2013. január 31., csütörtök

Nagyapátlanul

Azt mondják, a sírás jó, mert a sírás tisztít, mert a sírás már az elengedés része.
Talán van benne igazság, de ha a lélek fáj, elapadnak a könnyek. Az ember sírna, hogy megkönnyebbüljön, csak valahogy nem sikerül.
Nem tudok látványosan sírni.
Magamban, némán jajgatok.
Mikor először léptem be a házba nagyapa halála után, kicsit félve néztem az ágyára. Azt hiszem, a tudatalattim azt súgta, még ott lesz; hogy nincs valóság nélküle, csak rossz álom, amelyből mindjárt felébredek; hogy ismét láthatom a magasra dúcolt párnák között mosolyogni, vagy zsörtölődni, mert nagymama még nem adta oda a gyógyszerét; vagy langyos a kávé, nyitva maradt az ajtó.
Úgy reméltem...
Ágybeli nélkül még sosem láttam az ágyát. Szívfacsaróan kopár volt.
Szerettem volna leülni a szélére, hogy közelebb érezzem egy kicsit. Ostobaság, én is tudom. Nagyapa már elköltözött.
Apa szerint jó helyre. Remélem. Hogy valójában hol van, csak az Isten tudja.
Mi csak azt, hogy semmivé foszlott.
Erről a fájdalomról nehéz írni.
Ébren fekszem az ágyamban, a plafont bámulom, és a könnyeim belecsorognak a fülembe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése