Nagyapátlanul

Azt mondják, a sírás jó, mert a sírás tisztít, mert a sírás már az elengedés része.

Talán van benne igazság, de ha a lélek fáj, elapadnak a könnyek. Az ember sírna, hogy megkönnyebbüljön, csak valahogy nem sikerül.

Nem tudok látványosan sírni.

Magamban, némán jajgatok.

Mikor először léptem be a házba nagyapa halála után, kicsit félve néztem az ágyára. Azt hiszem, a tudatalattim azt súgta, még ott lesz; hogy nincs valóság nélküle, csak rossz álom, amelyből mindjárt felébredek; hogy ismét láthatom a magasra dúcolt párnák között mosolyogni, vagy zsörtölődni, mert nagymama még nem adta oda a gyógyszerét; vagy langyos a kávé, nyitva maradt az ajtó.

Úgy reméltem...

Ágybeli nélkül még sosem láttam az ágyát. Szívfacsaróan kopár volt.

Szerettem volna leülni a szélére, hogy közelebb érezzem egy kicsit. Ostobaság, én is tudom. Nagyapa már elköltözött.

Apa szerint jó helyre. Remélem. Hogy valójában hol van, csak az Isten tudja.

Mi csak azt, hogy semmivé foszlott.

Erről a fájdalomról nehéz írni.

Ébren fekszem az ágyamban, a plafont bámulom, és a könnyeim belecsorognak a fülembe.

Utolsó szó jogán

Azt hittem, megoldjuk. 

Annyira hittem: ha két ember igazán akarja, megoldja. 

Az a baj, hogy csak az egyik akarta igazán. 

Én.

Még sokáig fájni fogsz. Nemcsak a négy év, az emlékek, hanem a jövő miatt, ami lehettünk volna.

Azt kérted, ne írjak erről, ne csináljak „kirakatpert”. 
Hogy írjam meg később, mikor már lecsengett. Mégis most írom meg, mert így könnyebb egy kicsit. 
Kiírom magamból, ami úgy fáj, hogy rosszul vagyok tőle. Hogy ne égessen annyira, hogy tényleg elengedjelek, ne csak magamat áltassam vele, mert a sajgó fájdalommal már könnyebben boldogulok. 
Azzal még sokáig élhet az ember.

Ma van a születésnapod. 
Úgy szeretnék valami jót kívánni, de nem tudok. 
Még sokáig nem fogom elhinni, hogy az életünk egymás nélkül zajlik tovább. 

Hogy barátok maradunk, meg hogy köszönök neked: faszság.

Akik úgy szerették egymást, mint mi, sose lehetnek barátok. 
Nekem nem megy. 
Látni sem akarlak.

Mert ha látlak, a varasodó seb újra felszakad, ömlik belőle a vér. Nincs annyi géz a világon, ami elállíthatná.

Csalódott vagyok, szomorú és elkeseredett. Eltépek minden szálat, ami hozzád kötött. Nem akarom elhinni, hogy az első kísértésre félredobtál minket. 

Eltépem a fényképeket, az összes ajándékot kidobom. Mindent megsemmisítek. Azt akarom, hogy olyan legyen az életem, mintha sose jártál volna benne. El akarom felejteni, milyen volt, mikor még szerettél, mert ha még egyszer eszembe jut, megőrülök. 

Ne írj. 
Ne hívj. 
Ne keress. 
Hagyj békén.

Ma van a születésnapod. Minden önuralmamra szükségem van, hogy azt tudjam kívánni, légy boldog. 

Dalom fáj

Senki nem sírt még így, ahogy én.

Vannak tragédiák, amikre felkészülhet az ember. Villámcsapásra, ami egyik pillanatról a másikra fenekestől felfordít mindent, lehetetlen.

Volt a tragédia előtti életem, és van ez a mostani.

A kettő alig hasonlít.

Mindenki bírja a fájdalmat, kivéve azt, aki érzi, már Shakespeare is megmondta.

Gyarló módon elvárom, hogy neked is fájjon, hogy te is szenvedj, és amikor sírni látlak, megnyugszom: téged is marcangol a kín, neked is rémálom az egész.

Valójában csak az történt, hogy magammal rántottalak a szakadékba.

Nem tudom, találok-e megoldást. Mert nincs egyszerű megoldás. Hidd el: ha lenne, most élnék vele.

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít.

