Nagymama megöregedett, akár szembenézek vele, akár nem. Bőre alól kiszaladt a hús, szeme elhomályosult, mint mikor hegyi tavacskát meglepi a jég, arcát meglegyintette az elmúlás szele.
Nagymamának nemrég meghalt a barátnője. Közelebb volt a kilencvenhez mint a nyolcvanhoz, és egy ideje ágyban feküdt már. Azt hiszem, szép dolog elgyengülni végleg. Sokkal szebb, mint fiatalon meghalni vagy amikor a rák tépi szét az embert. A végelgyengülés egész jó. Az én szememben azt jelenti, az Isten megengedte, hogy sokáig éljen, mert nagyon szerette.
És úgy hiszem, Irma néni hű katonája volt.
Nagymamának nem mondtuk meg.
Ne érezze azt, hogy sorra dőlnek ki mellőle az emberek, akikkel felnőtt, akiket szeretett, akikkel sokáig egy padban ült a templomban. Ma már csak ő őrzi a templomi padot, egyedül maradt. A többiek lába nyoma elkopott. Szertefoszlottak mellőle, ki idejekorán, ki később, mindenki elment. Nagymama a sereghajtó és én nagyon hálás vagyok ezért. Emlékezetemben még ma is szálegyenesen ül a padsor legszélén, pont mint hatvan évvel ezelőtt, mikor fiatalasszonyként legelőször odakerült.
Hagytuk hát, hogy Irma néni neki tovább éljen. És ne haljon meg.
Hiszem, hogy az Isten aki az ura mindennek ami létezik ezen a világon, nem engedné, hogy nagymama boldogtalan legyen.
Ha majd Názárommal nagyon öreg nénik leszünk és nem én halok meg előbb, nem akarnám tudni.
Nem akarnám, hogy Isten tudja meddig olyan világban éljek, ahol ő már nem lélegzik. Akkor világom gyászba borul és míg le nem telik az én időm is, ki nem virágzik többé.
Mikor erre gondolok, jéggé dermedt lelkem lassan megolvad s szemem sarkán kicsorog.
És úgy hiszem, Irma néni hű katonája volt.
Nagymamának nem mondtuk meg.
Ne érezze azt, hogy sorra dőlnek ki mellőle az emberek, akikkel felnőtt, akiket szeretett, akikkel sokáig egy padban ült a templomban. Ma már csak ő őrzi a templomi padot, egyedül maradt. A többiek lába nyoma elkopott. Szertefoszlottak mellőle, ki idejekorán, ki később, mindenki elment. Nagymama a sereghajtó és én nagyon hálás vagyok ezért. Emlékezetemben még ma is szálegyenesen ül a padsor legszélén, pont mint hatvan évvel ezelőtt, mikor fiatalasszonyként legelőször odakerült.
Hagytuk hát, hogy Irma néni neki tovább éljen. És ne haljon meg.
Hiszem, hogy az Isten aki az ura mindennek ami létezik ezen a világon, nem engedné, hogy nagymama boldogtalan legyen.
Ha majd Názárommal nagyon öreg nénik leszünk és nem én halok meg előbb, nem akarnám tudni.
Nem akarnám, hogy Isten tudja meddig olyan világban éljek, ahol ő már nem lélegzik. Akkor világom gyászba borul és míg le nem telik az én időm is, ki nem virágzik többé.
Mikor erre gondolok, jéggé dermedt lelkem lassan megolvad s szemem sarkán kicsorog.
