Mikor eltemettük a föld alá, én nem voltam ott. Mert Nagyapa nem tűnt betegnek, mert nem gondoltam, hogy meghal míg nem vagyok otthon, mert senki sem gondolta. Azóta is bennem él, hogy lemaradtam, hogy kihagytam az utolsó alkalmat, mikor találkozhattam volna vele.
Kifogásokat keresek, nem rajtam múlt, hogy így alakult és nem tudtam elköszönni, de azért belül, egészen belül ahol senki sem lát, tudom, hogy ezt az egyet nem lehet senkire kenni.
Időnként, mikor a metrón látok egy ismerős hajlott hátat, valakinek az ősz feje tetejét, muszáj utánasietnem, hogy belenézzek az arcába és megbizonyosodjak róla, nem Nagyapa, csak egy idős öregúr. Valaki más nagyapja.
Néha elgondolkozok azon, milyen lenne nagymama nélkül a világ. Fakóbb, úgy hiszem. Édesapám nélkül szürke és boldogtalan. Az emberem nélkül meg olyan sötét, hogy utánahalnék magam is.
Szeretteink lassan kikopnak életünkből, előbb a nagyszülők, szülők, majd elkopunk mi is. Letelik az idő, mit az Isten kimért, szertefoszlunk egy pillantás alatt, és száz év után senki sem emlékszik majd, kik voltunk, hogy éltünk, mi hajtott előre, s mi maradt utánunk. Elmúlunk mint a madár lába nyoma a párkányon. Az ember nem tudja mennyit él, mennyit enged az Isten.
Mint a homok, úgy pereg ki ujjaim közül az idő, s mire eszmélek, már csak néhány homokszem tapad a tenyeremhez. Ijedten cikázik fejemben a gondolat, egyszer lejár, nekem is eltelik, amit az Isten részemül kimért. Vajon marad-e utánam olyasmi amitől több lett kicsit ez a világ? Vajon tettem-e hozzá vagy csak elvettem? Vajon honnan tudja az ember, hogy okosan használja-e az idejét? Honnan tudja, hogy jó helyen van-e?
Az emlékezés pókhálós ösvényén egy kurta hajú kisfiú szökdécsel, s mikor hátrafordul, arcából nagyapa néz vissza rám.
