Mikuláskörnyéki írásaim általában arról szólnak, hogy a húgom ajándékokat keresgél a házban, én meg vért izzadok, hogy olyan feladatokat találjak ki, amiken kicsit gondolkoznia is kell. Idén is így volt ez, annyi újítással, hogy a Mikulás személyesen is belibegett a konyhánkba, a gyerek arcáról ítélve kövérebbnek, magasabbnak, öregebbnek és legfőképpen mélyebb hangúnak képzelte, de szorult bele annyi illem, hogy a részletkérdések felől nem faggatózott.
Helyette odabújt az ölembe és onnan pislogott. Az első meglepettség tovaszálltával megeredt a hangja, megköszönte az ajándékokat, közös fényképre is odaállt, hohó, mivel bizonyítaná másnap az iskolában a többi kenyérpusztítónak, hogy hozzánk bizony bejáratos a Mikulásbácsi, ha nem egy közös fotóval? Van itt tüdő, kérem szépen!
De ez a mostani Mikulás kicsit másabb volt, mint az eddigiek. Komolyabb. Már-már felnőttesen érett. Sajnos, az érett dolgokhoz nem értek, úgyhogy a féleszemre támaszkodva írom a következőt.
Én ötödikes vagyok, magyar szakos vagyok, végzős vagyok. És vannak csoporttársaim is.Rájuk is nagyjából ez érvényes. Ötödikesek, magyarosak, végzősek. Azért nem mondom, hogy osztálytársaim, mert ez már itt nem a dedó, nem az óvoda, nem is elemi. A csoport olyan felnőttes, nem? Anonim Alkoholisták Csoportja... Na körülbelül.
Magam is csodálkozom, hogy ez az elvont pár sor hogy futott ki az ujjaim alól. Talán az az oka, hogy hajnali fél egy van, és ahelyett, hogy a holnapi dolgozataimra készülnék, írogatok összevissza. Ahelyett, hogy tanulnék, már kitakarítottam, főztem, a ruháimat is elraktam, megfésülködtem. A felsorolt dolgok mindegyike nagyon ritkán jelenik meg jellemző tulajdonságaim között. Nem is tudom, hogy képzelek a jövőben tudományos munkásságot magamnak. Igazán nem tudom.
Az eleje úgy kezdődött, hogy gyűjtögettünk egy kicsit. Nem úgy mint az ősember, bogyókat, férgeket, ezt-azt, hanem pénzt. Az árva gyerekeknek. Örüljön az árva gyerek is a Mikulásnak! szlogen alatt, amire különösen büszke vagyok, mert ez is annak a jele, hogy az agyműködésem még nem állt le teljesen, hanem funkcionál. Úgy ahogy.
Elsősorban kollégiumi akciónak indult ez, de aztán olyan méreteket öltött, amilyenekre nem is számítottam. Tunk. Mer' csapatmunkás vagyok, csapatban dolgozom. Két délelőtt és egy este összekéregettünk közel kétezernégyszáz grivnyát (240 eurót), kicsit kevesebbet, de kipótoltuk saját kútfőből, hogy kerek összeggel villoghassunk.
Az a baj azzal ha az ember csapatban dolgozik, hogy meg kell hallgatnia a többiek véleményét is, mielőtt rájuk erőlteti a saját akaratát. Miután ilyen szép összeget bezsebeltünk, a többiek vérszemet kaptak, és elkezdtem félteni az árva gyerekeket. Ezt a vérszemet úgy vettem észre, hogy kedvenc Názárovicsom a pénzes borítékra ráírta szép lóbetűkkel, hogy NYARALÁSRA, és csak az nem látta, akinek nem volt szeme. A másik jobbik, Anita, szintén becses csoporttársam az Anonim Alkoholistáknál, egy nagyobb adomány után megjegyezte, hogy még gyűjtünk egy kicsit, és megvesszük nekem a huskyt.
Végül nem vettünk semmilyen kutyát, és utazni sem most fogunk, mert kicsit gyanús lenne, hanem ehelyett összeállítottunk 80 mikuláscsomagot, amire büszke vagyok, először is, mert nagyjából harminc-negyven csomagra számítottunk, másodszor, mert gazdag csomagok lettek és a kölkök alig bírták tartani, amit különösen jó volt látni, harmadszor pedig, hogy az emberekből még nem veszett ki az összetartás, ami szívet melengető, és nem csak Karácsony tájékán.
Ha rosszmájú lennék, akkor megjegyezném, hogy eredetileg a kórházba szántuk ezt az akciót, de a vezetőorvos lekezelő hangvétele, pökhendisége miatt nem sikerült megvalósítani. Amikor az ember energiát, időt, pénzt fektet önzetlen dolgokba, nem hiszem hogy az a kioktató hozzáállás a leggyümölcsözőbb, amitől a szervezők egy darab szarnak érzik magukat. De nem vagyok rosszmájú! Egészen jó a májam ahhoz képest, amennyit iszom, és ahhoz képest, amennyit otthon ebből Édesapámnak bevallok.
Sajnos, szegény Anitának nem tudtunk kutyát venni, se újat se használtat, se huskyt se másmilyent. Pedig ahogy fogyott a pénzünk, egyre aggodalmasabban emlegette, hogy a kutyára el ne felejtsünk félretenni. Aztán, mikor elfelejtettünk, csak annyit mondott elkámpicsorodva, hogy legalább egy képet vehettetek volna.
Végezetül, szeretném ezen a fórumon is megköszönni a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola diákjainak, tanárainak, hogy bőkezű adományaikkal hozzájárultak ahhoz, hogy december ötödikén 80 kisgyerek csizmája nem maradt üresen. Büszke vagyok arra, hogy ehhez a főiskolához tartozhattam öt évig, hogy a csoportunk bármennyire is akasztani való, mindig összetart.
