Toronyest Csillaszemmel

Pötikét megkésve, de írnék egy rövid bejegyzést a Debreceni Toronyestről, amíg a híg agyamnak köszönhetően el nem felejtem a részleteket.

Elöljáróban elmondanám, hogy a névmemóriám pocsék, és a mélyen tisztelt jelenlévők közül alig öt nevet jegyeztem meg, de ebben már a sajátom is benne van. Reszketett a bokám, alázatosan megvallom, és egész úton (nem hazafelé, hanem Debrecenbe felé) azon morfondíroztam, hogy vajon jó ötlet volt-e ez a konferencia. Olyan szavakkal, mint nemzetközi, meg satöbbi, már nem is ijesztgettem magam. Mire? Meg voltam én ijedve a nélkül is. Olyan ember módra. Rottyantósra.

Már ott elakadtam, hogy kéne megjelenni… mert azért jobb esetben az ember nem megy ribancosan egy konferenciára, ha meg még jó benyomást is szeretne kelteni, akkor végképp nem. Később kiderült, hogy a rózsaszín ingemmel meg a fekete hajammal a kis cigánylány szerepét rögtön le is stoppoltam.

A belépésnél rögtön láttam, hogy majdnem utolsónak jöttem, mert egy, miért is ne késnék? És kettő, utoljára ezerkilencszázkilencvenben érkeztem meg pontosan egy rendezvényre, amikor kereszteltek, oda is csak azért, mert nem én feleltem azért, hogy időben megjelenjek.

Mindenütt beszélgető kis csoportok álltak, én is álltam egy kicsit az ajtóban, mert földbegyökerezett a lábam, azt hiszem, akkor hatolt el a tudatomig, hogy én itt nem ismerek senkit. Csak azért nem sírtam, mert furcsán néztek volna rám az emberek.

Aztán odalibbent elém egy nagyon szimpatikus, nagyon mosolygós vagy negyvenöt-ötven körüli (ne haragudj, Attila!), úriember, azzal a szöveggel, hogy márpedig én tudom, hogy ki vagy! Te vagy a Hájas Csilla. Képzeljétek, eltalálta. Tényleg én voltam az. Lázasan kutattam az agyamban, hogy akkor nekem is ismernem illene, de csúfosan kudarcot vallottam. Aztán bemutatkozott, hogy én meg Vandra Attila vagyok. Hát persze! Erdélyből.

Innen üzenem, hogy mentségemül szolgáljon Attila, hogy csak egy szakállas képet láttam rólad, ahol jól megtermett gombákat tartasz a kezedben, és büszkén kihúzod magad. Most azért nem ismertelek fel, mert öltönyös voltál és gombamentes. Viszont a somlikőröd isteni volt, hát még az a veszettül alkoholos meggy! Biztos nem vagyok elég ember hozzá, de attól a pár szemtől, amit betoltam belőle, valaki nagyon vihogni akart itt legbelül… de uralkodtam rajta.

Utána bemutatásra kerültem Serfőző Attilánál, akinek az egész rendezést, szervezést, háttérmunkálatokat köszönhetjük, és köszönjük is, továbbá Thököly Vajknak is megszoríthattam a kezét. Attila bemutatott Péter Erikának, egy csöpp kis hölgynek, vidám csevegésével rögtön szívembe zártam. Felbátorodva ezen a barátságos fogadtatáson, bátrabban kezdtem nézelődni, hogy hátha felismerek valakit, valakiket. Mikor leültem, a hátam mögül Szikora Zsó szólított meg, úgyhogy nagyon kellemesen indult az este.

Igazán élveztem, hogy ott lehettem, és köszönöm mindenkinek, aki csak egyszer is összecsattintotta a tenyerét, miután befejeztem a mikrofonba való dadogásomat.
Bereczki Gizella hangja, előadása egészen elvarázsolt. Úgy figyeltem, nem is arra, amit mond, hanem inkább arra, ahogy mondja. Azt hiszem, ezt hívják művészetnek. És az utolsó előadás alatt, azt vettem észre, hogy néma csend honol a termen át. Mozdulatlanul ült mindenki a székben, mint akit odaszögeztek, és lélegzetvisszafojtva figyelt minden egyes lélegzetvételre, amit Grin Sándorné kibocsájtott. Egyszer szeretnék majd én is így tudni.

Igazán nagyszerű és megtisztelő volt találkozni a kortárs magyar irodalom elitjével, még ha csak egy röpke időre is. Köszönöm!