Utolsó szó jogán

Azt hittem, megoldjuk. 

Annyira hittem: ha két ember igazán akarja, megoldja. 

Az a baj, hogy csak az egyik akarta igazán. 

Én.

Még sokáig fájni fogsz. Nemcsak a négy év, az emlékek, hanem a jövő miatt, ami lehettünk volna.

Azt kérted, ne írjak erről, ne csináljak „kirakatpert”. 
Hogy írjam meg később, mikor már lecsengett. Mégis most írom meg, mert így könnyebb egy kicsit. 
Kiírom magamból, ami úgy fáj, hogy rosszul vagyok tőle. Hogy ne égessen annyira, hogy tényleg elengedjelek, ne csak magamat áltassam vele, mert a sajgó fájdalommal már könnyebben boldogulok. 
Azzal még sokáig élhet az ember.

Ma van a születésnapod. 
Úgy szeretnék valami jót kívánni, de nem tudok. 
Még sokáig nem fogom elhinni, hogy az életünk egymás nélkül zajlik tovább. 

Hogy barátok maradunk, meg hogy köszönök neked: faszság.

Akik úgy szerették egymást, mint mi, sose lehetnek barátok. 
Nekem nem megy. 
Látni sem akarlak.

Mert ha látlak, a varasodó seb újra felszakad, ömlik belőle a vér. Nincs annyi géz a világon, ami elállíthatná.

Csalódott vagyok, szomorú és elkeseredett. Eltépek minden szálat, ami hozzád kötött. Nem akarom elhinni, hogy az első kísértésre félredobtál minket. 

Eltépem a fényképeket, az összes ajándékot kidobom. Mindent megsemmisítek. Azt akarom, hogy olyan legyen az életem, mintha sose jártál volna benne. El akarom felejteni, milyen volt, mikor még szerettél, mert ha még egyszer eszembe jut, megőrülök. 

Ne írj. 
Ne hívj. 
Ne keress. 
Hagyj békén.

Ma van a születésnapod. Minden önuralmamra szükségem van, hogy azt tudjam kívánni, légy boldog.