Bedarálva

Na, megérdeklődtem, hogy működik ez az egész hercehurca a diplomával, hogy legalább tisztán lássak a sötétben. Kérlek szépen, egyszerűen működik: akinek nem sikerül az államvizsgája, annak a diplomáját egyszerűen bedarálják. Na. Az enyém hótziher, hogy be lesz. Mármint darálva. Ezt így megbeszélem magammal, még az elején, hogy mire sor kerül rá, hogy átnyújtsák, (a többieknek a diplomát, nekem a törmeléket egy borítékban), legalább ne kezdjek el visítva bőgni. Mint szoktam vala.

Igaz ugyan, hogy vagy tíz évvel ezelőtt, de mit számít? Nem vagyok én sírós fajta, egy kicsit szoktam pityeregni csak elalvás előtt minden este, mikor a barátosném vonakodik átnyújtani jóéjt puszikból a napi jussomat. És sose takar be. Mikor az nekem jár. Názárovits szerint még sok minden más is járna nekem, de azokat sajnos nem áll módjában átnyújtani, mert az állam legalább két számjegyű évig tartó vendégszerettel honorálja valamelyik barátságos vendégmarasztaló intézetében. Hát legalább attól fosszon meg, amitől meg tud.

Szóval, minden este, mert tisztítja a tüdőt. Nem azért, mert ég a ház, és én azt sem tudom, hogy mit mentsek, hanem mert fontos szempont, hogy az ember egészséges maradjon ebben az egészségtelen világban, főleg ha napi jelleggel mérgezi magát Názárovits nevű ciánerősségű, lassan ható, sok kínnal járó mérgekkel. Hát azt hiszem, ehhez a témához csak ennyit szerettem volna hozzáfűzni.

Az utóbbi időben elég sok mindenfélét kívántunk az egyik életünket nagyon megkeseríteni akaró, de nem tudó személynek, már várjuk a hatását. Ha elkezd hullani a haja, eltörik a lába, dadogós lesz, akkor fogom tudni, hogy Názárovits-csal nem jó viccelni, mert fognak az átkai. Én is majdnem leestem a lépcsőn a múltkor. Szóval ha ez a személy hirtelen nagyon kedves lesz hozzánk, akkor lehet hogy olvassa a blogomat, vagy csak magába szállt. De ennek annyi az esélye, mint annak, hogy én még egyszer ránézek arra, aki nem érdemli meg se egyáltalán. Majdnem semmi.

Mikor kis másodikos voltam, vagy elsős, na jó, még a harmadikos kor is belefér, vígan éltem az életemet, nem aggasztottak az államvizsgák, meg efféle marhaságok. A pótvizsgáktól féltünk egy kicsit, de hát ki nem?

Most meg... szakad minden a nyakunkba. Én tényleg nem tudom, hogy az előző évfolyamok hogy vizsgáztak, elméletileg hasonló mennyiségű tudásanyagot kellett volna már összegyűjteni a négy év alatt, mint az előző nemzedékeknek, de hangsúlyozom még egyszer, hogy elméletileg. Igazán nem látok bele más fejébe, na jó, a barátosnémébe egy kicsit, vagyis teljesen, de az nem számít mert a fülén át látszik, hogy nagyon sötét van benn, és hogy a lámpa kiégett még időszámításunk előtt. Valami mérvadó kéne, mert sajnos az én fejem sem az. Az enyémben pislákol egy negyvenes izzó, ami arra drótra van függesztve, ami a füleimet tartja, hogy le ne essenek, mert hogy néznék ki fülek nélkül? De ezt leszámítva, levest lehetne enni a koponyámból, olyan üres.

Az egyik legnagyobb IQ-bajnok közel és távol, és még távolabb, az előbb fennhangon megjegyezte, hogy hát ennyire csúnya vagyok? sajnos nem volt aki megmondja neki, hogy igen. Ennyire. És lehet, hogy még egy kicsit attól is jobban. Kegyetlen világban élünk.

Ha akarjátok tudni az igazat

Arra a szomorú következtetésre jutottunk a barátosnémmal, hogy mi tartjuk ketten az eget, hogy le ne szakadjon. főképp, hogy ránk ne szakadjon. És legfőképp, hogy nehogy maga alá temessen. Názárovits fogja az egyik végét, én meg a másikat, és már alig bírjuk. Valaki igazán jöhetne leváltani.

És az is igazság még, hogy a színház jó dolog. Ezt meg is mondtam ennek a félkegyelműnek, hogy hallod-e te Mari, mostantól nagy színházba járás lesz, mert beverem a képed a szeneslapáttal. Hát beletörődött. Muszáj neki, ha nem akarja, hogy a gyönyörű arca a szeneslapátba törődjön.

Meg az is igazság, hogy egy tankönyvre volt szükségünk az egyik iskolából a múlt héten, amihez elég nehéz hozzájutni, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nincs belőle. Maximum egy példány. Amit nem szeretnek odaadni a könyvtáros nénik holmi jöttmenteknek. És ha a padlizsánhajú társa ennek a jöttmentnek átható alkoholszaggal hatja át az egész könyvtárat, a tetejébe mindennek, az cseppet sem plusz pont. Sokkal inkább a szemöldökök magasba rándulását valamint az emberi arc felismerhetetlenségéig való torzulását idézi elő. Továbbá éles hangú megrovást arra nézve, hogy a kukába nem kéne belehányni.

Aztán a könyvtáros néni tekintete rám téved, és én igencsak hálás vagyok, hogy fokhagymát ebédeltem, ami tökéletesen elnyom mindenféle más illatmintát, és hatástalanítja a szaglószerv működését legalább két-három órácskára. Miután kiderült, hogy te nem a Hájas István lánya vagy? De igen, válaszolok fülig érő boldog mosollyal, hogy mind a nyolcvan fogamon megcsillan a csillár fénye, mégsem érzem még veszve a könyvet teljesen. Ez a tehetség: újraéleszteni az esélyeinket amiket a barátosném a puszta létezésével a nullára tornázott. És még a cselekedeteit nem is említettem.

Egyik szavamat a másikba öltsem, a vége az volt, ha akarjátok tudni az igazat, hogy megkaptuk a könyvet. Természetesen, tenném még ezt hozzá. Következtetés: nincs a világon jobb dolog annál, mint az én apukám lányának lenni! :)

Különvélemény

Sajnos most csak egy gyors jelentésre futja, amíg a barátosném szunnyad, egy perc szabadidőm nincs. Gyűjtést szervezek annak érdekében, hogy vegyek egy újat, mert ez a régi már elég sokat szájal. Nehezen viselem az ilyesmit mostanában. Mindenki nekem szájal. Én meg hallgatok, mert jól nevelt vagyok, de csakis ebből az okból kifolyólag. Én azt hittem, a diploma előtti év nyugis lesz meg laza. Hogyne. Idén a vizsgaidőszak két évig tart. Minket sajnos nem kérdeztek meg, mikor határoztak efelől.

Szerény személyem, azaz én, meg a barátosném, (az másfél összesen), szóval mi úgy gondoljuk, hogy egészen elegendő lenne három tantárgy, szakonként. Irodalom, grammatika, meg TTP, ami a magyar szakot illeti. Ami az angolt, ott beszédgyakorlat, grammatika és amerikai irodalomra koncentrálnék, és hagynám a fenébe az összes kreditpótló szarságot, amivel az ember semmit nem ér. De tényleg semmit. Ez a véleményem. Lehet cáfolni. Vagy helyeselni. Megjegyzem az utóbbira jobban igényt tartok. Illetve csak arra tartok igényt.

Az lesz a legeslegjobb, mikor az államvizsgán azt fogják mondani nekem, hogy sajnos Csilla, ez most nem sikerült, meg azt is, hogy jöjjön vissza jövőre, vagy tudja mit? Inkább ne is jöjjön egyáltalán. Na.

November második szombatján átesek életem első konferenciáján, ahol én is makogni fogok valamit a katedra másik oldala mögött. A sok embernek, akik közül egyiknek sincs olyan kevés ész a fejében, mint teljesen szerénytelen énmagamnak. És akik már mind letettek valamit az asztalra. És nem csak az izzadt tenyerüket, mint én.

Remélem, az összes beszédhibám előjön. És még bónuszként néhány. Éjjelente már rosszul alszom, verítékben fürödve ébredek arra, hogy felsültem, elfelejtettem a beszédemet, elkezdtem dadogni, vagy ami még ezt is túlszárnyalja, előjött a hisztérikus vihogásom, ami a legeslegrosszabb minden elmebajra utaló tünet közül, aminek a produkálására képes vagyok. Szóval, kellemesen alszom mostanában, na. Már ezernyolcszázszor megbántam, hogy jelentkeztem, é szívesen visszavonulnék, csak az a baj, hogy már nincs hová. így hát, már csak az maradt, hogy kiálljak és hülyét csináljak magamból, ami teljesen nyilvánvalóan kitűnően fog alakulni, hiszen egész életemben erre gyakoroltam.

Na, és miért, mégis miért van ez? Azért, kérem szépen, mert hiú vagyok, és kellenek a pontok az ösztöndíjhoz. Hát, erre az előadásra, egy negyedet fogok kapni szerintem, azt is csak azért, mert szép vagyok. Mire valók a barátok, ha nem arra, hogy a fentiekhez hasonló módon biztassák az embert?

* Állati pillanatok

Macskás háztartás lettünk. Nem találok szavakat arra, hogy ellenérzéseimet a körülmények ilyetén alakulásával kapcsolatban kifejezzem. Ritkás esett meg velem mióta élek, hogy nem találtam a megfelelő szavakat.
Azzal az indokkal került hozzánk a dög, hogy majd megeszi az egereket. Hát ehhez, elsősorban annyit fűznék hozzá, hogy egyelőre maga sem sokkal nagyobb, mint egy felnőtt egér, másodsorban a mi házunkban soha nem volt egy fia egér sem. Remélem, megfogja az összest.

Na, ha már itt van, akkor nevet kell neki adni, mert név nélkül azért mégsem lehet. A húgom jött a szokásos macskanevekkel, mint a Cirmi meg a Garfield, mondtam neki, hogy én valami trendit akarok. Rögtön olyat akart ő is. Rendit. Aszongya, legyen Vilmos. Egy hatévestől nem is olyan rossz ötlet, de azért megvétóztam, hogy nekem jobb ötletem van. Az igaz ugyan, hogy én már néhányszor hat éves is elmúltam. Először is ajánlottan névnek a Zacskót, ami szerintem egy príma macskanév. Már láttam a lelki szemeim előtt, hogy kurjongatunk utána a kertben.

Mikor észrevettem, hogy a húgom szája rossz irányba görbül, sietve helyesbítettem, hogy legyen, mondjuk, Pitagorasz a neve, a tétel után. Valamiért ez sem tetszett a húgomnak, nagyon válogatós ez a mai fiatalság. Aztán végül hosszas egyeztetések után, döntésre jutottunk a macska nevét illetően. Én addigra már elátkoztam mindent, ami élt és mozgott akkor a környéken, de ez most nem tartozik ide. Szóval a macska neve az lett, hogy Anti. Mert ez egy fiú, ha még nem mondtam volna. Egyébként a teljes neve Antikrisztus, először is, mert pont úgy néz ki, másodszor meg azért, mert nem bírtam ki, hogy csak egy normális neve legyen. Ez a helyzet.

De ezt nem kötöttem a húgom orrára, mert ha apáék fülébe jut, akkor kegyetlenül meg leszek pirongatva érte, hogy már megint miket hordok össze a gyereknek, és hogy nem szégyellem magam? Mindig ezek a zavarba ejtő kérdések. És ilyenkor bármennyire is nem akarom, elrestellem magam, hogy egy ilyen nagy ló, mint én, igazán taníthatna valami értelmeset is ennek a gülüszeműnek.

Aztán gondolkodom, hogy mi az, amit még nem tanítottam meg neki. Arra már kioktattam, hogy a maghajat mélyen az ágy alá hajolva érdemes hajigálni, hogy ne látsszon. És hogy ha a nadrág barna hátul, azt még kifordítva fel lehet venni, meg, ha este megyünk az utcán csak oda kifizetődő lépni, ahol csillog, mert ahol nem, oda minden hülye odalép. Semmi kihívás. Azt hiszem, ezzel a tudásom legjavát át is adtam.

