Hogyan ismerjünk fel egy tanárt? Kezdőknek.

Tanárnak lenni feladat. Tanárnak lenni felelősség. Tanárnak lenni nehéz. Hogy a brant. És nem panaszkodásképp mondom, de a július, augusztus még mindig nem elég vonzó nekem, még mindig nem.

Lassan kezd bennem megfogalmazódni, hogy mik a jó tanár ismérvei. HA NEM ÍRSZ, LESZAKÍTOM A FÜLED. Ez az egyik. Talán a legfontosabb. De mindenképpen hatásos. De mennyire. Amikor egy hasonló üvöltés elhangzik a hallótávolságomon belül, akkor egyrészt remélem, hogy nem nekem szólt, másrészt meg igyekszem unott arcot vágni, de mindenképpen közömböset, hogy a lehetőségekhez mérten ne látsszon, hogy berottyantottam ijedtemben.

Ásítani is megpróbálok esetenként, csak még egy ép darabot nem sikerült produkálnom, mert remegett az állkapcsom. De a diákoknál működik. Illetve hatásos. Lehet, hogy elátkozzák a tanárt, de körmölnek, ahogy illik. Ez az egy biztos. Aszongyák a cél szentesíti az eszközt. A cél szentesíti az eszközt?

A tanári gyakorlat igazán kiváló lehetőségeket biztosít arra, hogy az emberből kitűnően képzett, hang nélküli pedagógus legyen. Én is bátorkodtam a fentebb említett üvöltős módszerrel dolgozni, két napi csenddel fizettem érte, mert a hangszálaim az első három szó után elszakadtak, úgyhogy a diákjaim soha nem fogják megtudni, hogy mi lesz, ha nem írnak.

A másik fő ismérve a jó tanárnak, hogy olyan nyaklevest tud osztani, hogy a gyerek nyála kicsordul a padra. Ezt a jellegzetes viselkedést sajnos még nem érkeztem a magamévá tenni, mert nem is tudom, gyáva vagyok, azt hiszem. Megütni egy védtelen kölköt, hatalmaskodni a gyengébb fölött, igen, igen, ez mind az én profilomba vág, de valahogy... tudja a fene. Félek, hogy összekoszolják a habtestemet. Meg még elkapok valamit.

Veszélyes terep az iskola, kérem szépen. Egy óvatlan pillanatban, mikor lankadt a figyelmem, az egyik kölök megsimogatta a hajamat, hogy milyen szép. A másik meg odajött ölelgetni, hogy de jó hogy itt vagyok. Ez nyilvánvaló, mondjuk, de akkor is. Már gyanútlanul csámborogni sem lehet a folyosón, ki tudja mit rejt a karma vagy a következő sarok?

A kilencedikeseimet szeretem. Tévedés, el lehet viselni őket. A szájuk nagy, mint az ólajtó, és pimaszok a végtelenségig, nem tanulnak semmit, nem is tudom, miért foglalkozom velük. Ja, megvan. Mert a kis másodikosoknak gügyögni sajnos, igazán nem tudok. Ezekkel legalább szót értek. Többé-kevésbé. A kicsikre meg nagyon figyelni kell. Nehogy kiszúrja a másik szemét a tollal, ne verje fejbe nagyon a könyvvel, ne harapja le a padtársa fülét, meg ilyenek. A köpdösést mondjuk le lehet törölni, az ellen nincs kifogásom, de a többi maradandó nyomot hagy. Ha csendben ülnek, és eszik a vajas kenyerüket, akkor gyanakvóan pislogok rájuk, mert valószínű, hogy pár percen belül kitör a belemorzsáltálazölembeezértmeghalsz verekedés.

Kellemes dolog tanárnak lenni. Vannak szép percek is, na. Amikor egy röpdolgozaton a nevét helyesen írja le, felér egy vásárlás után érzett izgalommal és elégedettséggel. De komolyan. Vagy komolytalanul?