Nehezemre esik mostanában írni ide. Lusta lettem vagy mi. A Názárovicsmentes élet megvisel. A nyár is, de főként az, hogy valamivel kihúzhattam Zeuszéknál fenn a gyufát. Egyik csapás a másik után. Az ember szervezete nem túl strapabíró dolog, állandóan összeszed valami kórt, sérülékeny, és összességében alig jó valamire. Az én szervezetem miért lenne kivétel? A létező betegségek kacifántosabbjának felét röpke életem során legalább egyszer már egészen biztosan összeszedtem. De az is lehet hogy kétszer. Számolásból mindig gyenge voltam. Másból is, de ez most nem tartozik ide.
Kérem szépen-pen, a legújabb nyavalyámról tudósítok, tőmondatokban mostan.
Krisztus előtti időket írunk, amikor is időszámításunk ötödik havában, amikor már rügyeznek a fák, csiripelnek a madarak, és minden épeszű diák az államvizsgáktól rettegve óriási zsákokat növeszt a szeme alá ijedtében, amivel jelzi, hogy nem most kéne nekilátni ugyan, de azért megpróbálja. A diákféle ilyen, sose hiszi el, hogy kifut az időből, aztán mikor kifut, csak sopánkodik. És lefagy. Mint én.
Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, még tavasszal összeszedtem szépen egy jó kis arcüreggyulladást, amiről azt hittem pedig, hogy mert nem volt nekem eddig sose, már nem is lesz. Hát lett. Hogy örüljek. Vagy őrüljek. Most állok középen.
Szóval az arcüreggyulladás kellemes betegség, ajánlani tudom mindenkinek, nekem, személy szerint már annyi pénzem fekszik a kezelésekben, amik hadd tegyem hozzá, fikarcnyit sem segítettek, hogy abból már elrepülhettem volna valahová tíz napra. És nem a seprűmön.
Most egy alternatív módszerrel sanyargattatom magam, amiért súlyos összegeket pengettem ki, egészen bizonyos, hogy nem vagyok magamnál. A lényege ennek a módszernek következik mostan, elrettentésül írom a következő sorokat, mindenki saját felelősségre olvassa és a tizenkét éven aluliak pedig hívják a monitorhoz az anyjukat.
Tehát, ez egy ilyen katéteres izé, más szóval nem tudom definiálni, annak ellenére, hogy kétdiplomás magyar értelmiséginek számítódok elméletileg. Tennék fel képet, csak hát az orromban volt, úgyhogy inkább nem.
Csövekből áll, három félkisujjnyi cső csatlakozik egy kisujjnyi csőhöz, nagyjából tizenhét és fél centi az egész, előállítási költsége minimális, és olyan áron veszik meg az olyan akasztani való hülyék mint én, hogy abból négyszer elvihettem volna Názárovicsot vacsorázni, ez a nem semmi. Négyszer! Pedig sokat eszik. Isten tartsa meg a jó szokását.
Nincs még vége, ne féjjé', maj' szólok, ha féjjé'. A főcső végén van egy gumiszerű tartozék, véleményem szerint azt volt a legnehezebb odahegeszteni, szóval ez a cső tizenvalahány centiméterig felkerül a visítő páciens orrába, pár ólomlábon vánszorgó pillanat alatt eljut a rendeltetési helyére, az arcüregbe, attól függ, mennyire ügyetlen az orvos. Az enyém egyáltalán nem az. És még kedves is, pedig messziről süt rólam, hogy egy gyáva nyúl vagyok, és az orvosok rémálma.
Utána, egy óriási fecskendőt vesz elő, amikkel a lovakat injekciózzák, csak méretileg segítek behatárolni, amúgy. Miközben az emberek járkálnak ki-be, ülök szépen, időnként csendesen, időnként egyáltalán nem, az orromból kilógó főcső pár miliméteres végére ráilleszti a lószerszámot, aztán kérlek szépen, elkezd levegőt pumpálni az arcomban lévő főcsőbe, és a végén lévő gumi lufivá duzzad, amitől én üvöltök, és elkívánom az anyjába azt, aki kitalálta ezt az egészet.
Következő lépésként a fecskendőt egy másik csövecskébe helyezi a műkörmös kéz, és vákuum segítségével szivattyúzza a gyulladást lefelé, amitől szintén nem mosolygok szélesen, ellenben visítok, mint a fába szorult féreg, csak nem fába, hanem orrba. Mikor már a minimális agyam túlnyomórészét sikerült leszivattyúzni, következik a harmadik csövecske jó kis csípős antibiotikummal, mert úgy jó, ha zajlik az élet, és az ember onnan érzi, hogy van orra, meg arca, hogy fáj.
Ezután villámsebességgel zajlanak az események, katéter kiránt, még egy agydarabka fityeg a végén, közvetlenül, mielőtt elmúlna a fájdalom az arcomból, injekció az orrba, nyálkahártya, vagy mi, bioszból sose voltam kiemelkedően tehetséges, de az összes szent nevét felsoroltam, akik az égben laknak, úgy csípett az injekció. Ábécésorrendben!
Ezt a tortúrát végigcsináltam háromszor. De, hogy ne legyen unalmas a történet, nem használt ez a kezelés sem, a változatosság kedvéért. Hogy azért mégse haljak meg máris, az orvosnéni felírt injekciókat, naponta kétszer szedendőeket, nagyon helyes. Elhanyagoltam a betegséget? Most meglakolok mindenért. Tíz évre visszamenőleg! Ezekről az injekciókról csak annyit szükséges feltétlenül tudni, hogy csípnek, mint a kurvaélet. De nagyon. És mindenféle joghurtot kell zabálni, amit utálok, hogy a táplálékot le tudjam bontani tíz év múlva is, ne műanyag csöveken keresztül, hanem a saját beleimet felhasználva ehhez a művelethez.
És amikor a nyolcéves vigasztal, hogy Csillus, majd felvidítlak, ne félj, nem fog nagyon fájni, az már mindennek a teteje!
