Két verzió áll fenn a rágóeszközeimmel kapcsolatosan:
Az első, mikor reggel a tükörben aprólékos figyelemmel, szigorúan végigmustrálom őket, hogy bárminemű szuvasodást még csírájában elkapjak.
Mikor nem találok semmit, egész nap dölyfösen feszítek, kidüllesztett mellkassal járok, háh, nincs egy rossz fogam se!
Aztán egy váratlan pillanatban, valamelyik fogamból letörik olyan egyharmad rész, de inkább a fele.
Változó.
A második eset, mikor találok egy fekete pöttyöt a fogamban, elhatározom, hogy most az egyszer teljesen érett viselkedést produkálok, és nem várom meg, míg a lyuk öklömnyivé terebélyesedik, elmegyek időben a fogorvoshoz.
Megint dölyfösen járok egész nap, úgy kidüllesztem a mellkasom, ahogy csak telik tőlem, a szemem is guvad, hú, de felnőtt vagyok!
Ilyenkor szokott kiderülni, hogy a mákszemnyi pötty alatt az egész fog halálra van ítélve, és csak a szentlélek meg az isteni jószerencse tartotta egybe a fogzománcot, ennek köszönhetem, hogy nem tört le egy gondolattól az egész állkapcsom.
Ja és van egy harmadik eset, amikor szarok mindenre, nem ellenőrizgetem minden reggel a fogaimat, mint egy hülye, nem érdekelnek a pöttyök. Se a kisebbek, se a nagyobbak.
Letörik egy fogam? Nem baj, majd rágok a másik oldalon.
Ott is letörik? Úgy is jó, majd rágok elöl!
Kisujjnyi kráterek vannak a fogaimban? Nem baj, majd legfeljebb nem düllesztem dölyfösen a mellkasomat, és nem pöffeszkedek mint egy páva, hanem csak megyek hétköznapian, mint a többi, normális ember.
Ja, és fogorvoshoz csak abban az esetben vagyok hajlandó elvánszorogni, ha már befosok a fájdalomtól.
