Hánysugár

Eltökéltük Názároviccsal, hogy utolsó év címén gyakran kirúgunk a hámból. Még vizsgáljuk, hogy vajon jó döntés volt-e. Illuminált állapotban az ember olyan dolgokat tart megvalósíthatónak, sőt szükségszerűnek, amik hallatán a szőr feláll a hátán máskor. Mikor kicsit alacsonyabb a véralkoholszintje. Azok az esték a legveszélyesebbek, amelyek csendes borozgatással indulnak. Ilyenkor csak annyi biztos, hogy csendes borozgatás nem igen lesz.

Az ilyen borozgatánkjóapámmal estéken sok minden történik. Legutóbb, emlékszem, a rántott húsos kezünket beletöröltük Názárovics hajába, tisztelegve ezáltal a középkori idők előtt, mikor is a nagy lakomák alkalmával az urak zsíros kezeiket szolgáik hajába törölték. Názárovics másnap reggel nem volt boldog, hogy a hajának erőteljes fokhagymás zsíros szaga volt. Ellenkezőleg, émelygett. Mondjuk, lehet, nem csak a zsír miatt.

Amire derűvel emlékszem még, hogy egy idő után fokozott figyelmet fordítottunk a hűtőre, annak is a fagyasztó részére. Nagyjából vízszintes vonalban kileltároztuk a tartalmát a padlóra, majd az egyik barátunk kinyitott egy pörköltes üveget, és egy darab fagyott húst elfogyasztott belőle. Alig tizenhét perc alatt. 

A hangulat tetőfokára hágott. Utána meg a lábunkra. Na, kábé itt kezdtem el félni.

Az összes kekszet, savanyú uborkát, sósperecet, csokit, körtebefőttet, meg még ki tudja mit, felhasználtuk. Belsőleg. Az alkohol hatásait enyhítendő. Hiba volt. Hascsikarásból jelesre vizsgáztak többen is aznap. 

Ilyenkor mindig félek egy kicsit a másnap reggelektől. Nem tudni, hogy vajon akkor is viccesnek fogom találni, hogy felrajzoltuk egymás körvonalait a falra alkoholos filccel, hogy ne legyen olyan kopár, és ketchuppal szemet-szájat, belső szerveket is pingáltunk az alakokba. Igazán nehéz megítélni.

Később kiderült, nem találtam viccesnek.

Másnap kicsit nehézkesen ment a fésülködés, aztán egy ponton meg is akadt. Egy vastag tincsen nem tudtam keresztülhúzni a fésűt, mikor gyanakodva odanyúltam, kiderült, hogy azért, mert kicsit rágós lett a fejemnek az a része, ahol haj is van. Hat éves korom óta nem volt ilyen problémám. Akkor is csak azért, mert hanyatt fekve próbálgattam, hogy vajon visszaesik-e a számba a rágó, a gravitációnak köszönhetően. Már akkor is kiemelkedően tehetséges és okos gyerek voltam, igen. Egyébként sose esett vissza a rendeltetési helyére az a nyomorult rágó. Én pedig sosem tanultam a hibámból. Az ilyen akcióknak mindig bömbölés lett a vége és olló. Mikor halványultak az emlékek a fejemben, és kicsit visszanőtt a hajam, újból kezdődött minden. És újból ugyanúgy végződött. Bömböléssel és ollóval.

 

Már több mint háromszor hat is elmúltam, de rágózni ember üzemmódban már sosem fogok megtanulni. Csak azért nem sírtam, mert több mint háromszor hat éves vagyok. Majdnem négyszer. Kénytelen voltam kivágni egy tincset a hajkoronámból. Egészen közel a töveknél, hogy még jobban fájjon. Most egy vastag félméteres tincs fekszik az íróasztalomon, én meg őrzöm veszettül, mert Názárovics nem nézi jó szemmel, és kilátásba helyezte, hogy egy óvatlan pillanatban kidobja a kukába, ahová való.

Most jut eszembe, hogy az egyik úriember megevett egy hagymát a fürdőszobában. Nem ott tartjuk a hagymát, egyébként. Valószínűleg csak kellemesnek tartotta  a környezetet efféle célokra. 

Később a fent említett úriembert visszatámogattuk a szobájába, csak rossz szobába támogattuk be, mert az ottani tulajdonosok emelt tónusban és furkósbotokkal érdeklődtek emberünk szellemi állapota felől, továbbá kikérték a véleményét azzal kapcsolatban, hogy mennyire tartja ésszerűnek a hajnali két óra utáni látogatásokat idegen hálóhelyiségekbe.

Szóval, mint ahogy fentebb is említettem, ami csendes borozgatásnak indul, sosem marad annyiban.

Bazeg, kivágtam egy tincset a hajamból, nem vagyok normális...