Egyébként mivel fehér macskát akartunk, ez meg fekete, mint a rosszbaj, mindenkinek azt mondom, hogy ez amúgy fehér, csak egy kicsit odaégett. Tömjük állandóan, mert olyan sovány, hogy rossz ránézni, húsz deka az egész macska a farka végétől a bajuszáig, és annak is a 90%-a szőr meg szempilla. Így nem lehet beledarálni a kolbászba. A húgom előtt ezt nem emlegetem, mert jön verekedni, és már egyre nehezebben bánok el vele. Vénülök, vagy mi. Amíg kisebb volt, csak beleborítottam a játékos dobozba, és mehettem a dolgomra, de az óta már egyedül is ki tud mászni, és jön utánam. Valami jobbat kéne kitalálnom, vagy lehet, hogy fel kéne hagynom a húgom bosszantásával. Bizony, az lenne a helyes, és nem vihorászva elhajolni a játékai elől, amikkel dobál.

Na, de visszatérve a macskához, valamelyik reggel arra keltem, hogy az állat szabályszerűen a számban aludt. Én meg felidéztem a hajdani kosaras időket, és olyan szépen dobtam kosárra a macskát, hogy ha lett volna a falon kosár, csont nélkül betalálok. Azért vannak még hiányosságok az én szobámban is. Mondjuk, egy vízzel teli várárok nagyon hiányzik. De nagy hasznát venném egy kerítésnek is. Áramot vezetnék bele.

Amikor ezeket az elméleteket taglalom, a húgom mindig odatelepszik mellém, és érdeklődve pislog, hogy vajon ma, mi újat tanul tőlem.
Apáék szerint, ne beszéljek hülyeségeket a gyereknek állandóan, mert a húgom már így is elég deformált világképpel rendelkezik, és ne tetézzem a bajt.
Nem baj az, ha a gyerek be van oltva, én úgy gondolom. Később, majd ennek köszönhetően fogja tudni kiszűrni az ostoba dolgokat a környezetéből. Ej, de sokat kell még arra várnom, hogy apáék elismerjék a nevelési módszereimet és köszönettel adózzanak érte. Jó nővérnek tartom magam és az is vagyok. Dacára annak, hogy a családom összes többi tagja homlokegyenest mást állít.

Az a tény is mellettem szól, hogy a macska még életben van és nem szenvedett maradandó károsodásokat. Mondjuk, az edzés nem árt neki, úgyhogy időnként belső bokával betolom az ágy alá körbenézni, meg a szekrény alá, csak olyankor elfelejtem, hogy a szekrény alá nekünk csak egy papírlap fér. De azt leszögezem, hogy ez nem minősül rúgásnak. Én rúgni a cipőm orrával szoktam. Amíg tiszteletben tartja a területemet és nem jelöl meg rajta semmit, addig a tomporát nincs mitől félteni.

Közlemény

Csak egy röpke bejelenteni való: egy darabig most nem írok semmit, ezért elnézést kérek, tőled speciel nem, mert eléggé a bögyömben vagy. De a többiekre érvényes az elnézéskérés és a bájos szempilla rebegtetés egészen addig, amíg egyszer majd Názárovicsnak lesz igaza, és úgy marad a szemem hóttomig. Vagy inkább az övéig.

Kicsit elfoglalt vagyok, na. Vessetek meg. Vagy el. Gyűjtenem kell a pontjaimat a doktorihoz. És még nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Senki sem akar adni a sajátjából. Szégyellje magát mindenki.

Ha az ösztöndíjbizottság megkérdezi, hogy miért szeretném azt a két betűt a nevem elé, és én azt találom válaszolni, hogy hiúságból (ami, egyébként teljes mértékben fedné a valóságot), akkor nagy valószínűség szerint örökre ki lennék húzva az ösztöndíjasok listájáról egy alkoholos filccel. Ezt elkerülendő kellenek a pontok. Meg annak is hasznát venném, ha valaki mondana egy jó indokot, egy hihetőt, hogy miért szeretném annyira azt a két nyomorúságos betűt. Azért, hogy az apukám büszke legyen rám. De ez csak nekem elfogadható érv, ami üti az összes többit.

Na jóccaka, Maca!

Megvénültem

Az idővel mindösszesen annyi a problémám, hogy azok kevés dolgok közé tartozik, amik fölött nincs hatalmam. Egy hétévessel elbánok, még egy Názárovits-csal is, de az idő... az idő nekem is sok.
Egy bölcs ember mondta valamikor, hogy amin nem tudsz változtatni, azt fogadd el, mert az idegeskedéstől szaporodnak a ráncok, és az egyéb öregedésre utaló jelek. Sajnos kénytelen vagyok megfogadni, mert most már az idő is ellenem dolgozik.

A nevezetes eseményre való tekintettel, csaptunk egy halotti tort, ahogy a félkegyelmű barátosném fogalmazott, és nem értette, miért fordult vérbe a szemem szinte azonnal. Na mindegy, megkezdtük az előkészületeket a toromra, zárt körű volt, csak Henci meg Edina kapott meghívót, és mert ezt a bomlott elméjű Názárovitsot nem tudtam hová tenni, lévén, hogy ő bérli a másik ágyat a szobámban, ő is ott volt. És emelte a jelenlétével a halotti hangulatot. Semmi extra program, elénekeltek nekem pár zsoltárt, Edina még a Himnuszba is belekezdett, és csak azért nem fejezte be, mert elaludt a második sor után. Na jó, nem is így volt. Kezdem az elején.

A barátosném csillogó szemekkel segédkezett a franciasalátában, amit én baljós vastagbélremegéssel toleráltam, de annyira lelkes volt, hogy elnéztem neki. Mikor már a második tányért csorbította ki, akkor észrevétlenül kezdtem adagolni a műanyag tányérokat. Igazság szerint, azt sem bántam volna, ha a fazékból eszünk, sokba fájt nekem ez a segédkezés, az a szomorú helyzet. Még a darabolásnál, furcsállottam, hogy alig gyarapszik a tojás a tányérban, viszont a héja egyre több. Kérdőn néztem Názárovits-ra, ki ette meg a tojást? Aszongya, ő nem látta, mert háttal állt és az arca nem látszott. Na, kicsit hiteltelen volt ez nekem, mert a szája sarkában ott fityegett egy darab sárgája. Nem merem írni, hogy fehérje, mert félreérthető lenne. És hadd éljek még.

Na, minden viszontagság ellenére meglett valahogy a saláta, és helyenként még tyúktermék is volt benne, nem a szarra gondolok. Utána gyorsan kitakarodtunk az állomásra Henciék elé, mert a világvégéről (Szlatina) naponta egyszer jár vonat, és olyan lassan jön, hogy csak éccaka ér ide. Előtte még kisepertem egy fél krumplit ennek a padlizsánhajúnak a szempillái közül, aszongya hagymapucolás közben került oda. Csak én nem látom az összefüggést?

Sötétben bandukoltunk ki az állomásra, mert Ukrajnában nem divat a közvilágítás. Még mindig a csernobili sugárzásból táplálkozunk. Názárovits persze hogy belelépett valamibe, aminek a szaga végigkísért minket, és egész úton azzal gyanúsított, hogy én voltam. Mármint a forrás. A cipőt kidobtuk. Názárovits még nem tudja. Henciék nagyon boldogok voltak, hogy újra körülölelte őket a tündöklő egyéniségem. Igaz a szájukból ez valahogy úgy hangzott, hogy Csilla, be nem áll a pofád. Ugyebár ne feledkezzünk meg arról, h messziről jött ember azt mond, amit nem szégyell. A szlatinai meg végképp.

Miután bepakoltuk Hencit meg Edinát a szobába, Názárovits bölcsen megjegyezte, hogy annyi hely sincs, hogy köpni lehessen. Volt. Én tudtam. Egy röpke kézitusa után megkezdtük hivatalosan a tort. Nyitányként Názárovits összetört egy tálat. A levest már nem tudtam megmenteni belőle. Nem mondom, hogy sajnos, mert borzasztó íze volt. A barátosném főzte. Talán, ha szépen megkérem, legközelebb nem fog telefonálni közben. Nem, ez így nem helyes. Talán, ha szépen megkérem, legközelebb nem fog akarni főzni. Szépen kérésből ász vagyok. Többet a konyha felé se fog szagolni.

