Hiszek abban, hogy ha az ember utódokat vállal, azért teszi, mert nem képes nélkülük élni, továbbá elegendő mennyiségű energiát érez magában arra, hogy hogy a társadalom példaértékű tagjaivá nevelje őket. Sajnos az utóbbi időben csupa elrettentő példával találkoztam, amely azt az véleményemet támasztja alá, hogy nem mindenki gondolkodik így. Illetve nagyon kevesen. A tisztelt anyukák többsége a neveléshez szükséges összes energiát már a szülésnél felhasználta. Sajnos. Utána meg nőjön a gyerek, mint a tök. Ahogy akar.
Ezt a jócskán negatív előítéletemet alátámasztani látszik egy igencsak friss találkozás Bandival, aki nem akarta lógatni a lábát. De ne szaladjunk ennyire előre.
Vannak kölykök, akik olyan rosszak, mint a tízcsapás együttvéve. Mélyen tisztelt Bandi uraság, kinek életéveinek száma az öccséével együtt rúgott ötre, kiemelkedő példánya a fent említett rettegett rétegnek. Neki köszönhető, hogy a felszállásáig békésen üldögélő utazóközönség idősebb tagjai gyakran nyúltak a gyógyszeres fioláikhoz, és megrovó egyben szánakozó pillantásokkal illették a gyerek tulajdonosát.
Az anyuka szemei alatt húzódó mély árkokból ítélve ő sem volt megelégedve maradéktalanul csemetéje viselkedésével, de a karjában tartott további utódja megakadályozta abban, hogy hathatós módszerekkel csendre és mozdulatlanságra bírja a kis gézengúzt. A kölök megrendszabályozására tett kísérletei kimerültek néhány erőtlen szóbeli figyelmeztetésben, miszerint Bandi üljön nyugodtan, lógassa a lábát az ülésről, és legfőképpen szép némán nézzen kifelé a vonat ablakán.
Sajnos Bandinak ehhez nem fűlött a foga. Helyette inkább az üléseken ugrált, hangosan rikoltozott, és szabályos időközönként megkopogtatta az ülés másik oldalán helyet foglaló öreg néni feje búbját. Így ment ez négy és fél órán keresztül.
Eszembe jut, hogy hányszor róttam meg a húgomat, hogy milyen rossz gyerek. Ahhoz a vásott kölyökhöz viszonyítva a miénk ma született bárány. Eddig nem voltam híve a testi fenyítésnek, de az eset után, ahol több hajszálam is őszbe borult, egy csípős vessző rendszeres használatát módfelett célravezetőnek találom, annak ellenére, hogy a pedagógiai alapismereteim teljesen mást diktálnak. Ilyenkor véres köd borul a szememre, és a józan ész hiába kiabál a fejemben, meg sem hallom.
Huszonkét évesen, a fenti élmények birtokában, elég határozottan körvonalazódik bennem, hogy ami engem illet, én kutyát hamarabb tartanék...
Nagyon aranyos szöveg... :D
VálaszTörlés