Háttal sosem kezdünk mondatot, mert az csúnya és neveletlen dolog, és ha kiderül, akkor soha többé nem lehetünk tagjai egyetlen tisztességes londoni klubnak sem. Márpedig ez fontos. Mert mit lehessen tudni, ahogy Micimackó mondaná, hogy mikor lesz az embernek szüksége valakire. Ezért kell mindenkivel jóban lenni. Aljas dolog, de hasznos. Kivételt tehetünk az igazán tenyérbe mászó alakokkal, akik undokok és elviselhetetlenek, nyávogósan beszélnek, a hangmagasságuk sosem süllyed magas cé alá, és a kedvenc regényük a Dzsén Er meg a Don Kihóttmegte.
Na, az ilyen alakokat szépen és precízen át kell kötözni, mint a húsvéti sonkát, leönteni benzinnel és felgyújtani. Szerintem ez még a törvény keretein belül van. És az emberi jogékért felelős cikkelyeket nem sérti egyáltalán.
Egyetlen dologtól rettegek nagyon, a fogorvostól. Ha rajtam múlna, én az összest elkapálnám az ól mögé. Jó mélyre. Ennek mindösszesen egy akadálya van, mégpedig az, hogy nem rajtam múlik.
A házimunkákhoz úgy szoktam hozzáállni, hogy más is hozzáférjen. Én szellemi munkára születtem, a fizikai munka nem nekem való. Hangoztatom is úton-útfélen. Éhen is halnék, ha mosással kéne megkeresnem a kenyeremet. De hála az égnek nem kell. A főzésbe már kezdek belejönni, ezt a ház mögött lévő kiégett fazekak és serpenyők egyre növekvő kupaca is bizonyítja. Na jó, azért ez egy kicsit túlzás, van pár dolog, amiben verhetetlen vagyok. Ide tartozik a tejfeles csirke, a spagetti és a palacsinta. Senki sem készíti nálam jobban őket!
Vizsgaidőszakban olyan elfoglalt szoktam lenni, hogy teljesen elfeledkezem az olyan programokról, mint az evés meg az alvás. Én nem is tudom, hogy bírom ki. Mert enni imádok. Aludni is. Valószínűleg az egyik ókori görög filozófus reinkarnálódott újra bennem. Az öcsém ugyan vitatja e tény hitelességét, és szerinte csak a szomszéd kecske reinkarnálódott, és az is csak olyankor látszik, amikor röhögök. De mivel ő kiskorú, ezért a véleménye, majdnem olyan, mintha nem is lenne.
Ahogy az egyik ismerősöm fogalmazna, a jóllakottság állapota ott kezdődik, amikor az ember elpusztította egy hatszemélyes vacsora kellékeit, a személyek nélkül, és a nadrágját nem kell kigombolni, mert a gomb magától lepattanva üti ki az egyik pincér szemét. És azt nyöszörgi, hogy mindjárt hányni fogok. Élvezet vele egy asztalnál ülni. Enni nem biztos, hogy fogsz, én egyszer próbáltam a közös tálba nyúlni, de úgy nézett rám, hogy jobbnak láttam, ha felhagyok vele. Hiába, no. Az a tipikus, túlélő természet. Az egyik példaképem. Ha valaki megél a jég hátán, akkor az ő. Érdekes módon szokott ajándékot adni. Ha édességről van szó, akkor egészen biztos, hogy felbontva adja át. Muszáj kipróbálni, hogy mit ad ide, na. Nehogy véletlenül a finomabbat ajándékozza el. Aztán, abból, hogy mennyi van a zacskó alján, el kell dönteni, hogy érdemes-e belekóstolni vagy nem. Amiből alig hiányzik pár szem, hozzá sem nyúlok. Minek? Viszont, amiből csak a zacskó van meg, tuti veszek egy csomagot. Már annyira megedződtem, hogy képes vagyok röhögés nélkül átvenni. Ajándék lónak ne nézd a fogát, mert nem szereti és megharapja a kezedet. Fontos, hogy ne sértsük meg azokat, akik számítanak nekünk. A húgom rajzait is nagy áhítattal szoktam csodálni. Minél jobban nem értem, hogy mit rajzolt, annál áhítatosabban. Meg szoktam kérdezni, hogy mit ábrázol a mű, és ilyenkor teljesen felháborodva néz rám, hogy nem látod, a hóember orrot fúj, a kisfiú meg kukucskál ki a szekrényből. De, válaszolok, én is pont ugyanezt láttam, csak tőled akartam hallani. Hiába, a gyerekek annyival, de annyival több mindent látnak ebből a világból, mint mi. Kár, hogy mire megnőnek, elfelejtik.
Hóember kapcsán, télen állandóan mindenféle szirupokat kellett innunk, mikor gyerek voltam, időnként még most is érzem a rossz ízüket a számban. De aztán, mikor nagyobbak lettünk, már egyedül is bevehettük őket, felnőttek segédkezése nélkül. Amikor csak tehettük, az öcsémmel, mindig a macskába öntöttük, az egész üveggel, ha lehetett. Szép egészséges is volt a macska, hogy szakadt volna rá a mennyezet. Én már gyerekkoromban is nagyon jól értettem ahhoz, hogy hogy kell másra bízni a piszkos munkát, mindig az öcsém fogta a macskát, ami kalimpált, mert nem nagyon tetszettek neki ezek a fogások, én meg öntöttem bele az anyagot. Karmolt is a dög rendesen. De nem engem, hál’ Istennek. A gyehennán fogok égni ezért, és még rengeteg másért.
Hát még az hogy tetszett a macskának, amikor felöltöztettük babaruhába, és a babakocsiban tologattuk! Jajajj, de boldog volt, még most is a fülemben cseng a hálás nyávogása. Ez is közös biznisz volt az öcsémmel, azt már meg sem említem, hogy persze, hogy ő fogta a macskát, míg én öltöztettem. Ha jobban belegondolok, az öcsém igazi kis angyalka volt, amíg meg nem nőtt annyira, hogy lehetett vele játszani. Akkor aztán elrontottam, de teljesen. Minden csínytevésbe én rángattam bele, ő meg jött a nagy és okos nővérkéje után. Rosszul tette, de akkor még nem volt annyi térlátása, hogy mi káros az egészségre és mi nem. Engem követni határozottan káros volt, még most sem heverte ki teljesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése