2012. január 30., hétfő

Ha én rendes kislány lennék...

Ha én rendes kislány lennék, akkor minden este kipucolnám a csizmámat, kivasalnám a ruháimat, szépen összetűrve tenném a szék karfájára, hogy reggel, mikor kinyitom azt a két nagy málé szememet, amivel a világra csodálkozok kéken, akkor ne kelljen először is a káromkodásaim bő szótárából választani egy kacskaringósat, hogy hol a rohadt életben huzakodtam le előző este?, hanem szépen kulturáltan, nőiesen, és ami a legfontosabb némán felöltöznék egy-kettő, és mehetnék a dolgomra, vizsgázni, vagy éppen ami esedékes.

Ha én rendes kislány lennék, akkor minden vizsgára tanulnék már év közben és nem csak előtte lévő délután néznék bele a könyvbe, hogy ez itt mi a fasz, és az ott mi a fasz? Elnézést kérek a vulgaritásért, vizsgaidőszakban valahogy kikopnak a szókincsemből a szép szavak. Már csak a kevésbé szépek maradnak, és ha az ember szeret beszélni, akkor abból gazdálkodik ami van. Csak arra figyelek oda nagyon erősen, nehogy a húgom előtt is így beszéljek, mert apáéktól lehet, hogy még egy sallert is kapnék.

Ha én rendes kislány lennék, akkor a teendőimet nem hagynám mindig az utolsó pillanatra, hanem szépen megcsinálnám, ahogy illik, és nem idegbajoskodnék az utolsó pillanatokban, mert egyszer Názárovicsnál is betelik a pohár, és akkor mehetek világgá.

Ha én rendes kislány lennék, akkor szépen beszélnék mindenkivel, ahogy egy kulturált nőhöz az méltó, és nem úgy, hogy a szóhasználatomat egy kondás is megirigyelhetné. Mert az egyáltalán nem méltó.

Ha én rendes kislány lennék, akkor mindig időben kitakarítanék, és nem várnám meg, míg Názárovics rám förmed, hogy nem szúrja a szememet a kosz? És erre nem az a helyes válasz, hogy nem. És önként takarítanék és dalolva, és főként alaposan és nem csak összecsapva, mint ahogy az rám olyannyira jellemző.

Ha én rendes kislány lennék, akkor odafigyelnék arra, hogy mindig kedves legyek, és nőies, és udvarias, és nem egy paraszt állat, mint aki olyan sokszor vagyok, Názárovics nevezetű kebelbarátosném állításai szerint.

Ha én rendes kislány lennék, akkor a macskákat rendeltetésszerűen használnám, simogatásra, meg ilyenek, és nem törölném fel vele a padlót, mert a macskának fáj, ahogy azt a húgom a múltkor megjegyezte.

Ha én rendes kislány lennék, akkor nem csavarnám a húgom orrát, amikor keze-lába el van foglalva, és még védekezni sem tud. Legalább az egyik kezét kiszabadítanám. És nem zabálnám fel előle a csokit, kekszet, stb, mert nem illik. Ez az egyik, a másik meg, hogy az embernek így is öt kilóval kevesebbet állítok a testsúlyommal kapcsolatban, mert olyan rossz azt kimondani hogy százharminckilóvagyok egy szuszra.

ha én rendes kislány lennék, akkor csak egy pár csizmát követelnék magamnak télre és nem hatot, mert másnak is annyi van. És különben is, mire az embernek hat, mikor csak két darab lába van? Megszámoltam. Nekem kettő van. És ellenőrzésképpen a Názárovicsét is megszámoltam. Neki is kettő van. Ebből kifolyólag a példát helyesnek ítélem, továbbá a levezetését teljesen helytállónak.

Ha én rendes kislány lennék, hjaaaj, ha én rendes kislány lennék...

2012. január 28., szombat

Szilvás gombóc - pótvizsga

Ma úgy gondoltam, hogy már rég törtem össze valamit a konyhában, ideje felfrissíteni a tudásomat, mielőtt végleg kiesnék a gyakorlatból. Kár volt. A baj csak az, hogy ezek általában utólag derülnek ki, hogyaza. És nem előtte.

Hát én szépen nekikezdtem a szilvás gombócnak, ahogy illik, kikészítettem minden hozzávalót harmincöt tálkába, ahogy a nagy főzőműsorokban láttam, csak elfelejtettem, hogy most csinálom először, és jobb lett volna valami szakmai tekintélyt felügyelőnek magam mellé rimánkodni. Csak Názárovits volt jelen, de szaktekintélynek megfelel, mert már túlesett az első gombócán.

Először csak nézte, időnként vihogott, (vagy vihogott, és időnként nézte?) hogy szerencsétlenkedek a masszával, ami semmi pénzért nem akart formázhatóvá válni, és ragadt mint a rosszbaj, pedig rászórtam én két marék lisztet és több ezer átkot. Utána megkegyelmezett, és átvette, de az evésben már én is nagyon sokat segítettem. Meg is veregettem a vállamat a jó teljesítményért.

Na, de méltón megjutalmaztam a féleszű barátosnémat, éjfélig ő lehet a világ ura. Utána visszaveszem pozíciómat.

Az összes kilencszáznegyvenhat edényt összekoszoltam a konyhában, a szekrényről letört az egyik kilincs, mikor nekitántorodtam a serpenyővel a kezemben, mert rám borult a lisztes zacskó. Egy kicsit csirizes a hajam, de majd elmúlik. A gombóc ehető volt, de azért legközelebb valami mással próbálkozom, hogy helyrehozzam a csorbát. Talán kezdetnek vajas kenyérrel. Ha nem esik le a vaj, akkor reggelizek, ha leesik, akkor Názárovits reggelizik.

Mondtam a barátosnémnak, hogy egy nagy kudarc vagyok. Aszonta dehogy. Kettő.

2012. január 24., kedd

Battameg-időszak

Már régen adós vagyok egy bejegyzéssel, csak bekövetkezett a címben is említett, káromkodásokra kiválóan ösztönző időszak, amit a diákféle pompásan ismer, és ami januártól februárig tart. Vizsgaidőszak helyett így hívjuk. Sőt, hogy elterjesszük a használatát, méltán népszerű barátosném felírta piros ceruzával egy A4-es lapra, és kiragasztottuk az ajtóra nyállal. Rend a lelke mindennek.

Ennek az időszaknak jellemzői közé tartozik, hogy a napirendből az olyanok, mint rendszeres étkezés, rendszeres alvás teljesen kiiktatódik, helyüket átveszik egyéb cselekedetek, mint például hajba kapni olyanokon, hogy ki törte el a piros tollat, hajnali fél négykor, ki a bambább?, kicsúváncsizni, hogy ki fogja megmondani Pumbának, hogy egyáltalán nem használjon ilyen rohadt erős parfümöket, mert egyszer a nyakába szédülünk, mikor jövünk mögötte a lépcsőn. És egyáltalában, miért fújja magára egyszerre a fél flakont? Valamint magvas ötleteinket osszuk meg egymással azzal kapcsolatba, hogy igazán eljött már az ideje annak, hogy megrendezzünk a koliban egy magas színvonalú böfögőversenyt.

Majd, hűtő fölött állva, étkezéseket bonyolítunk le, mert az étkezdébe kimenni túl messze van, fog a fene huszonöt métert gyalogolni, mikor a hűtő fölött is lehet enni. Csak a fal egy kicsit mustáros lett, mikor úgy prüszkölt valamelyikünk, (sajnos nem árulhatom el hogy ki), hogy odakerült, na.
Megejtettük ma egyikünk első, és másikunk második szoláriumozási élményét, a másikunkat kicsit motiválni kellett, hogy menjen, mert félt, mint a kurvaélet, hogy az koporsó, pedig csak egy fekvős szolárium volt. De végül valahogy bemotiválódott a fülkébe, és túlélte a tíz percet. Kicsit odakozmált, mert elfelejtett időben kijönni, és most ott ül az ágyán és jajgat.

Ma egy kicsit jobb ember lettem, de nem mondom meg, hogy miért. Nem vertem el Názárovicsot, mert eltörte a lázmérőt. KÉTSZER.

A battameg-időszak egyetlen jó tulajdonsága,hogy egyszer véget ér. Csak nehogy én hamarabb érjek véget.

2012. január 4., szerda

2012

Új év gyanánt, írnom kellene valami nagyon bölcset, de legalábbis a fogadalmaimat. Amiket nem írok le, mégpedig abból az okból kifolyólag, hogy más ne röhögjön azon, hogy én olyanokat fogadok meg, hogy kevesebb édességet fogok zabálni, meg azon, hogy idén lediplomázom. Ezt az utóbbit amúgy sem kell nagyon elkiabálni, mert messze még az év vége, és én meg lehet hogy sírni fogok, ha beüt a ménkű. De inkább ne üssön.

Kicsit elment az alkotói kedvem, mióta találkoztam egy olyan bloggal, aminek az enyém a nyomába se fog érni sose, akkor se ha száz évig élek, akkor se, ha onnan lopom a poénokat. Úgyhogy most rosszul érzem magam, hogy vannak jobbak is az univerzumban. Még ha egy másik naprendszerben lenne, valahogy elviselném, de ilyen közel nem bírom. Nehezemre esik.