Részlet egy másik életből

Hogy viselkedik az ember, mikor temet?
Nagy szerelmeket, lehetett volna sikereket, hogy temet az ember méltósággal?

Úgy képzelem, hegytetőről szálfaegyenesen, lassan szélnek ereszti az emlékeit.
Kitárt tenyeréről a szél elfúj mindent, ami egykor öröm volt és boldogság.
Fájdalomból az ember nem épít semmit.
Mocsárra nem lehet. 

Azt mondják a sebek behegednek, mert az ember felejt.
Azért én mégis úgy gondolom, sebhelyes lélekkel az ember óvatosan él.

Egyszer úgy összetört bennem valami, hogy megéreztem, ugyanolyan többé nem leszek.
A lélek életem végéig bicegni fog bennem.
Még ha más észre sem veszi, azért én sokáig tudni fogom, mindennek ára van, időnként túl nagy ára. Ez biztos. Jól megtanultam.

Honnan tudjuk, melyik döntés bölcs és melyik ostoba?
Szerintem a nagy döntéseknél mindenki remeg egy kicsit legbelül. És hogy mitől függ, hogyan dönt? Erre még keresem a választ.

Az ember nem szívesen nyúl a forró vas után újra, ha egyszer már megégette magát.
Hiába súgja az emlékezete, ugyan, rég kihűlt már az a vas.

És ha meghalok, és meghalsz te is, meglásd, nekem te leszel az utolsó kép, mielőtt elsötétül minden, és meglátod majd, előtted az én arcom villan fel utoljára.

Mert a nagy szerelmek nem várják az embert minden sarkon, nagy szerelemből van akinek nem is jut, pedig végig él sok évtizedet.
Látod, neked jutott, pedig nem érdemelted meg, elkótyavetyélted, és mégis megengedte az Isten, hogy engem láss magad előtt a legvégén, ha már végképp nem akarsz az életbe kapaszkodni.

Mert te is tudod, pont úgy, ahogy én, már tőlem nem szabadulsz, neked én vagyok az igazi, még ha nem is hiszünk abban, hogy egy embernek csak egy társa lehet. Azért te tudod, jól tudod, neked én voltam az.

És remélem fáj neked, tiszta szívemből remélem, ahogy ritkán remél az ember, hogy a kíntól üszkösödik a te lelked is.

Egyszer minden füzetből elfogynak a tiszta lapok. A tiédbe tettem pótlapot, mert nem voltam észnél, hittem benned, magunkban, nem kellett volna. Ó, de most jól megtanultam, míg élek, nem felejtem.

Mert mindenkinek csak egy valaki jut, akinek az arcát maga elé idézheti, amikor eljön a lelkéért a halál. Akár tetszik, akár nem.