Mióta nagymama meghalt, nehezebben írok.
Ujjaim alól szerteszaladnak a szavak, nem
bírom összeseperni őket. Mint a higanycseppek, úgy mérgeznek.
Mikor valami izgalmas történik velem,
eszembe jut: ezt majd okvetlenül elmesélem nagymamának, ha hazamegyek. Aztán
ráébredek, hogy én már bizony soha semmit nem mesélek neki. A koporsóban
úgy feküdt, mint egy idegen néni, az én nagymamám sosem hordott feketét
és főleg nem volt ekkora álla.
Mikor a virrasztó után magára hagytuk,
hogy utoljára pihenjen a házban, ahol az életét töltötte állandóan
rotyogó pörköltek és sütemények között, háttérben a Kossuth-rádió zümmögésével
és a hűvös nagyszobában rekedt legyek döngésével, azon méláztam, vajon az én
életemnek milyen kerete lesz?
Néhány éve egy cigányasszony azt jósolta,
sokáig fogok élni, sokra viszem. A nevemre hosszú ideig emlékeznek majd,
utódaim sütkéreznek benne. Könnyű annak, akit én szeretek, napsütéses az élete.
Szavamra kapuk nyílnak előtte, akadálytalanul halad. De jaj a hamis embernek, haragom, mint a hurrikán, elpusztít mindent maga
körül, nem áll meg előtte semmi. A nagy szívnek ára van, türelem kevés jár
hozzá.
Villogó barna szeme volt és jót akart
nekem, de ez a fajta jó engem megijesztett. Azóta az agyam egy távoli
zegzugában ott honol a jóslat, hogy minden meg van írva előre, nem
változtathatok rajta egy jottányit sem. Én pedig a szabadságot akarom, a döntés
jogát, hogy választhassak, még ha felelősség is az.
Időnként eszembe jut a cigányasszony
jóslata, ilyenkor hosszan nézem a határozott, mély vonalakat, miket
tenyerembe rótt az Isten. Mintha egy könyv lapjait forgatnám, melynek nyelvét
nem értem és ki tudja, van-e jogom a lapozásához.
Nagymama gyöngyházfény volt a pillangók
szárnyán, friss esőillat nyári zápor után, nagymamánál otthon volt a lelkem.
Szeretném, ha már könnyebb lenne
elfogadni, hogy elköltözött és én még nem tudok utána menni.
Szeretném, ha már könnyebb lenne nélküle
élni.