Dobtunk a kutyának, ami azt jelenti, hogy ettünk. Ki így, ki úgy. Ki leöntötte a nadrágját, kit meg Názárovits-nak hívnak. Utána jött az érdemi rész. Emeltünk egy kicsit az alkoholszintünkön, a sok sörtől bódult hím, csak úgy pislogott, mikor belibegtünk frissen, és fiatalon, és szépen, és Henci óriási mellekkel. A sambucáról azt kell tudni, hogy én most ittam először szakszerű mixer által kevert verziót. korábban már ittunk hasonlót, a részképzés alatt, ugyanezzel a brigáddal, de azt a részt fedje homály. Erről jut eszembe, Henci, Ella üzeni, hogy adós vagy két pohárral. Azokért cserébe, amiket a sambuca oltárán áldoztunk fel.

Két kör több volt mint elég. Érdekes érzés, talán ahhoz áll a legközelebb, mikor az ember légcsövén folyékony ólmot öntenek le. A barátosnémé nagyon forró lehetett, mert sziszegve és lógó nyelvvel távozott. A kávészemeket a tetején nagyon élveztem, még reggel is találtam néhány darabkát a szájüregemben. Hazafelé menet egy kicsit csuklottam, olyan két kilométernyit. Pár vodka-narancs is lecsúszott, nem számolta senki, csak az üvegekből ítéltem meg reggel, hogy elég jó volt a parti. Akarom mondani a tor. A barátosném elég sokat kérdezősködött az előző esti eseményekkel kapcsolatban, itt-ott kiesett pár óra. Főleg az a rész, hogy vonszoltuk be a szobába, és miért nézett a portásnéni furcsán. Nekem kellett volna matt részegnek lennem, elvégre is én vagyok teljesen nagykorú a világ összes államában. Mostantól vigyáznom kell magamra, mert büntethető lettem.

Mennem kell aludni, hogy a bőröm hamvasságát még sokáig megőrizzem és a tekintetem még tovább csillogó maradjon. Egyszer eljön az idő, amikor már nem lesz pénzem drogokra. Meg kell tanulnom más praktikákhoz folyamodni.

Jóccaka Maca!

P.s.: A fenti események valóságosak és megtörténtek. A fejemben.

Macskanyúzás - felsőfokon!

Többször említettem már, hogy a macskának nálunk elég viszontagságos az élete. Szívós kis dög ez, úgy látom. Majdnem olyan mint Chuck Norris. Csak vele ellentétben, ez a macska egészen valóságos, főleg amikor hajnali fél tízkor végiggyalogol az arcomon, és gyökeret ver a torkomon. Én nem tudom, ennyire nem lenne világos, hogy a macskákról alkotott véleményem egy szóban kifejezve mindössze annyi, hogy siccc?! Esetleg még a takarodj jöhet szóba. De ezt nem mindig használom, amikor a barátosném is jelen van, mert félek, hogy magára veszi. Én azt vallom, hogy egy élőlénynek egyszerre csak egy vezényszót tanítsunk meg, és mivel a macska egy egyszerűbb életforma, ezért ő kapta a rövidebbet.

Az ilyen ébresztésektől már csak az a rosszabb, amikor a húgom bejön a szobámba, miközben én az igazak álmát alszom, hadd tegyem hozzá, és a mutató- valamint a hüvelykujja közé csippenti a szemhéjamat, hogy benézzen alá, és leellenőrizze, hogy valóban alszom-e? És aztán apáék engem vonnak felelősségre, hogy vajon honnan ismer a gyerek feltűnően sok káromkodást? Mintha én bármiféle információval szolgálhatnék ezzel kapcsolatban. A törékeny családi béke megőrzésének érdekében mindig azt felelem, hogy az iskolában tanulhatta a sok gyerek között, manapság már egyáltalán nem szűrik a jelentkezőket, mindenféle modortalan gyereket felvesznek. Vagy, ha esetleg nem ott, akkor talán a fogorvosnál, ott is mindig ragad valami építő az emberre. Én a szókincsem legjavát ott szedtem össze, egy-egy ideget ért fúrás után.
Persze nem akkor amikor én ülök a gyóntatószékben. Akkor csak bélremegés van. És gyors ámbár alapos átértékelése a személyiségemnek és a magamról kialakított képemnek. A máz lehullik, és csak egy rettegő, gyáva egérke marad, akit pont úgy hívnak mint engem. Különös, nem?

Még ehhez a témakörhöz azt tenném hozzá, hogy érdekesen gondoskodik a húgom a macskáról. Ha szerinte éhes a dög, akkor addig fogja mártogatni a fejét a tejbe, amíg minden csupa tejes nem lesz, de a macska egy kortyot sem iszik, természetesen. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy utálja a tejet. Én nem tudom, milyen macska ez, valószínűleg gyári hibás, mert ingyen kaptuk. Az sokszor nem túl biztató. Aztán, további gondoskodások: ha a húgom szerint a macskának fára kell másznia, akkor fog is, mert ha magától nem akar, akkor feldobálja, egy ágon majd csak fennakad. Továbbá, ha a húgom szerint a macska elfáradt, akkor ölben viszi azokra a helyekre, ahová szerinte a macskának feltétlenül el kell jutnia. Amikor nem érzi elég sebesnek magát, akkor dobja az állatot, ebből kifolyólag eshetett meg az is, hogy amikor az ágyra akarta dobni azt a dögöt, nem emelte elég magasra, vagy mi, és a macska koppant egy máriásat az oldalán.

A húgom egyébként sokat fejlődött, meglepve tapasztaltam, hogy már nem visít, ha nyúzom, hanem szép csendben tűri. Kis cseles a bambi, rájött, hogy így hamarabb szabadul. A hétvégén dióztunk, aminek köszönhetően hat ujjamon a bőr elég siralmasan néz ki a körmök környékén, és csak halványan emlékeztet ápolt, női körmökre, amik eredetileg voltak. Halálra voltam dolgoztatva, Csilla törj még diót, még, még, még! Kis Mussolini. Alig győztem a kalapáccsal törni, míg a naccsága ült a kisszéken, és tömte befelé a szájába, ami hasonlatos a Názárovitséhoz, feneketlen lyuk az is. Ez a kis bambi szeret velem lenni. Mindig csak beszélgetne, amit én nem is bánok, csak muszáj vagyok figyelni, mert ha nem lát reakciót akkor képes elismételni ugyanazt hetvenkétszer. És szeret az ölemben ülni, de puszit nem tudok kicsikarni tőle. Vagyis, ha jókedvében találom, akkor nagy kegyesen kioszt két adagot, de az, hogy én is összecuppantgassam, szóba sem jöhet. Ezért amikor a házbanlévőkisgyereknyomorgatós hadművelet esedékes, és már a szóban forgó nyúzni valót is becserkésztem, ezzel kezdem. Naponta öt nyomorgatás érkezik menetrend szerint, amikor ritkán vagyok otthon, akkor több. Annyi engedményt tettem, hogy hozzám nem kell naponta többször imádkozni vörös szőnyegen, térdre borulva. A vörös szőnyeget elengedem, egye fene.

A hétvégén elég sokat sóhajtozott ez a bambi, ami meglepett, mert ha jól emlékszem, ez a jellemvonás a hétéveseknek nem sajátja. Aztán kiderült, hogy az a probléma, hogy még nem mozog egy foga sem, pedig már másodikos. És az első osztályban már van két gyerek, akinek nincs foga. És most mi lesz? Komoly dolgok ezek, és igazán hálás vagyok a Mennybélinek, hogy meg tudtam állni, és nem kezdtem el vihogni, mint valami gyengeelméjű. Igaz, hogy egy kicsit féltem megszólalni, mert várható volt, hogy bármelyik pillanatban előtör belőlem az állat és szegény gyereket halálra ijesztem. Úgy néz ki, kezdek felnőni. Mintha érne az agyam.

A nap eseménye, hogy a kedvenc tanáromról kiderült: van szíve. Igaz, hogy jó mélyen, de azért van, akárhogy is titkolja. Nagy dolog ez. Becsülöm.

Továbbá láttam ma egy szép szemszínt, illetve kettőt, mert nem vak félig. Ja, a magamén kívül. Kék volt. Tiszta kék. Hm, nem is vettem észre eddig.