Mióta vége lett a reszketős államvizsga időszaknak és nyakamba szakadt ez a fene nagy szabadság, meg amíg a kebelbarátosném vízumára várunk, hogy mehessünk világgá, úgy érzem, a családom megpróbál hasznossá tenni a ház körül. Akaratomon kívül.
Példának okáért sokat piszmogok a sárgarépaágyásokkal a kertben, gyomlálás címszó alatt. Érdekes módon azokban az ágyásokban, amiket én gyomláltam, idén nem sok petrezselyem kelt ki. Sárgarépa még kevesebb. A többi négy ágyásban kaszálni lehet, úgy burjánzott a répa. Valami lehet a földdel, az a véleményem. Apa szerint igazán gyomlálhatnék kicsit lelkiismeretesebben, és ne is pislogjak rá a kék szememmel, mert az előbb mutatta, hogy melyik a sárgarépa, úgyhogy ne legyek bamba. Könnyű azt mondani.
Továbbá ki- és megkapáltam a paszulyt meg a paprikát is, itt lelkiismeretesen dolgoztam és okosan, amit véletlenül kettékapáltam, azt sietve áthajigáltam a szomszéd kertjébe, egyrészt mert nála idén csak kapor termett, de az derékmagasságig, másrészt pedig hadd örüljön.
A kapálás nem olyan nagy kunszt egyébként, még én a kétbalkezes is jól haladok vele, persze mázli, hogy apáék nem látták a szomszéd felé való szeretetem megnyilvánulását.
Apa szerint nagyon szomorú, hogy ennyire keveset konyítok a kerti dolgokhoz, szerintem egyáltalán nem szomorú, direkt konyítok ennyit. Eléggé sokféle mindenféle ugrál, meg csíp, meg mászik, meg brekeg, meg csúszik, meg surran a kertünkben, főleg a gyomlálandó területeken, úgyhogy mindig infarktusveszéllyel nézek szembe, mikor a családom nyomása előtt meghajolva lekullogok a kertbe.
Felettébb érdekes megfigyelésekre tettem szert viszontagságos kertbéli tartózkodásom során, mégpedig arra, hogy a nehéz fizikai munka meghozza az ember étvágyát. És akinek meg nincs semmi baj az étvágyával például, mint nekem, azét megduplázza. Nem merem azt írni, hogy megháromszorozza, mert az Ember is olvasgat időnként ezen a blogon, és már így is elég gyakran érdeklődik a felől, hogy mi ez a pocak? Én meg mindig azzal védekezek, hogy csak vastag a bőröm. Főleg a pofám környékén.
Na, de evezzünk más vizekre, tegnap Henci barátosnénk egy csapásra huszonnégy éves lett, mi meg Názároviccsal meglátogattuk, hogy érezze a törődést. Na de amíg kedvenc Názárovicsomnak csak egy utcányit kellett slattyognia az ünnepeltig, addig én tíz órát utaztam oda-vissza, hogy pletykáljunk másfél órát, mert Henci a világ végén lakik. Hát vénségemre elhagy a józan eszem? Egészen így néz ki.
Nagyon dilemmáztam, hogy mit vigyek neki ajándékba, mert azért az ember egyszer huszonnégy éves, alapvető, hogy illően megemlékezünk róla. Az opciók között az alábbiak szerepeltek:
- egy bogár, hogy lássa Henci, mi minden megterem a kertünkben.
- egy szöcske, hogy lássa Henci, mi minden ugrál a kertünkben.
- egy gyík, még ha farka nélkül is, hogy lássa Henci, mennyi undorító mindent vagyok képes megfogni a kedvéért.
- egy csiga, hogy lássa Henci, milyen szép nyálkás csíkot hagy maga után a polírozott szekrényen.
- egy levelibéka, hogy tudja Henci, hogy mikor lesz időjárás változás, mert olyankor mindig olyan érdekesen brekeg. Meg olyankor is brekeg érdekesen, ha egy kicsit megszorítom a derekát, amit soha többet nem csinálok, mert apától nagyon kikaptam.
Sajnos csak valami hülyeséget vettem a boltban, mert a fentebb felsoroltak közül nem találtam egyet sem méltónak arra, hogy elvigyem neki, mert egyrészt egyiket sem bírtam elkapni, olyan gyorsak voltak, vagy pedig undorodtam és valahogy a kezem nem akart kinyúlni, másrészt pedig megdöglöttek volna a hosszú úton.
Azért Henci nagyon örült nekünk, legalábbis hitelesen alakította, főzött mindenféle finomat, kipletykáltunk minden arra érdemest, megosztottunk Hencivel néhány rejtjeles ámde mély mondanivalóval rendelkező gondolatot, azért rejtjelesen, mert két kiskorú is benn tartózkodott, és nagyon kíváncsian fülelt. Az én lelkemen csak ne száradjon a sok mindenféle mellett kiskorúak jelenlétében lévő csúnya beszéd.
Végezetül Hencike, egy jó tanács: viseld nyugalommal, hogy ennyi lettél, mert lesz még huszonnégy évtől vaskosabb születésnapod is. Hátha azt is együtt ünnepeljük majd. Isten éltessen, Hencike!