Már kislányként tudtam, ez kegyes hazugság.

Vannak sebek, amiket senki és semmi nem gyógyíthat be.

Az emberek azt hiszik, a bánat puha, könnyektől nedves köd csupán. Dőreség. A fájdalomban nincs semmi puha, az igazi fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz.

Mindent feléget.

Bár mondhatnám, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam.

Nem vagyok az. Nem az vagyok.

A könnyeim befelé, a lelkembe csorognak.

Ha megtelik, belefulladok?

A semmibe bámultál, és éreztem: ugyanúgy szenvedsz, mint én.

Átöleltük egymást, és csak ültünk együtt, mint két elveszett, szerencsétlen ember.

Nem akarom, hogy kikopj az életemből, hogy kikopjak az életedből.

Nem akarom, hogy továbblépjünk.

Nem akarom, hogy emlék legyél. Azt akarom, hogy valódi legyél.

Nem akarok tervet kovácsolni arra az időre, amikor már nem lesz MI, amikor már csak TE meg ÉN leszünk.

Nekem csak egy tervem van, és azt akarom, hogy működjön.

Leginkább azt akarom, hogy te boldog légy.

De akire most vágysz, nem én vagyok.

Elengedlek.

Vérző szívvel, könnyes szemmel.

Sírva búcsúzunk, de ha igazi a szerelem, akkor ez jó sírás.

Mert elválasztva lenni valakitől, akit szeretünk: fáj.

Ha már nem fáj, nem is szeretjük.

Nem azt jelenti, hogy közönyös lettem irántad, hogy nem felejtelek.

Mégis: hagylak repülni, szabadon szállni. Hogy keresd meg, ami hiányzik.

Ha az enyém vagy, ha egy kicsit is az enyém voltál valaha, akkor úgyis visszatalálsz hozzám.

Hiszem, hogy összetartozunk. Ha nem hinném, már rég halott lennék. Hiszem, mert az nem lehet, hogy eddig tartson.

Kell, hogy legyen tovább. Ha két ember együtt és igazán akar valamit, akkor van kiút.

Ehhez kell két ember. Egy nem elég.

De addig élnem kell ebben a világban, ami most elsötétült előttem.

Gépiesen megyek tovább, teszem a dolgom. Talán egyszer majd újra magamhoz térek.

Héjanász

Visszaadom a fülbevalót.
Mióta elváltak útjaink, nem bírok úgy ránézni, hogy ne törne rám a sírás.
Inkább visszaadom.
Remélem, a temérdek közös emlék lassan megfakul, s végül olyan messzire kerülsz tőlem, hogy képes leszek mosolyogva gondolni rád. Anélkül, hogy beleremegne a szám széle.
Kikopsz az életemből, én is a tiédből. Továbblépünk.
Ha mégis maradsz örök emléknek – mert közös négy évünk hosszú idő –, sok év múlva, ha szembejössz az utcán, visszaköszönök, talán azt is megkérdezem, hogy vagy.
Titokban, önző módon mégis makacsul remélni fogom: soha nem találsz jobbat, mint én.
Rég elengedtük egymás kezét, és nekem fáj, hogy csak most vettem észre.
Nem készültem fel arra az időre, amikor már nem lesz MI, mikor már csak TE meg ÉN leszünk.
Ilyenkor csak a túlélés számít. Túlélni a nappalt, aztán az éjszakát, majd megint a nappalt.
Közben bugyuta kisgyerekként újra és újra feltépni a ragtapaszt, s megnézni, mennyit gyógyult az eleven seb.
Emléknek talán örökre megmaradsz, mert négy év hosszú idő.
Ha sok év múlva szembejössz az utcán, visszaköszönök. Még az is lehet, megkérdezem, hogy vagy.
De titokban, önző módon még sokáig remélni fogom: nem találtál jobbat, mint én.

Isten veled, Nagyapa!

Nagyapa meghalt. Mert nyolcvanöt éves volt, öreg volt, és mert nem lehet örökké élni. Igen, igen, tudom. Pár emlék még hosszú idő múltán is élénken él bennem.

Emlékszem, mikor kicsi voltam, az öcsémmel sok időt töltöttünk nagymamáéknál. Nagyapa hintát készített nekünk, amivel olyan magasra lehetett szállni, hogy a fejünk érte a lugast, létrát szegelt, hogy a kamra fölötti padon berendezhessem a főhadiszállásomat, egy karácsonyeste pedig behozott két kisnyulat a szobába, és kiszedhettük őket a szőnyegre. Nagymama másnap nagyon görbén nézett nagyapára.

Nagyon sok évvel ezelőttről eszembe jut, hogy mindig ketten mentünk füvet szedni a nyulaknak az iskolakertbe. Nagyapa hozta a sarlóját, zsákot a fűnek, feltette a bicikli saroglyájára, és míg komótosan teleszedte a zsákot frissen vágott illatos fűvel, addig én csigákat kerestem a bokrok között, és úgy örültem, mikor találtam egyet.

Emlékszem, egy szenteste nagymama elvitt a városba sétálni, hogy megcsodáljuk a nagy karácsonyfát és míg nem vagyunk otthon, az angyalka elhozhassa az ajándékot. Esett a hó, és én kinyújtottam a nyelvemet, hogy a hópelyhek ráessenek. Mikor hazaértünk, nagyapa lelkendezve szaladt elénk, hogy pont most járt itt az angyalka. Megkérdeztem, milyen színű volt a ruhája, mire azt válaszolta, hogy szürke. Emlékszem, meghökkentem. Angyal, és szürke ruhában jött? Mikor bármilyen ruhája lehetne? Pont karácsonykor? Egy Barbie-babát hozott és Mars csokit. Hatéves lehettem.

Egyszer letépkedtük öcsémmel a zöld paradicsomot, és mert nem volt ehető, egymást hajigáltuk vele. Mikor nagyapa észrevette, beparancsolt minket a házba, de előtte még elkobozta lövőeszközeinket. Miközben átnyújtottam a paradicsomot, szétnyomtam a tenyerén és sietve beiszkoltam nagymama védő szárnyai alá, így nagyapa mérges tenyere a mögöttem baktató gyanútlan öcsém hátát érte. Aznap nagyon elégedett voltam magammal.
Ezt a csínyt sokszor emlegettük, kicsit az öcsém kárára, kicsit a gyerekkor után sóvárogva.

Amikor édesapám kamasz volt, nagyapa épített neki egy kicsi szobát a padlásra. Ajtó, ablak, ágy, egy polc, egy kicsi asztal és a retesz az ajtón volt az összes berendezése, és persze a nagy kémény, ami félig elfoglalta az egyik falat, és amitől éktelen nagy füst keletkezett a szobában, valahányszor nagymama befűtött odalenn.
Emlékszem, milyen diadallal vettem birtokba egy nyáron, mikor kiharcoltam, hogy fenn alhassak. Közös szobánk volt édesapámmal, még ha én időben kicsit később birtokoltam is.

Az újévet egy másik országban ünnepeltem, sokat nevettem egész nap, míg nagyapa itthon vért hányt és este meghalt. Még csak haza sem értem időben.
Hiányzik a temetés, hiányzik, hogy én is elköszönjek. Az év még csak most kezdődött, és nekem már nincs nagyapám.

"Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!"
Selma Lagerlöf

Rendhagyó Mikulás

Mikuláskörnyéki írásaim általában arról szólnak, hogy a húgom ajándékokat keresgél a házban, én meg vért izzadok, hogy olyan feladatokat találjak ki, amiken kicsit gondolkoznia is kell. Idén is így volt ez, annyi újítással, hogy a Mikulás személyesen is belibegett a konyhánkba, a gyerek arcáról ítélve kövérebbnek, magasabbnak, öregebbnek és legfőképpen mélyebb hangúnak képzelte, de szorult bele annyi illem, hogy a részletkérdések felől nem faggatózott.

Helyette odabújt az ölembe és onnan pislogott. Az első meglepettség tovaszálltával megeredt a hangja, megköszönte az ajándékokat, közös fényképre is odaállt, hohó, mivel bizonyítaná másnap az iskolában a többi kenyérpusztítónak, hogy hozzánk bizony bejáratos a Mikulásbácsi, ha nem egy közös fotóval? Van itt tüdő, kérem szépen!

De ez a mostani Mikulás kicsit másabb volt, mint  az eddigiek. Komolyabb. Már-már felnőttesen érett. Sajnos, az érett dolgokhoz nem értek, úgyhogy a féleszemre támaszkodva írom a következőt.

Én ötödikes vagyok, magyar szakos vagyok, végzős vagyok. És vannak csoporttársaim is.Rájuk is nagyjából ez érvényes. Ötödikesek, magyarosak, végzősek.  Azért nem mondom, hogy osztálytársaim, mert ez már itt nem a dedó, nem az óvoda, nem is elemi. A csoport olyan felnőttes, nem? Anonim Alkoholisták Csoportja... Na körülbelül.

Magam is csodálkozom, hogy ez az elvont pár sor hogy futott ki az ujjaim alól. Talán az az oka, hogy hajnali fél egy van, és ahelyett, hogy a holnapi dolgozataimra készülnék, írogatok összevissza.  Ahelyett, hogy tanulnék, már kitakarítottam, főztem, a ruháimat is elraktam, megfésülködtem. A felsorolt dolgok mindegyike nagyon ritkán jelenik meg jellemző tulajdonságaim között. Nem is tudom, hogy képzelek a jövőben tudományos munkásságot magamnak. Igazán nem tudom.

Az eleje úgy kezdődött, hogy gyűjtögettünk egy kicsit. Nem úgy mint az ősember, bogyókat, férgeket, ezt-azt, hanem pénzt. Az árva gyerekeknek. Örüljön az árva gyerek is a Mikulásnak! szlogen alatt, amire különösen büszke vagyok, mert ez is annak a jele, hogy az agyműködésem még nem állt le teljesen, hanem funkcionál. Úgy ahogy.

Elsősorban kollégiumi akciónak indult ez, de aztán olyan méreteket öltött, amilyenekre nem is számítottam. Tunk. Mer' csapatmunkás vagyok, csapatban dolgozom. Két délelőtt és egy este összekéregettünk közel kétezernégyszáz grivnyát (240 eurót), kicsit kevesebbet, de kipótoltuk saját kútfőből, hogy kerek összeggel villoghassunk.

Az a baj azzal ha az ember csapatban dolgozik, hogy meg kell hallgatnia a többiek véleményét is, mielőtt rájuk erőlteti a saját akaratát. Miután ilyen szép összeget bezsebeltünk, a többiek vérszemet kaptak, és elkezdtem félteni az árva gyerekeket. Ezt a vérszemet úgy vettem észre, hogy kedvenc Názárovicsom a pénzes borítékra ráírta szép lóbetűkkel, hogy NYARALÁSRA, és csak az nem látta, akinek nem volt szeme. A másik jobbik, Anita, szintén becses csoporttársam az Anonim Alkoholistáknál, egy nagyobb adomány után megjegyezte, hogy még gyűjtünk egy kicsit, és megvesszük nekem a huskyt.

Végül nem vettünk semmilyen kutyát, és utazni sem most fogunk, mert kicsit gyanús lenne, hanem ehelyett összeállítottunk 80 mikuláscsomagot, amire büszke vagyok, először is, mert nagyjából harminc-negyven csomagra számítottunk, másodszor, mert gazdag csomagok lettek és a kölkök alig bírták tartani, amit különösen jó volt látni, harmadszor pedig, hogy az emberekből még nem veszett ki az összetartás, ami szívet melengető, és nem csak Karácsony tájékán.

Ha rosszmájú lennék, akkor megjegyezném, hogy eredetileg a kórházba szántuk ezt az akciót, de a vezetőorvos lekezelő hangvétele, pökhendisége miatt nem sikerült megvalósítani. Amikor az ember energiát, időt, pénzt fektet önzetlen dolgokba, nem hiszem hogy az a kioktató hozzáállás a leggyümölcsözőbb, amitől a szervezők egy darab szarnak érzik magukat. De nem vagyok rosszmájú! Egészen jó a májam ahhoz képest, amennyit iszom, és ahhoz képest, amennyit otthon ebből Édesapámnak bevallok.

Sajnos, szegény Anitának nem tudtunk kutyát venni, se újat se használtat, se huskyt se másmilyent. Pedig ahogy fogyott  a pénzünk, egyre aggodalmasabban emlegette, hogy a kutyára el ne felejtsünk félretenni. Aztán, mikor elfelejtettünk, csak annyit mondott elkámpicsorodva, hogy legalább egy képet vehettetek volna.

Végezetül, szeretném ezen a fórumon is megköszönni a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola diákjainak, tanárainak, hogy bőkezű adományaikkal hozzájárultak ahhoz, hogy december ötödikén 80 kisgyerek csizmája nem maradt üresen. Büszke vagyok arra, hogy ehhez a főiskolához tartozhattam öt évig, hogy a csoportunk bármennyire is akasztani való, mindig összetart.

