Ma úgy gondoltam, hogy már rég törtem össze valamit a konyhában, ideje felfrissíteni a tudásomat, mielőtt végleg kiesnék a gyakorlatból. Kár volt. A baj csak az, hogy ezek általában utólag derülnek ki, hogyaza. És nem előtte.
Hát én szépen nekikezdtem a szilvás gombócnak, ahogy illik, kikészítettem minden hozzávalót harmincöt tálkába, ahogy a nagy főzőműsorokban láttam, csak elfelejtettem, hogy most csinálom először, és jobb lett volna valami szakmai tekintélyt felügyelőnek magam mellé rimánkodni. Csak Názárovits volt jelen, de szaktekintélynek megfelel, mert már túlesett az első gombócán.
Először csak nézte, időnként vihogott, (vagy vihogott, és időnként nézte?) hogy szerencsétlenkedek a masszával, ami semmi pénzért nem akart formázhatóvá válni, és ragadt mint a rosszbaj, pedig rászórtam én két marék lisztet és több ezer átkot. Utána megkegyelmezett, és átvette, de az evésben már én is nagyon sokat segítettem. Meg is veregettem a vállamat a jó teljesítményért.
Na, de méltón megjutalmaztam a féleszű barátosnémat, éjfélig ő lehet a világ ura. Utána visszaveszem pozíciómat.
Az összes kilencszáznegyvenhat edényt összekoszoltam a konyhában, a szekrényről letört az egyik kilincs, mikor nekitántorodtam a serpenyővel a kezemben, mert rám borult a lisztes zacskó. Egy kicsit csirizes a hajam, de majd elmúlik. A gombóc ehető volt, de azért legközelebb valami mással próbálkozom, hogy helyrehozzam a csorbát. Talán kezdetnek vajas kenyérrel. Ha nem esik le a vaj, akkor reggelizek, ha leesik, akkor Názárovits reggelizik.
Mondtam a barátosnémnak, hogy egy nagy kudarc vagyok. Aszonta dehogy. Kettő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése