Az én nagymamám az ideális nagyi. Pont olyan, amilyennek az ember elképzel egy nagymamát. Ősz kontyával, értelmes, csillogó tekintetével mintha egy meséskönyvből lépett volna elő. Idős kora ellenére szellemileg teljesen friss, hála Istennek. Nagyiról néhány dolgot tudni kell, könnyen megszeret bárkit, de úgy kell enni nála, mint a karikacsapás! Enni kell állandóan. De mindig. A reggelit úgy szokta behozni, hogy egyetek gyerekek, mert mindjárt kész az ebéd. Ott ül, és árgus szemekkel figyel, amíg el nem fogyott az utolsó falat is.
A legjobb taktika ebben a helyzetben gyorsan enni, nagy falatokban, mint aki most szabadult valamelyik fegyintézetből. Ez abszolút nem tesz jót a gyomornak, sőt egyike a legkárosabb dolgoknak, de mit számít egy kis gyomorfekély, mikor az ember látja a nagymama arcán elterülő elégedettséget. Megfizethetetlen. Mikor már megettünk minden létező ennivalót, az ember azt hinné, hogy végre egy kicsit nyugodtan emészthet. Hogyisne.
Következik az újabb megpróbáltatás, nagymama egy óriási tál rántott csirkecombbal csörtet befelé, alig bírja hozni és az aláfestő szöveg a következő, most sütöttem, meg kell enni, nehogy megromoljon. Kétségbeesetten pislogunk, de szólni nem lehet egy szót sem, mert akkor nem fogunk bírni eleget enni, hogy megbocsásson. Egyéb megoldás nem lévén, ülünk némán és eszünk, miközben rettenetesen lassan telnek a percek, mire fel tudunk mutatni számottevő hiányt a csirke futóműveiben.
Kis idő múltán, amikor az embert a rosszullét kerülgeti, annyit evett, és az utolsó falatot már nem meri lefelé nyelni, mert teljesen biztos benne, hogy azonnal visszajön, akkor nagyi csípőre tett kézzel harciasan körbenéz, hogy most már bírjátok ki valahogy ebédig.
Majd rám téved a tekintete, aggodalmasan felsóhajt, fiam, te olyan sovány vagy, nem ennél még valamit? Néha eltöprengek azon, hogy az egyél fiam, mert csúnya, aki sovány lényegű közmondás vajon nem nagyitól származik? Nem lennék nagyon meglepve, ha kiderülne, hogy mégiscsak ő az értelmi szerzője.
Nagyapa gyomorbeteg, és nem lehet neki mindenféléket összevissza enni, igazából semmifélét nem lehet neki enni, aminek egy csepp íze is van. Ezért van az, hogy amit nagyapának főzött volna nagymama ötven év alatt, azt nekünk egy ebéd alatt feltálalja. És ne adjisten, ott maradjon valami a tányéron! Ha az ember nem szed a levesből, csak négy alkalommal, akkor rögtön aggódik, hogy fiam, beteg vagy, olyan keveset eszel. Nagyinál a jó emberek két mázsa fölött kezdődnek, ennek cáfolataként, ő alig súrolja a bűvös negyven kilogrammot.
A másik dolog, amivel ajánlott vigyázni errefelé a tüsszentés. Ha már semmiképpen nem lehet elfojtani, és tüsszent az ember, az még nem gond. Akkor kezdődik bonyolódni a történet, ha nagymama meghallja. Máris szalad a tablettáival, fiam, jaj, milyen rossz színben vagy, mutasd a nyelved, ezt a pár gyógyszert kapd be hamar, vetem az ágyat, nem mész sehová, ilyen betegen feküdni kell, rögtön bedörzsölöm a mellkasodat, hol fáztál meg így, mondtam, hogy vegyél harisnyát, de sose hallgatsz a jó szóra, és most itt van, örülhetsz, ha nem lesz tüdőgyulladás.
Ne ellenkezz fiam, szedd befelé a gyógyszert, én nem apád vagyok, még egy nyaklevest is kaphatsz, ha sokat szájalsz. Jaj, hát a falnak beszél az ember, a múltkor is mondtam, hogy vegyél sapkát, ne menj ki vizes hajjal, vigyázni kell az egészségedre fiam, ez nem vicc. És öt évre visszamenőleg elkezdi sorolni, hogy hányszor nem voltam kellően felöltözve, mikor nem volt rajtam harisnya, sapka, kilátszott a derekam, vizes volt a hajam, stb., stb.
Az embert ilyenkor csak a gyors halál mentheti meg. Földi hatalom nem segíthet rajta. Közbeszólásnak, esetleg javításnak semmi értelme, meg sem hallja, úgyhogy ilyenekre már nem is fecsérlem az időmet. Arany János balladáit szoktam magamban mormolni, amíg tart a felsorolás. Legutóbb érkeztem végigmondani a Toldit és a Toldi szerelmét is. Miután a lajstrom véget ért, a legjobb módszer bűnbánó arcot vágni, megígérni, hogy legközelebb jobban vigyázok, és szívből remélni, hogy még egy tüsszentést nem fog meghallani.
De aki nagyinál nem tüsszög és eszik, mint egy árvízkárosult, arra szeretettel emlékszik. Az egyik barátomat egyszer elhoztam ebédre, azóta is emlegeti, milyen kellemes fiatalember, fiam lehetne annyi eszed, hogy megfogod magadnak. Ha te is így ennél, jaj, de örülnék. Az említett fiatalember az ominózus ebédtől kezdve egy fél éven át csak pirítóst étkezett ásványvízzel, hogy valamiképp kiheverje az utóhatásokat, és nem vagyok benne biztos egyáltalán, hogy valamikor a közeljövőben sikerül őt rávennem egy újabb látogatásra. Sebaj, kihívásoktól szép az élet.
Az életemben sok dolgot megváltoztatnék, de nagymamát az összes verzióban benne hagynám. Jól van így, ahogy van, és addig van jól, amíg így van. Mihez is kezdenék, ha nem szaladgálna állandóan a gyógyszereivel körülöttem? Az étrendem sem lenne túl változatos, ha nagyi nem főzne harmincfélét naponta. És ahogy nevetni tud, szívből, az leírhatatlan. Érzem, hogy mindig jobbá válik egy kicsit ez a világ, amikor nagymama kacag egy jóízűt. El nem cserélném semmire. Isten éltessen még sokáig, Nagymama!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése