A macskákkal folytatott örökös harcomban jelenleg a macskák állnak nyerésre. Már nagyiékhoz is beférkőzött egy. Egy szép. Hogy mégjobban fájjon. Egy gyönyörű, hosszúszőrű szürke macska, szerintem kandúr, de nem vagyok túl nagy szakértő a témában. Kifejlett példány, ápolt, nyakörvvel. Élvezet simogatni, mert látom rajta, hogy utálja, és csak eltűri, mert tisztában van az evolúciós ranglétrán való magasabb helyetfoglalásommal.
Szóval ezt a dögöt imádom piszkálni. Dorombolni nem szokott, ül méltóságteljesen, a gerince megfeszül és alig várja, hogy jobb dolgom legyen valahol másutt. Nem úgy mint a miénk, alig várja, hog valaki kinyújtsa a tenyerét, már bújik alá. Östenem, mekkora szégyen.
Nézem én ezt a macskát, nézem, valami homályos körülötte, de még nem látom, hogy mi. Szúros szemekkel nézek nagymamára, békésen kavargatja a pörköltet, nagyapa olvasgat az ágyban, egyik sem néz ki úgy, mint aki eltulajdoított volna egy macskát valahonnan.
Hát csak nem bírom ki, mondom, nagymama, honnan van ez a macska? Nagyapa felnéz a könyvéből, nagyi a fazékból, megáll a kezében a fakanál, bennem meg a szusz, tejóIsten, tényleg loptunk egy macskát. Pörög az agyam, hogy na ebből hogy mászok ki, 83 éves nagyszülők, ritkán lopnak macskát, ettől eltekintve az enyémek igen. Semmi válasz, kénytelen vagyok konkretizálni az aggályaimat: Nagymama, nem tán loptatok egy macskát? Semmi válasz, na mondom, te jószagú málnásbokor, ez több mint válasz.
Na, már gondolkodom, hogy vajon kié lehet, Nagymama ez a polgármester macskája? És hogy kerül ide? És ha meglátja, mit fogtok mondani? Hogy a Mikulás hozta? Ej, mekkora felelőtlenség macskát lopni, hát nyávog. És még a nyelvét sem vágtátok ki. Látszik, hogy amatőr munka.
Egyáltalán, hogy szereztétek meg? És akkor bevillant a fejemben egy kép, nagymama fogja a zsák száját, nagyapa egy seprűvel betuszkolja a macskát, ha esetleg ki akarna jönni az állat, akkor koppint a fején párat a seprű erre való végével, mígnem megszűnik az ellenállás, utána bekapja a vérnyomáscsökkentő piruláit, majd közösen hazahúzzák a zsákban a macskát. Igazán barátságos kép. Végigszaladt a hátamon a hideg.
Értelmiségi család, és macskát lopnak. Már láttam magam megbélyegezve járkálni, kitaszítva a tásadalom perifériájára. Hallom, nagyapa kuncog. Nevetgél, abbahagyja, újra kezdi. Hangosabban nevet. Nagymama is mosolyog nézi nagyapát, ő is rákezd. Én meg állok a küszöbön, a hátam leizzadt, mint amikor tanítom a kölköket az iskolában, gyöngyözik a homlokom, és ezek meg nevetnek.
Nagymama leült a székre, mert nem bír állva nevetni, nagyapa kezéből kiesik a könyv és kacag mindkettő szívből, úgy, ahogy már régóta nem. Feledve mindent, rántást, Jókait, gondokat, betegséget. Kacagnak, ahogy csak azok az emberek tudnak, akik eleget éltek már ahhoz, hogy megbecsüljék az apró dolgokat.
Én is elnapolom a macska fölötti bosszúságomat, és elégedett vagyok, hogy legalább ma nem éltem hiába.
P.s.: A macska csak úgy lett. Egy reggel megjelent. És azóta ott van. Privát vélemény: hiszi a piszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése