2011. április 25., hétfő

* Pipuka élete és munkássága

Egy korábbi írásomban említettem, hogy lett egy macskánk. Ez a továbbiakban annyival bővíthető, hogy még él a macskánk. Azóta a húgom olyannyira a nyomdokaimba lépett nyúzás terén, hogy már nekem kell rászólni, hogy ne nyomorgassa annyit, megdöglik az magától is. Annyit rángatja, - csupa szeretetből- hogy habzik a szája. És szerintem nem örömében. Előttem ismeretlen okokból kifolyólag, egy ideje Pipukának hívja a macskát, amit én idegen emberek előtt, azért egy kicsit restellek. De ezekkel a nevekkel, amúgy, nem szoktam sokat törődni, mert a húgom hetente újratelepíti az egész adatbázist.
Aztán időközben kiderült, hogy Pipuka a múlt héten Macsek Peti volt, azelőtt meg egyszerűen csak büdös dög, mert mintásra karmolta a húgom kezét. Ha messzebbről néztem és hunyorítottam mellé, tisztára olyan volt mint egy optikai csalódás, összefolytak a vonalak.

Ezektől a - rendszeres menetrend szerint érkező - karmolásoktól eltekintve, a húgom egész jól kijön a macskával. Abajgatja reggeltől-estig, arra kelek, hogy Pipuka ne harapj, és azzal fekszek, hogy Pipuka ne rágd le a ruhát magadról. Időnként megszánom a macskát. A húgom énekel neki, de olyan rohadt erősen szorítja közben magához, hogy nem lehet kicsavarni a kezéből, még véletlenül se. Vagyis, lehetne, ha nagyon akarnám, de kinek kell egy háromlábú macska? Ja, és miközben énekel, forog körbe-körbe. Én meg, amikor látom a macska elkínzott ábrázatát, azt sem tudom, hogy ríjak vagy nevessek. Sírjak, mert egy szikrányi emberség belém is szorult (na, nem több), vagy pedig nevessek, mert a nagy forgásban a húgom elszédült és fejjel beleborult a homokba. Nehéz a választás.
Apáék szerint úgy röhögök, mint egy ló. És ha már itt tartunk, akkor mit vihogok, mint egy eszelős, mi? Ugye, hogy nem tudom megmagyarázni? Húszéves létemre, már igazán összeszedhetném magam és tanulhatnék egy kis jó modort. Ennyi eszem van csak? Egy gyereken röhögni? Mi? Ennyi? Hát, nagyon szép.

Néha elgondolkodom, hogy vajon ugyanazt látjuk-e? Mert én azt látom, hogy a húgom feje tiszta homok, de azért közben erősen tenyerel a macskán, nehogy megszökjön. Az meg mint egy béka, fekszik megadóan, a négy lábát a négy égtáj felé nyújtva. Talán azért tűri a megpróbáltatásokat ilyen hangtalanul, mert a húgom a gerincén térdel, és a tüdején már rég lyukat szúrt egy borda. És ami a legviccesebb, hogy a húgom feláll, szintén némán, - az Isten tartsa meg a jó szokását -, leporolja magát és megnyomkodja Pipukát, hogy nem fáj-e valamije. Mondanom sem kell, hogy Pipuka már csak erre vágyott, másra nem.

Azért van olyan, hogy a macskánál is elszakad a cérna, ilyenkor nem nézi hová harap, csak beleengedi a tűhegyes fogait a húgomba, azután meg nem bírja kihúzni, mert beleakad a pulcsijába. A húgom meg sikoltozik, hogy szedjük le róla Pipukát, mert egy: letörik a foga, és kettő: mert nagyon fáj. Megmagyaráztam Pipukának, hogy úgy próbálkozzon nálam, hasonló akciókkal, hogy én visszaharapok, és megvárom míg a két fogsorom összecsattan. Azóta a húgom nagyon vigyáz, hogy mindig jelen legyen, amikor interakcióba lépek a macskával.

Aztán van olyan is, - ritkán, de előfordul, - hogy Pipuka egy kis magányra vágyik, ilyenkor elkeseredetten veszi tudomásul, hogy egy olyan háztartásban, amelyiknek a húgom is tagja, ez teljességgel kivitelezhetetlen. Ha bebújik az ágy alá, a húgom rekedtre kiabálja magát rémületében, hogy apa, gyere, szedd ki Pipukát, mert beszorult, apa gyere, de gyorsan gyere, mert megdöglik! Hallod, apa? GYERE! Ez nekem ismét óriási kihívás, hogy csendben maradjak, de a szám széle az remeg, így is, meg úgy is. Ez csak szakavatott szemnek tűnne fel, de a szakavatott szem tulajdonosa el van foglalva azzal, hogy megakadályozza, hogy valaki tényleg beszoruljon az ágy alá. És mire rám téved a tekintete, addigra én már ismét ura vagyok a helyzetnek, és olyan ártatlan tekintettel nézek ki a fejemből, hogy épp hogy csak nem bégetek mellé. Azért, aki már felnevelt két és fél gyereket, (a fél a húgom) azt nehéz átverni, én meg amúgy is elég béna vagyok, úgyhogy amikor apa rám néz az egyik speciális tekintetével, akkor gyorsan kivonulok röhögni a kertbe. Ott még szabad nekem is. És amikor jön a húgom, hogy min nevetek, akkor nem akarja elhinni, hogy a sárgarépa mondott egy jó viccet.

Régen, amikor még kicsi volt, megtanítottam egy játékra, (ez is az én intelligencia-szintemet hivatott alátámasztani, igen), aminek az a lényege, hogy az egyik faltól a másik falig fut, fut, fut, rácsap, és fut, fut, fut vissza. Két évesen, -egy boci szintjén-, ez nagyon tetszett neki, csak néha volt egy kis módosítás is benne, amikor nem érkezett lefékezni. fut, fut, fut, csap, fut fut, fut, kopp. Ilyenkor nagyon gyorsan kellett vigasztalni, mert ha neadjisten, kitudódott, hogy mit játszottunk, volt nekem nemulass. de hát, még két évesen nem tudott annyira beszélni, úgyhogy mindig azt mondtam, hogy elesett, azért sír. Hitték is meg nem is.
Időnként úgy érzem, a húgom emlékszik ezekre, mert a macska feltűnően gyakran harap, és nekem az a sanda gyanúm, hogy valami illegálisat játszhatott vele a gyerek. Mondom is, hogy amennyi megpróbáltatáson keresztülmegy ez az állat, bármelyik percben várható a hirtelen elhalálozása. Sok beszédnek sok az alja, mióta a macska nálunk van, a használati tárgyaink megcsappantak, mert a macska mindenhová felmászik, felsodorja őket, eltörnek. Majd összeestem ijedtemben, mikor tegnap este, egy sárga szempár meredt rám, a könyvespolc legtetejéről.

A székek lábai már jobban hasonlítanak gyufaszálakra, mint széklábakra, mert a macska azon élezi a karmait, gyakorol a húgomra. A múltkor megosztottam ezt a nézetemet a gyerekkel is, hogy kezdje szokni a gondolatot, de olyan baljóslatú arcot vágott, hogy nem mertem folytatni a gondolatsort. Teljesen kivehetően tükröződött a pofalemezén egy súlyosabb testi sértés ígérete. Kénytelen voltam felkeresni újból a sárgarépákat egy kis eszmecsere végett. Csak az a baj, hogy a húgom elég gyorsan fut, én meg már útközben elkezdtem az eszmét cserélni, így rájött, hogy röhögök, de kivágtam magam, hogy a sárgarépák jobban nőnek, ha valaki nevet mellettük. Később apa odajött hozzám érdeklődni, hogy vajon nem tudom, hogy miért vihog a gyerek egy cserép homok fölé hajolva? Érdekes, de nem tudtam.

Jó dolog az ilyen állat, ha az ember meg akar szabadulni a szőnyegtől. Azon lett rosszul a macska a múltkor, én meg mondtam, hogy ajtót-ablakot kinyitni, szőnyeget felszedni, mostantól élvezzük a hűs padló nyújtotta lehetőségeket. Apáék szerint nem nagy ügy, ki kell szedni a foltot a szőnyegből, és kész. Hát, mondom, jól van, szedjük ki - vágtatok az ollóval -, de hogy fogjuk a vendégeke előtt a lyukat megmagyarázni? A tudatomig már nem jut el, hogy az egy drága szőnyeg, kár tönkretenni. Én csak azt látom, hogy a macska nyomott rá egy adagot, és így már nem olyan vonzó. Szóval a fentieket egybevetve, megalapozottnak vélem a macskákkal szembeni - hogy is fogalmazzak? - mérsékelt szeretetemet.

Zárómondatként hozzáfűznék még annyit, hogy a fentebb leírtakból mindössze annyi igaz, hogy van egy macskánk, ami karmol és időnként megharapja a húgomat, a többit a képzelet szülte.

1 megjegyzés:

  1. hihi. :) pedig tényleg elhittem, hogy szeginy állat efféléken megy keresztül. :)
    de azért jobb, hogy csak a képzeleted átka. :)

    VálaszTörlés