Hát Edina, Isten éltessen!

Péntek délután nyakamba vettem a világot, na nem azért mert olyan erős vagyok, hanem csak úgy, meg a hamuba sült pogácsát, és elindultam szép hazámból. a világ végére. Aki nem tudná, ez pont hat óra vonatozásra van Bátyútól, az a tábla amin az áll, hogy "Üdvözlünk az Isten háta mögött!" kidőlt és helyette egy korhadt fadarabra valaki azt írta krétával, hogy Szlatina. Nagyon helyes.

Még nem téptem le a bőröndömről a cetlit, amit a reptéren ragasztottak rá, és így siettem végig a falun, mint egy hülye, lobogó félméteres szalaggal. Meg kell adni a módját, na mi van? Az egyik emberféle nagy udvarlásba kezdett a vonaton, szépség, ez a táska repült? mondtam, hogy nem csak a táska, a gazdája is. Amerikából? majdnem. Na, addig addig, hogy mindenáron a telefonszámom kellett neki, mondtam, hogy jóember, magának már van egy, nekem mi lesz, ha ezt is odaadom? olyan erős harmincon fölüli volt a koma, de ez nem zavarta annyira, nem tudom, én nézek ki ilyen idősnek? na szépség, add meg a számod, mondom, nekem nincs ukrán számom. Add a németet! persze, a férjem mit fog mondani? na, végül is abban maradtunk, hogy két hét múlva találkozunk Stuttgartban, azt elfelejtettem mondani neki, hogy rám egy kicsit várni kell majd. Olyan pár évet. Viszlát szépség! biztos nem adod a számod? Biztos, biztos.

Azt hiszem, egész életemben nem találkoztam ennyi illuminált emberrel, mint ezalatt a néhány nap alatt. Ez itt életforma. Senki sem józan teljesen, este felé pedig végképp. Az egyik srác sírva beszélt, azt hittem, hogy részegen ilyen a hangja, beletelt két napomba, míg rájöttem, hogy nem, józanon is így artikulál. Péntek este megismerkedtem az itteni elittel, akiknek Henci már sokat harangozott rólam. Csupa szív emberek. Csak hamar ütnek, és sokat isznak. Na, nem negatívumként mondom ezt, mert három napig teljesen közéjük tartoztam. Szombaton kirúgtunk a hámból Henciékkel, megünnepeltük az Edina szülinapját, aztán tegnap újra. Nehogy elfelejtse. Nem mintha lehetne.

Tegnap motoroztam. Életemben először. És utoljára, azt hiszem. Mindezek mellett rettenetesen hálás vagyok az égben lakónak, hogy egyáltalán életben maradtam. A srác úgy hajtott, mint a veszett, én meg úgy sikoltoztam, ahogy a számon kifért. A vér kocsonyásra fagyott az ereimben, ami helyett egy másik állagú anyagot kellene mondanom igazság szerint, ami a csípő környékén tartózkodik általában, csak a kiskorú olvasók miatt kénytelen vagyok rébuszokban beszélni. TejóIsten! Nem mertem nagyon ütni a hátát, mert féltem, hogy véletlenül halálra verem, akkor ki vezeti a motort? Biztos halál. Nálunk Názárovits a nagy motorrajongó, nem én. Én a kukac vagyok. A gyáva kukac. De nekem muszáj mindent kipróbálni, nehogy valamiből kimaradjak, mert megesz a fene.

Összegezve a hétvége eredményeit: rájöttem, hogy a vakmerőségem határait nincs mit feszegetni, lévén, hogy a fentebb említett dologgal én egyáltalán nem rendelkezem, a véremben még sokáig kimutatható lesz egy elég izmos alkoholszint, dagadtra táncoltam a bokáimat és tegnap elszívtam egy cigit. Azt hiszem, kezdek zülleni. Hát Edina, Isten éltessen! :)

Fénysugár

A mi macskánk olyan mafla, hogy néha kételkedem benne, hogy macska egyáltalán. Egészen biztos, hogy az egerekkel összebarátkozna, ha lennének nekünk, ahelyett, hogy az irtásukra törekedne. Irtani a húgomat szokta, inkább több, mint kevesebb sikerrel. Na, nem mintha védelemre szorulna a kis aranyos, mert az esetek többségében ő provokálja ezeket a csonkítási kísérleteket, csak hát az ember a saját vérét védi nyilvánvalóan, még akkor is, ha ez a fentebb említett egyed esetenként elég sáros a témát illetően.

