A daganatos betegségekre az ember sose gondol úgy, mint ami valaha is megtörténhet olyanokkal, akiket ismer, akik közel állnak hozzá.
Sosem gondoltam, hogy az én környezetemben ez valamikor történelem lesz.
És most mégis, közeli rokonságból küzd egy nyolcéves vele.
Soha nem láttam még kopasz gyerekeket, mélyen ülő karikás szemekkel, kemótól félájultan heverni. Csak nézem, ahogy a kórteremben a miénknek van haja egyedül.
Eszembe jut a rémülete, hogy rossz terembe került, csupa fiú közé.
Aztán az okos kis szeme villan, mikor megérti, hogy ők is lányok.
Csak már haj nélkül.
Nem is tudom, van-e szívbemarkolóbb annál, mint színes parókákat válogatni egy kisgyerekkel, amiket akkor hordhat, ha majd neki is fényesen csillog a feje teteje. Sok szép haj van, még több az érdekes, amiben elképzeljük magunkat és nevetünk.
Mosolyog az ember mert vicces, csak tudnám, kinek.
Nevetni erőltetettnek tűnés nélkül, életem legnehezebb feladata, bár ne kéne. Mikor összevissza beszélek, hogy töltsünk-e paradicsomlét az infúzióba, a vizeletet számontartó lapra írjuk-e azt, hogy három litert pisilt, gurgulázva nevet, én meg csak jól odavernék valakinek egy nagyot. Egy nyálfröccsenőset, tiszta erőből.
Még nem tudja, milyen a kemoterápia, de hamar megtudja majd.
Mikor némán kell elkapni, hogy ne essen az ágy mellé, csak belül sikoltva, hogy a rémültség rá ne ragadjon, és bízni, hogy jó az Isten, jót ad.
Hogy ettől már csak jobb lehet, és nem gondolni arra, hogy ugyan mit ártott ez a szelíd, barna szemű gyerek, akinek mindig nevetésre áll a szája, hogy ilyet érdemel?
És bízni az orvosokban is, hogy gyors a lábuk, versenyt futni a kórral és az idővel egyszerre.
