Egy szál gyufa ha ellobban

Gyerekkoromban nagyapával almát sütöttünk a sparheltben télen. Felsorakoztattuk őket a tepsire és fűtöttünk veszettül, hogy hamar kész legyen.  A sütő ajtaját fontoskodva nyitottam ki, még az arcomba csapó perzselő hőség sem állított meg.

Az almák összefonnyadtak, héjuk pont olyan lett, mint nagyapa kezén a bőr. Kiszaladt alóla a hús. 

A sült alma jellegzetes illatát néha még ma is érzem és ezer közül felismerem. Pedig azóta hol van már nagyapa, csak az Isten tudja. Vajon a sparhelt őrzi-e még az emlékét annak, hogy egyszer egy kisgyerek sült almára várva viháncolt előtte?

Hosszú évek teltek el azóta, rég felnőttem, ezzel az emlékkel sokáig nem gondoltam. Úgy szeretném még egyszer kinyitni a sütő ajtaját.

A sparhelt másik oldalán most nagymama piheg, készül a nagy útra, már nem ismer meg. Megfonnyadt falakkal roskadozik benne a lélek. 

Még időben hazaértem, hogy elköszönjek tőle. Szorosan megöleltem, hogy sokáig emlékezzek rá és majd ha engem ölel így az unokám, karja melegét továbbadhassam neki.

  

Azt mondják, a halál citromillatú. A halál nem barátom. Itt settenkedik körülöttem és semmi meg nem állítja. Közelgő lépteinek zajára figyel fülem. Az idő úgy repül, szedi a lábát, mint akinek korbáccsal verik a hátát.

Nagymama nyolcvannyolcadik évét taposta. Hálás vagyok, hogy a vonásai tovább élnek a lánya arcán.

Az ember mikor megszületik, de még mielőtt tudatára ébred, elmorzsol néhány évet az ujjai között. Vajon mikor kifelé menetel az életből, a végére ott sem emlékszik? 

A temetésről három kép villan be összesen, mindháromnál nagyon megijedtem.

A test elhasználódott és a lélek már nem bírt megmaradni benne. Az, hogy nagymama tényleg meghalt és mi eltemetjük, csak akkor tudatosult bennem, mikor a virrasztó férfiak mély baritonján felcsendültek a halotti zsoltárok. Akkor döbbentem rá, hogy nagymama elfogyott.

Nem sírtam. A mi fajtánknak befelé csorog a könnye.

Csak álltam a koporsója mellett, mint egy riadt, színes tollú kismadár, a kék kabátomban és a piros nadrágomban, arra gondolva, hogy micsoda butaság feketében temetni. Az ember nem a ruhájával gyászol, hanem a lelkében és az én lelkem elég fekete. Olyan sötét van benne, hogy jó darabig nem világítja be ezer gyertya se. 

Ez az év csak most kezdődött és nekem már nincs nagymamám, hát hogy van ez? 

Mikor lezátuk a koporsót, négy sarkán kattant a csavar, megértettem megint, nagymamát eltemetjük, tényleg eltemetjük.

Édesapát arra kértem, a szemfedéllel csak a nyakáig takarjuk be, kapjon levegőt. Hirtelen vihogni szerettem volna, milyen ostoba vagyok, ez már csak egy test, amiben nem lakik senki. Az Isten adta, most szépen visszakérte.

Nagymama már nagyapát korholja odafenn a magasban, földi bajokkal nem gondol többet.

Ez a rendje, mégis azt érzem, mintha valami iszonyúnak futnék elébe.

És a legvégén, mikor négy sírásó beleengedte a koporsót a sírba és ráhányták azt a rengeteg sok földet, akkor értettem meg harmadjára, hogy innen már nincs tovább. Tényleg eltemettük. Végleg.

Azóta elveszetten állok a világ közepén, azzal a biztos tudattal a lelkemben, hogy rajtam nem segíthet már senki emberfia többé.

Eddig a mese egy asszonyról, aki tündérré vált...