Szóval az a szörnyű gyanú vert gyökeret a fejemben, hogy ez nem macska. Sokkal inkább nyúl. Tudom, először én is röhögtem, de mikor véresre karmolta a lábszáraimat, mert nem adtam időben és elegendő mennyiségű uborka- és paradicsomdarabkákat, akkor kicsit megállt a kés a kezemben. Létezik ez? Vagy csak a miénk defektes? Erre a magyarázatra sokkal jobban hajlok, meg sem lepődnék, ami azt illeti.

A húgom újabban el van tiltva a fekete éccakától, (ez a macska, csak szólok) bizonyos egészségügyi okokból kifolyólag, ezért csak akkor nyomorgatja, amikor senki sem látja. Viszont ha sokáig csendben van és a macska sincs szem előtt, akkor tudjuk, hogy egészen biztosan sírás lesz belőle, és a húgom sokáig nem fogja akarni mutatni a karját. Általában ilyen kimenetelűek a macska és a házban található hétéves közötti interakciók. Csak a sérült testrészek változnak. De nem tanul belőlük, amin csodálkozom is, mert ettől eltekintve magasan szárnyal a többi gyerek fölött. Szeretem azt hinni, hogy nekem is van közöm hozzá.

Szeretek a húgommal társasjátékokat játszani, egyrészt itt stabil játékszabályok vannak és nem olyanok, amiket ő talál ki az adott percben, másrészt pedig, annyira szórakoztató, ahogy a kockát rázza. Összefogja a két kis markában a dobozt, amiben rázza, félig süket vagyok általában egy-egy parti Ki nevet a végén? után, de ez olyankor nem számít, és úgy rázza, de úgy, mintha az élete függne tőle, hogy teljesítse a percenkénti dobásszámot. Az egész feje mozog bele. Előre-hátra, ütemesen, ahogy arra koncentrál, hogy a kockát rázza, a szemei külön mozognak és a szája... A szája félig nyitva, tiszta nyál körbe, és nem tudom, hogy csinálja, de időnként sikeresen elharapja a nyelvét is.

Én meg csak nekidőlök a radiátornak, és nevetek és egyre csak nevetek, de úgy, hogy a könnyem kicsordul. Ilyenkor elfelejtek mindent ami fáj, elfelejtem, hogy az életem fenekestől felfordult, hogy azt sem tudom, merre tovább.
Mekkora áldás, hogy van egy tökmag a házban!

Figyelemelterelés

A húgom előszerettel követ, bármerre megyek, ha még nem lenne világos mindenki számára, ez időnként elég nagy türelmet igényel. Sőt, még többet. Ha lejövök a kertbe napozni, akkor irigykedve méreget, mert azt neki nem lehet, hétéves lévén, percek alatt odasülne valamelyik bokor alá.

Továbbá előszeretettel eszik fokhagymát és minden mást aminek éktelen szaga van kilométerekre. Ilyenkor bejön a szobámba, én meg már a küszöbről érzem, hogy valami nagyon bűzlik Dániában. Odaáll mellém, természetesen futva érkezett valahonnan, ami azt is jelenti, hogy orrán-száján lélegzik, aminek én kevésbé örülök, és amikor szóvá teszem, hogy mit tud erről az orrfacsaró forrásokról, akkor könnyedén megjegyzi, hogy bevitt pár vitamint a szervezetébe. Ezekkel a szavakkal. Én meg röhögök, mint valami félkegyelmű, és titokban büszke vagyok rá, hogy ilyen értelmes.

