt még fejleszteni is, megmutatni, hogy egy kicsivel okosabbak vagyunk, mint amilyennek jelenleg tűnünk. Mert az nem sok. Ezt megünnepelendő, igazán lehetne már szó némi fetrengésről, de most meg az szab gátat,. hogy értelmiségi így nem viselkedik.

(Mi közel sem tartozunk az é betűvel kezdődő kategóriába, hozzáteszem zárójelben, csak néha-néha merek villogni vele, amikor kettesben vagyok a macskával, mert ott még magasabb rendű életformának érzem magam, mert egyedül be tudom gombolni az ingemet, ő meg nem tudja. De olyankor is csak csendben mormogom magam elé, nehogy valaki meghallja.)

Hjaj. Szomorkás a hangulatom máma. (Dialektus! hoppá, valami mégis csak ragadt rám!)

Az év végéket nem szeretem, mert olyankor mindig hazazavarnak minket a kollégium tizenhetes kórterméből, amit mi bitorlunk Názároviccsal, és már úgy leamortizáltuk, hogy egészen hihetetlen, hogy itt két, szelíd kinézetű leány lakik. A látszat nem csak néha csal, hanem galádul mindig.

Nem is az a fő baj, a kiköltözéssel, hogy kell, hanem az, hogy azt a sok ruhát haza kell vinni, amit év közben észrevétlenül felhalmoztunk. Ez már baj, mert a málhás ló szerepet nem szeretem. Valahogy rettenetesen sok dolgot hordunk össze két szemeszter alatt egy kétszer három méteres szobába, és aztán csodálkozunk, hogy nincs hely. Miután kicsodálkoztuk magunkat, elkezdünk pakolni, sajnos, nem lehet kerülgetni. Így is, a legutolsó utáni pillanatban szoktuk megkezdeni a munkálatokat. Felettébb idegesítő szokás.

Hála a magasságos mennybélinek, a harmadik bölcsességfogam úgy döntött, hogy most már elég bölcs vagyok, és elkezd jönni, mindenféle előzetes konzultáció mellőzésével, úgyhogy nagyon remélem, hogy a diplomaosztón úgy fogok megjelenni mint egy hörcsög, dióval a számban.

Na, de egy kicsit kirúgunk a hámból félkegyelmű jobbik felemmel ezek után, és körbenézünk egy-két országban, feltöltődésképp. Mert ott is hiányzunk, egészen biztos, ahol még nem voltunk. Ez millió garancia.