Gólyabál, ahogy mi láttuk

Az a tény, hogy utolsó évünket éljük a főiskolán, borzalmasan lehangoló. Az a tény, hogy Názárovics öt év alatt egyszer sem vett részt gólyabálon, még borzalmasabb. Idén annyit piszkáltam emiatt, hogy besokallt, és eljött.

Csakhogy nem eszik olyan forrón a kását. Eljött, de milyen áron!

Ruhákat válogatott, vasalt, körülbelül háromszor zuhanyzott, és még a bütykös lábujjain lévő körmeit is vállalhatóvá faragta. Ha hozzáfűzném a magánvéleményemet, akkor azt mondanám, hogy csak azért, mert nyitott volt elől a cipője és kilátszott volna a víziló lába. De nem fűzök hozzá semmit. 

Ezután következett a fodrász, ahol is erősen artikulálva, több mint kétszer elmagyarázta a néninek, hogy milyen hajat szeretne, és mikor a fodrásznő már a szemeit forgatta, akkor előhúzott egy képet is a táskájából, bájos mosollyal a tükör sarkára biggyesztette, és nagy sóhajjal beleereszkedett a székbe. Míg készült a frizura, le nem vette a tekintetét a fotóról, remélve, hogy az eredmény megközelíti majd az elvártat. Nem közelítette meg. Mikor fancsali képpel belibegett a szobánkba és közölte, hogy nem ilyen lovat akart, rögtön értettem, hogy nincs maradéktalanul megelégedve a hajával.  

A két ember, mármint az övé meg az enyém, már nem bírta cérnával a várakozást, úgyhogy elküldtük őket előre, ne rontsák itt a levegőt. Statisztikai adatok szerint, az ember lánya nyugodtabban — és ami nagyon fontos olyankor, ha sietni kell —, hatékonyabban készülődik, ha nem sürgetik minden félórában. 

Indulás előtt három perccel, mikor már majdnem elkészültünk, már csak fel kellett öltözni, sminkelni, stb, Názárovics hirtelen bejelentette, hogy neki nem tetszik a ruhája, lóg ahol feszülnie kéne, és feszül, ahol lógni szokott, lerúgta a lábáról a cipőt, kibontotta a haját, és leült az ágyra, hogy ő nem megy sehová.

Ott fagyott meg a vér az ereimben, mert ez egy elképesztően makacs állatfajta, és csak az járt az eszemben, hogy ebből, mama, hogy mászol ki? Mamának legelőször is gyökeret vert a lába, kicsit mellépúderezett, de a hajszárítóval gyorsan kifújta a füléből a port, és a ruhájáról leseperte, ami ráment. Utána ráimádkozta Názárovicsra az egyik fehér ruháját, lehazudta a csillagokat is az égről, és bezárta maguk mögött az ajtót azzal a szilárd elhatározással, hogy visszafelé már csak részegen jövünk, hajnalban. Még kétszer visszafordultunk, egyszer telefonért, egyszer meg valami másért. 

Ami a bál érdemi részét illeti, a legek kihirdetésénél én lettem 2012 legkreatívabb diákja, amit innen is köszönök mindenkinek, hízik a májam, de továbbra is fenntartom, hogy bunda volt. Körülbelül annyi kreativitásom van mint másfél molylepkének, de a cím már az enyém, és alig várom, hogy feltüntethessem az önéletrajzomban. Késő bánat, ebgondolat!

Názárovics barátosnémnek nem nyerte el tetszését a bál, zeneügyileg nem értett egyet a dj-vel, erősen hiányolta Zámbó Jimmyt, Balázs Palit, és a többieket. Aszonta, ez nem diszkó, akkor miért megy diszkózene?? Miért barátkozom ilyen emberekkel? 

Én a magam részéről jól éreztem magam, még az elején feltornáztam a véralkoholszintemet a szokásos duplájára. Betoltunk három páleszt meg két pezsgőt, mikor az ember nem nézett oda, de utána sajnos végig szemmel tartott, úgyhogy a többi alkoholnak szomorúan, de búcsút intettem. A zenével nem volt problémám, ugráltam mint egy bakkecske hajnalig. Fél kettő már hajnalnak számít, ugye?