Na de amikor lemegy a nap, ő is jogosult haszonélvezője a füves területnek, amit mi csak kertnek hívunk. Azt hadd tegyem hozzá, hogy ugrásra készen lesi, hogy az utolsó napsugár is lebukjon a látóhatár peremén, utána indián csatakiáltáshoz hasonló üvöltéssel és csörömpöléssel, amit a nyakába akasztott sok kacat okoz, (felkészült a fogadásomra, na) lélekszakadva rohan, és úgy szemlél meg, mintha valami évezredek óta kihalt állatfaj lennék, hogy vajon mennyit változtam az elmúlt két órában, míg megkímélt a sors tőle.

Utána, elégedett sikollyal hajigál mindent szét a pléden, majdnem leszorulok a fűre. Rémes, mekkora mennyiségű játékot bír lecipelni, és aztán ahelyett, hogy játszana velük, lyukat szúr a bordáim közé a könyökével. És mindenáron beszélgetni akar. És kíváncsi, hogy én miért nem akarok. Miután én kitartóan hallgatok, elégedetten közli, hogy megölt egy bogarat. Teljesen egyedül. És hogy a hangyával is elbánik már. A vörössel is.

Aztán megint beszélgetni akar. Egyedül nem szeret. De én még mindig nem akarok. Aztán kérdezősködik, hogy miért sírtam. Nem sírtam. De sírtál, Csilla, hallottam. Az ember hogy mesél el egy hétévesnek egy szakítást? Fájt a lelkem. És már nem fáj? De még mindig fáj. És miért? Tudod, a felnőtteknek sokszor kell dönteniük, és megesik, hogy egyik-másik fáj. Akkor döntsd vissza. Nem lehet. És miért? Nem tudom. Akarod, hogy süssek neked egy tortát? Nagyon.

Már csak hányni jár belém a lélek...

Nőnek lenni alapvetően eléggé összetett dolog. Az ember legyen mindig csinos és ápolt, ne nyávogjon hogy töri a cipő, viselkedjen mindig nőiesen és törékenyen, de azért értsen mindenhez, tudjon kereket cserélni, elkergetni a félelmetes meztelencsigát, fözni mindent tökéletesen, hiba nélkül, és pár további elvárás is szerepel a listán amit szintén zökkenőmentesen illene véghezvinni, ezeket most nem részletezem, mert elég baj, hogy most már minden kiskorú olvasgathat itten.

Amikor én aszondom az embernek, hogy még tíz perc kicsim, akkor szoktam látni a hátborzongató fényeket villogni a szemében, és ez mindent ígér, csak jót nem. pedig a fenti elvárások időigényesek.

Amikor a férfinép szeme legelni jár egy csinos nőalakra, ők csak azt látják, hogy önfeledten nevet a fiatal nő és hátraveti a haját. Azt nem látják, hogy a homlokán verítékcseppek gyöngyöznek, mert a cipője olyan szúk, hogy a kislábujja egész biztosan elhalt, és nem azért könnyezik, mert olyan érzékeny, hanem mert a bugyi úgy bevág, hogy szavak nincsenek rá. De ilyeneket egy nő sose mond, mert az már kívül esik a törékenység és a jó ízlés határain, azt hiszem.

Én szoktam ilyeneket mondani az embernek, akkor mindig aszongya, hogy te választottad a cipőt, persze, megnézném én, hogy tipegne benne végig egy napot. sehogy. tudom előre.

Tegnap este koktélozni voltunk, egy egzotikus helyen, vagy negyven méter magasan volt a bár, és a koktélok különböző sztárokról voltak elnevezve. Az embernek már a lift se tetszett, hát még az épület tetején lévő üvegkalitka. hajajj. És a jóhír, hogy ma libegőzés lesz, valószínűleg nem a földön. hehehehe. csak ki ne essek a röhögéstől.

Hello Németország!

Na. óvatosan kell írni, mert az ember nővére is olvas. :D és a németországos részt meg hót ziher hogy megnézi. :D

Egyet meg kell hagyni, úgy tudok utazni, mint senki más. Mindig kárt teszek valakiben, még jó, hogy az ábrázatomon ez nem látszik elsőre. Csak amikor beülök a vonatba, és a bőröndöm majdnem visszaesik a mellettem ülő bácsi fejére, akkor kezdenek az emberek kicsit furcsán nézni. Meg amikor a gyümölcslét úgy bontom ki, hogy fröcsköl mindenhová, rögtön van egy csomó helyem, mert mindenki igyekszik olyan távolra húzódni, ahogy csak lehet.

A tegnapi utazáson is kitettem magamért. Parádésan búcsúztam el a szülőfalumtól, a vonatozást azzal kezdtem, hogy még felszállás előtt beestem a vagon alá. Ha babpnás lennék, azt mondanám, hogy rossz ómen.

Ahová az emberek lépni szoktak, mert a lépcső arra való, aki nem tudná, abba én belekapaszkodtam, hogy legalább a felsőtestemet mentsem. Nagyon helyes. Szerencse, hogy már megállt a vonat, különben már nem Hájas Csilla lennék, hanem féllábú. Nem mindegy. Miután felbicegtem a vonatra, az összes akaraterőmet igénybe kellett vennem, hogy ne kezdjek el hangosan jajgatni. Egy porcleválást olyan garantáltnak éreztem, mint annak a rendje. Később ugyanezt a lábamat úgy odacsattintottam az asztalkához, hogy öröm volt nézni annak, aki nem érezte. Érezni kevésbé volt öröm. Sőt, egyáltalán nem, hogy pontosítsak. Biztosra vettem, hogy a térdkalácsomat már csak egy hártya tartja egybe a többi összetevővel, és csak a szűk farmeremnek köszönhetem, hogy nem esett ki alul, a bokámnál.
Végezetül, mielőtt leszálltunk az emberrel, rám esett a bőrönd és pozordjává törte, a fentebb említett, fogyasztásra nem alkalmas kalácsot, ami a szép időkben még az én tulajdonomat képezte. Rend a lelke mindennek.

Hiába csomagoltam én olyan gondosan, ahogy csak lehetett, hogy ne kobozzanak el semmit a reptéren, okulva a legutóbbi esetből, ugye... mégsem ment a beszállás minden gond nélkül, mert a kurva bőröndnek kerekei is vannak! És ebből kifolyólag nagyobb volt a mérete a megengedettnél. Szóval, kénytelen voltam feladni csomagként. Aminek nem örültem annyira, mert hallottam már egy-két történetet arról, hogy milyen finoman bánnak ezekkel. És ismételten, amit megtakarítottam a vámon, az elment a réven. Na mindegy. Legalább nem tört össze semmi. Ezért aggódtam a legjobban.

Hányszor kell nekem még repülni, hogy végre zökkenőmentesen menjen minden?

Ez nem az én napom, le se tagadhatom...

Én nem tudom, hogy ezzel a macskával mi van, de tegnap a húgom lába helyett az enyémre karmolta rá a fél ábécét. Igaz, hogy azért kapaszkodott a combomba, mert az emeletes ágyról lehessegettem és fenn akart maradni. Azóta már keservesen megbántam ezt a hessegetést, de a karmolás még mindig ott van.

Létezik olyan,hogy az ember beletöri a fogát egy gumicukorba? Ja, és nem több éves multra visszatekinto gumicukorra gondolok, hanem csak egy frissen kibontottra. Jelentem, létezik. Nekem sikerült, mielott kedden elrepülök Németországba, még egy vagyont hagyok a fogorvosnál. Nagyon helyes.

Apáék szerint igazán megtanulhatnék már ember módra enni, semmi szükség arra, hogy egyszerre tizenhét gumicukrot tömjek a számba, még akkor se, ha fér. Annyit ettem belole, hogy rosszul vagyok. És még milyen rosszul leszek, amikor fogom látni, hogy a többi lányon egyáltalán nem reng a has, ha szaladnak a vízparton bikiniben. Ej, de bánni fogom ezt a sok gumicukrozást. Minden alkalommal megfogadom, hogy nem zabálok annyit, és minden alkalommal megszegem, és még többet zabálok, mint elotte. Akkoris, ha két ”zabálok” egy mondatban már stílushibának számít.

