Örökségeim

Amikor teremtéskor az Isten szétosztotta, ki mit örököljön, nagy valószínűséggel én rossz sorban álltam vagy csak egy éktelen nagy lyuk volt a zsákomon, mert mire végigballagtam a Tejúton és visszaértem a Földre, alig maradt benne valami jó.

És mikor hallom másoktól, hogy ezt anyámtól örököltem, ez apámtól, ezt nagyapától, nekem mindig elfancsalodik a képem, mert eszembe jut, hogy én mit örököltem.

Édesapámtól azt örököltem, hogy úgy tüsszentek, mint egy marha, ez az igazság. Sajnos szembe kell nézni vele. Édesapámnak könnyű, ő férfi, úgy tüsszent ahogy akar. Én meg nő vagyok, kulturáltan kellene cincognom tüsszentés címszó alatt, és utána órákig szabadkozni meg elnézést kérni. Ehhez képest én is úgy tüsszentek ahogy jólesik, sajnos.

Az anyámtól elsősorban a vénás lábaimat örököltem, de nem egy átlagos vénás lábat, hanem egy lábat négy és fél kiló vastag, dudorodó vénával, pont olyanokkal, mint amibe a hurkát töltik disznóvágáskor. Ennek köszönhetően az egyik lábam barna, mint a többi normális embernek, a másik meg kék, mint az istennyila. Amúgy is mindig megbámulnak az emberek, de ezt a fajta bámulást nem szeretem. Legfőképpen attól futkos a hátamon a hideg, mikor a metrón hatévesforma kisgyerek hangosan kérdezi az anyjától, anya, a néni lábát otthon megbeszéljük? Hát innen is üzenem, hogy a kurva anyád, te kisfiú!

Bármennyire is irtózom tőle, hasonlítok az anyámra.
Bármennyire is negatív a róla alkotott képem, külső fizikai adottságainkat tekintve, hasonlítunk.
Olyan az arcélem, mint az övé, és a mosolyom, sajnos teljesen az anyámé. Ezért sem szeretek mosolyogni, csak nyeríteni, mert a röhögés legalább teljesen csak az enyém.
Mikor döntenem kell, én is ugyanúgy borzolom a szemöldököm.
Pótcselekvésként.
Pont ugyanúgy.
Sajnos az anyámra is hasonlítok, bele kell törődni.
Az ember a vére ellen nem küzdhet örökké.