Hatháziék egy nagyon kedves székely család, akik a rendszerváltás
után, ezernyi más családhoz hasonlóan Budapestre emigráltak Erdélyből.
A Hatházi család egy mosolygó papából, nagyon finomakat főző
mamából, egy kedves egyetemista lányból és egy tizenhat éves kamasz fiúból áll,
aki a kamaszok összes jellegzetességét magán hordozza.
A kapcsolatom velük annyi idős, hogy ősszel már iskolába mehetne.
Hat éve találkoztunk először, mikor cserediákként fogadtak. Hatházi mama és
Hatházi papa a többi szülővel egy kupacba tömörülve türelmesen várta, hogy
hazavihessék a nekik jutó félnótást, aki egy hét alatt kizabálja őket
mindenükből.
Mi, a félnótások egy másik kupacba bújtunk össze, mint a birkák,
és gyanakvóan méregettük őket, azt latolgatva, vajon hány texasi láncfűrészes
van közöttük.
Kapcsolatom a Hatházi családdal azóta sem szakadt meg.
Következő találkozásunkra két évvel később került sor, amikor
szemműtéten estem át, és Hatházi mama fél éven át kísérgetett kontrollvizsgálatokra
– munkaidőben.
Segítettek, hogy ne érezzem magam annyira elveszettnek egy idegen
országban.
Mikor azt hallom, hogy a jóindulat és az önzetlenség kiveszni
látszik
az emberekből, rájuk gondolok. Hatháziékra, akik befogadnak egy vadidegent,
kulcsot adnak a lakásukhoz anélkül, hogy bármit kérdeznének vagy bármit
kérnének cserébe.
Ez a család egy kincs. Iszapban nőtt tavirózsa, ami a szenny
dacára megmaradt szépnek és illatosnak. Megmaradt embernek.
