2011. április 10., vasárnap

* Lucifer utódai

Keresztanyám gyerekei későn születtek, és talán ez az oka annak, hogy rosszak, de mint a pestis, nagyjából olyanok. Sanyika hat éves, Pistike négy, de tűzrevalóság tekintetében felérnek egy egész óvodával. Keresztanyu évente csak néhány napra jön haza külföldről, és ilyenkor hozza magával a lurkókat is. Én szoktam vigyázni rájuk egy-két órát, hogy ő azalatt válthasson néhány szót a szüleimmel. Óriási szerencsém, hogy csak ilyen kevés időt töltenek itthon, mert ha hetente kellene bébiszittert játszanom, azt hiszem idegösszeomlást kapnék nagyon rövid időn belül.

Amikor nálunk portyáznak a kis vadócok, a húgom általában behúzódik valamelyik sarokba, jelentősen növelve a túlélési esélyeit ezzel. Nem vesz részt a romboló játékukban, inkább eltűri, hogy támadást intézzenek a babái, kockái, kirakói, stb. ellen. Viszont tegnap az ő viselkedése is majdnem kiütötte a biztosítékot nálam. Vacsora alatt viszonylag nyugodtan viselkedtek mind a hárman. Pistikének csak kétszer sikerült fejbekólintani Sanyikát a leveseskanállal az asztal fölött, viszonzásul Sanyika jól bokán rúgott engem, mert nem látta, hogy melyik az öcsikéje lába és melyik nem az. Másodszor ismét az én sípcsontom sínylette meg azt, hogy Pistike bemászott az asztal alá azzal a nemes céllal, hogy belemélyessze a fogsorát bátyja csupasz lábujjaiba, ámde Sanyika résen volt, csak éppenséggel kicsit rosszul célzott.

A húgom ezalatt szép csendesen kiborította a gyümölcslekvárt a frissen tisztított szőnyegre, kent belőle egy fél marékkal a hűtőre, a számítógép billentyűzetére, de jutott bőven a DVD-lejátszó távirányítójára is, hogy a parketta réseit ne is említsem. Hogy eközben a családom felnőtt tagjai hol tartózkodtak, arra én is nagyon kíváncsi lennék.
Vacsora után, mire bementem a nappaliba, a húgom már bőgött, mert a fiúk kitépték a kezéből a maciját, és a kezében maradt a feje, a két jómadár meg egymást csépelte. Ez már valamilyen betegség, amit kezelni kellene, minél hamarabb, mert rövid időn belül a környezetük egy tagját kettősgyilkosságért fogják felelősségre vonni…

Röpke félóra alatt szétszedtem a két ördögfiókát, és a húgom is megnyugodott egy kicsit. Az ezt követő eseményekre nem emlékszem kristálytisztán, de azt hiszem, hogy minden a piros kisautóval kezdődött. Sanyika meglátott valamit a heverő alatt, megpróbálta kihalászni, és közben a kezébe akadt az autó, ami persze rögtön kellett Pistikének is, és mire kettőt pislogtam, már megint egymást püfölték. A küzdelem során Sanyika akkorát lökött Pistikén, hogy ráesett a húgom méregdrága játékházikójára, ami természetesen apró darabokra tört szét azon nyomban. Később apáék kíváncsian faggattak, hogy miért nem téptem le az összes fülén annak a gyereknek, mikor ráült a házra. Hirtelen nem jutott eszembe semmiféle értelmes és hihető magyarázat. Igazából azzal voltam elfoglalva, hogy a karokból, lábakból, dühödt lihegésekből és visításokból álló kupacból előkotorjak két gyereket. Két csípés ide, egy óriási karmolás oda, azt hiszem, ha nem számolom a szakadt pólót, és a kinyújtott pulóverujjakat, akkor egyenlő az állás. Reméltem, hogy itt már vége, mert kezdtem elfáradni, de tévedtem. Mihelyst elengedtem Pistike karját, újult erővel ugrott neki Sanyikának és harapott bele valahová a veséje és a bordái közötti területbe. Mondanom sem kell, hogy ez óriási nagy üvöltözés közepette zajlott. Sanyika viszonzásképp nekilökte öccsét a vitrinajtónak, ami szilánkokra tört, és erre a zajra már apáék is bejöttek. Rögtön átlátták a helyzetet és mentették a menthetőt, hogy úgyis le akartuk már cserélni az ajtót. Én buzgón bólogattam, és közben mindannyian igyekeztünk úgy tenni, mintha már régen be akartuk volna törni az üveget.

A húgom eközben hadjáratot indított a szobám ellen. Az összes virágcserépből kihányta a földet, aztán, mikor előbújt, elégedetten közölte, hogy befejezte a gyomlálást, és egy elegáns mozdulattal beletörölközött a kivasalt estélyi ruhámba, amit a barátnőm esküvőjére szándékoztam felvenni.
Végül eljött az a pillanat is, amiről azt hittem, hogy soha nem jön el, keresztanyuék búcsúzkodni kezdtek. Mikor már indulófélben voltak, Sanyika még visszaszaladt, hogy megpörgesse a macskát a feje fölött, Pistike pedig, hogy ő se maradjon le semmiről, leborította az asztalról a kávéscsészéket és kifelé menet még futtában beletörölte a ragacsos mancsait az apa vasárnapi zakójába. De aztán végül magunkra csukhattuk a bejárati ajtót.
Végignézve a házon, mintha egy tatárhorda vonult volna keresztül. Függönyök leszakítva, foltosak, a szőnyeg olyan koszos, mintha évek óta nem lett volna tisztítva, a falat pedig újra kell meszelni, mert másfél méteres magasságig rengeteg gyanús eredetű folt takarja.

Ilyenkor boldogan gondolok arra, hogy még nem készült el a vendégszobánk, és kénytelenek az unokatestvéremnél aludni, két hosszú utcával arrébb.
Mire legközelebb jönnek, beszerzek egy műanyag étkészletet, a szekrényajtókat leszerelem, feleslegesek, úgyis percek alatt letépik a zárat róla és a bútorok felét eladjuk, hogy minél kevesebb hely mögé, alá lehessen bebújni.
Mindent összevetve, hálát kell adjak, hogy nem gyújtották ránk a házat és hogy a szomszédok nem jelentettek fel bennünket csendháborításért. Ja, és azért is, hogy életben maradtam!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése