Bedarálva

Na, megérdeklődtem, hogy működik ez az egész hercehurca a diplomával, hogy legalább tisztán lássak a sötétben. Kérlek szépen, egyszerűen működik: akinek nem sikerül az államvizsgája, annak a diplomáját egyszerűen bedarálják. Na. Az enyém hótziher, hogy be lesz. Mármint darálva. Ezt így megbeszélem magammal, még az elején, hogy mire sor kerül rá, hogy átnyújtsák, (a többieknek a diplomát, nekem a törmeléket egy borítékban), legalább ne kezdjek el visítva bőgni. Mint szoktam vala.

Igaz ugyan, hogy vagy tíz évvel ezelőtt, de mit számít? Nem vagyok én sírós fajta, egy kicsit szoktam pityeregni csak elalvás előtt minden este, mikor a barátosném vonakodik átnyújtani jóéjt puszikból a napi jussomat. És sose takar be. Mikor az nekem jár. Názárovits szerint még sok minden más is járna nekem, de azokat sajnos nem áll módjában átnyújtani, mert az állam legalább két számjegyű évig tartó vendégszerettel honorálja valamelyik barátságos vendégmarasztaló intézetében. Hát legalább attól fosszon meg, amitől meg tud.

Szóval, minden este, mert tisztítja a tüdőt. Nem azért, mert ég a ház, és én azt sem tudom, hogy mit mentsek, hanem mert fontos szempont, hogy az ember egészséges maradjon ebben az egészségtelen világban, főleg ha napi jelleggel mérgezi magát Názárovits nevű ciánerősségű, lassan ható, sok kínnal járó mérgekkel. Hát azt hiszem, ehhez a témához csak ennyit szerettem volna hozzáfűzni.

Az utóbbi időben elég sok mindenfélét kívántunk az egyik életünket nagyon megkeseríteni akaró, de nem tudó személynek, már várjuk a hatását. Ha elkezd hullani a haja, eltörik a lába, dadogós lesz, akkor fogom tudni, hogy Názárovits-csal nem jó viccelni, mert fognak az átkai. Én is majdnem leestem a lépcsőn a múltkor. Szóval ha ez a személy hirtelen nagyon kedves lesz hozzánk, akkor lehet hogy olvassa a blogomat, vagy csak magába szállt. De ennek annyi az esélye, mint annak, hogy én még egyszer ránézek arra, aki nem érdemli meg se egyáltalán. Majdnem semmi.

Mikor kis másodikos voltam, vagy elsős, na jó, még a harmadikos kor is belefér, vígan éltem az életemet, nem aggasztottak az államvizsgák, meg efféle marhaságok. A pótvizsgáktól féltünk egy kicsit, de hát ki nem?

Most meg... szakad minden a nyakunkba. Én tényleg nem tudom, hogy az előző évfolyamok hogy vizsgáztak, elméletileg hasonló mennyiségű tudásanyagot kellett volna már összegyűjteni a négy év alatt, mint az előző nemzedékeknek, de hangsúlyozom még egyszer, hogy elméletileg. Igazán nem látok bele más fejébe, na jó, a barátosnémébe egy kicsit, vagyis teljesen, de az nem számít mert a fülén át látszik, hogy nagyon sötét van benn, és hogy a lámpa kiégett még időszámításunk előtt. Valami mérvadó kéne, mert sajnos az én fejem sem az. Az enyémben pislákol egy negyvenes izzó, ami arra drótra van függesztve, ami a füleimet tartja, hogy le ne essenek, mert hogy néznék ki fülek nélkül? De ezt leszámítva, levest lehetne enni a koponyámból, olyan üres.

Az egyik legnagyobb IQ-bajnok közel és távol, és még távolabb, az előbb fennhangon megjegyezte, hogy hát ennyire csúnya vagyok? sajnos nem volt aki megmondja neki, hogy igen. Ennyire. És lehet, hogy még egy kicsit attól is jobban. Kegyetlen világban élünk.