2013. május 23., csütörtök

Hatháziék

Hatháziék egy nagyon kedves székely család, akik a rendszerváltás után, ezernyi más családhoz hasonlóan Budapestre emigráltak Erdélyből.
A Hatházi család egy mosolygó papából, nagyon finomakat főző mamából, egy kedves egyetemista lányból és egy tizenhat éves kamasz fiúból áll, aki a kamaszok összes jellegzetességét magán hordozza.
A kapcsolatom velük annyi idős, hogy ősszel már iskolába mehetne. Hat éve találkoztunk először, mikor cserediákként fogadtak. Hatházi mama és Hatházi papa a többi szülővel egy kupacba tömörülve türelmesen várta, hogy hazavihessék a nekik jutó félnótást, aki egy hét alatt kizabálja őket mindenükből.
Mi, a félnótások egy másik kupacba bújtunk össze, mint a birkák, és gyanakvóan méregettük őket, azt latolgatva, vajon hány texasi láncfűrészes van közöttük.
Kapcsolatom a Hatházi családdal azóta sem szakadt meg.
Következő találkozásunkra két évvel később került sor, amikor szemműtéten estem át, és Hatházi mama fél éven át kísérgetett kontrollvizsgálatokra – munkaidőben.
Segítettek, hogy ne érezzem magam annyira elveszettnek egy idegen országban.
Mikor  azt  hallom,  hogy  a  jóindulat  és  az  önzetlenség kiveszni
látszik az emberekből, rájuk gondolok. Hatháziékra, akik befogadnak egy vadidegent, kulcsot adnak a lakásukhoz anélkül, hogy bármit kérdeznének vagy bármit kérnének cserébe.

Ez a család egy kincs. Iszapban nőtt tavirózsa, ami a szenny dacára megmaradt szépnek és illatosnak. Megmaradt embernek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése