Elmondom halkan csendben, hogy mit akarok, elmondom halkan, csendben, hogy mi a titok...
Ez egy Edda-szám kezdete, hivatkozásokból két szakdolgozat után ötös vagyok, de nem ezt akarom elmondani, hanem inkább azt, hogy akinek két nappali szakja van, meg két vizsgaidőszakja egy hétbe sűrítve, meg az azután következő héten két államvizsgája, az nyugodtan szánjon rá egy délutánt arra, hogy elmenjen a barátosnőjével görkorizni, mert az igazán hasznos, és megfelelő felkészültséget eredményez a fentebb említett megmérettetésekre. Így van.
Akinek meg csak néhányszor volt még a lábán ez a bizonyos nyolckerekű, az nyugodtan fektessen ebbe bőven energiát, mert egy délután alatt maximum annyit tanul meg, hogy lehet a térdvédőre esni, és nem máshová, ahol nincs semmi védő egyáltalán. Csak egy röhögő Názárovits, aki ahelyett, hogy aggódva és készségesen igyekezne felsegíteni a világ urát, csak a könnyeit törölgeti meg a hasát fogja.
Hát kinek az ötlete volt egyáltalán ez? He? Nem az enyém, az egyszer biztos.
A barátosném már egészen belejött, elvégre is, ő már többször odaköszönt az anyaföldnek korábban is. Hát gondolta, eljött az ideje, hogy bemutasson engem is. Kár, hogy nem vagyunk egy nézeten.
És nem érti, hogy lehet az, hogy huszonegy évesen mozgáskoordinációval küzdök, és a lábaim csúsznak kifelé alólam, pedig nem is ittam? És az hogy lehet, hogy előre menni egyáltalán nem tudok, ellenben oldalra, hátrafelé, jobbra és balra egyszerre, prímán sikerül! Rejtély marad még egy darabig, úgy vélem.
Ráadásul, pont most kódorgott arrafelé egy rakás félméter magasságú, nyáladzó kiskrapek, mondtam is nekik, hogy gyertek csak nyugodtan erre, úgysem tudok fékezni. A legjobban azt a részt szerettem, mikor a lábaim rácsavarodtak az egyik villanyoszlopra, és két tanítványom pont arra jött. Nagyon helyes. A tizenöt évesek körében meglesz a hírem, efelől szemernyi kétségem nincs.
Barátosnémre hallgatva zokni nélkül vettem fel a korcsolyát, mire bele zokni, gondoltam én naiv, még szégyelltem is egy kicsit magam, hogy ellent mondok a tapasztaltabbnak. Hát lehúzni már nehezebb volt, először is mert izzadtam bele egy fél liternyit legalább, másodszor pedig beledagadt a lábam az ötvennégyes méretű cipőbe, de annyira, hogy egy hosszú pillanatig azt hittem, már úgy maradok.
Érdekesen néznének rám a vizsgabizottság tagjai, ha szép konszolidált, vizsgához méltó öltözékben jelennék meg, csutkámig begombolt fehér ingben, térdig érő fekete szoknyában, ami nem feszül, hogy még az árnyéka is elkerüljön annak, hogy esetleg a megjelenésemmel egy jobb jegyre szeretnék szert tenni, és egy félméteres görkorcsolyával a lábamon. Már a tételhúzásnál elvéreznék.
Szóval miközben sikerült lerántani a lábamról a görkorit félméter bőr kíséretében, lazán megszabadultam az önbecsülésemtől is, mire az nekem, végül is?
Becsületére legyen mondva a huszonhét kilós barátosnémnak, hogy derekasan helyt állt, a csuklóját nagyon vékonyra szorítottam az irányváltásoknál, amiből azért volt bőven, valljuk be, még ha vihogott is folyton-folyvást, leesni nagyon ritkán hagyott.
Na, mire tanulni? Miiireee?A vizsga csak holnapután reggel lesz, időnk mint a tenger, még lehet kimeszelünk a szobában addig. Hová sietni?
Csilla, nagyon drukkolok majd neked! Írd majd le, hogy sikerültek a vizsgáid vagy vizsgád vagy mi na. Puszi!
VálaszTörlés