Tegnap bontottam fel a zacskót, elmondanám, hogy egy egész kiló volt benne, mindenféle színu, ízu és mennyország illatú, mostanra már csak hét darab árválkodik az alján. Na, jó,mondjuk foghatnám arra, hogy öten vagyunk a családban, és az öcsémet egész nyugodtan lehet kettonek számítani, meg arra is, hogy néhány darab leesett és azokat már nem ettem meg, mert mióta macska van a házban, azóta nem eszek a földrol. Leszoktam. De ez még mindig nagyon kevés. Sajnos vagy hetven dekával nem tudok elszámolni. Az nem olyan sok végülis, nem? Még a végén kénytelen leszek fontolóra venni, amit az ember már idotlen idok óta hangsúlyoz, és amit én idotlen idok óta nem veszek komolyan az evési kényszeremmel kapcsolatban.

Most is, mikor elmentünk Názárovits-csal pihenni egy kicsit Amszterdamba, az ember nem úgy búcsúzott el, hogy kicsim ne pasizz, hanem ehelyett azt mondta, hogy kicsim ne egyél sokat. Kíváncsi lennék, hány férfi mondaná ezt a világszép nojének nyaralás elott. Még akkor is, ha én nem vagyok világszép.
Azért annyit tanulságot levontam, hogy nem éri meg egyszerre tizenhét gumicukrot rágni. Beérem tizenhattal is.

Utinapló 7. fejezet

Na, végre itthon, végre harminc fok, végre mogorva határőr, valamint udvarias emberek, akik szívesen leemelik a bőröndömet a vonatról, olyan szöveg kíséretében, hogy ilyen gyönyörű hölgynek bármikor, és eközben a ráncos, kövér felesége ott áll mellette, és engem méreget. Názárovits meg ösztökél, hogy siessünk, mert nem lesz jó vége, ha az asszony ránk ül. nem mintha külföldön nem lettek volna kedvesek meg udvariasak, de azért legközelebb melltartót is veszek.

Ja igen, találós kérdés: a barátosném ül a vonaton, tébolyodottan néz maga elé, a szemeit forgatja és közben az ujjain számol valamit hangtalanul. Mi az?
Senki többet, harmadszor? elárulom: azon pörög az agya, hogy vajon a határon mi miatt nem fogják átengedni? számolja, hogy útlevél megvan, pénz megvan, telefon megvan, táskák megvannak, Csilla megvan. Úristen! Csilla hová lett??? Ez így viccesen hangzik, de kicsit korlátozva érzem magam, amikor egy-két közvetlen mondatot intéz hozzám, visszatérésem után a fülkében, pedig én csak elmentem oda, ahová a király is gyalog jár. Nem érdekel, majd elmész otthon! Na. Nem nagy dolog 17 órát kibírni, igazán. Még jó, hogy nem vagyok terhes, szaladgálhatnék félóránként. Aszongyák azoknak már nem is zárnak jó az izmaik. Hallod, Oxa? :D Te jó ég, de félelmetes...

Furcsa egy kicsit itthon, de már kezdek belerázódni, minden a régi: a szobámban nem férünk, az öcsém is most jött haza, a húgom még mindig abajgatja a macskát, a macska még mindig harap, minden rendben.

Na, a szuveníreket nagyjából szétosztogattam, a jellegzetes holland cukorkákra a húgom kimondta a lesújtó véleményét, szerinte hányásízűek. Egyébként nem tudom, hogy az ilyen tapasztalatait honnan meríti, mi nem tartunk alkoholt a házban. Elérhető helyen.

Egy hét múlva Németországba repülök az emberrel, azt kicsit veszélyes lesz kommentálni, mert a nővére állandó követője a blogomnak... Na, de majd csak kitalálok valamit.
A nap nevezetes eseménye, hogy a macska akkorát karmolt a húgomon, hogy nem látom a végét. Ja, hogy ez mindennapos nálunk?

Jóccaka Maca!