Fülfájás ajándékba avagy Názárovits debütál

Az embertől Valentin-napra egy nagyon szép fülbevalót kaptam, amit azóta is nagy becsben tartok, vigyázok rá, nehogy baja essen, úgyhogy a fülem helyett a fiókban tartom, szépen becsomagolva. Április eleje lévén, megembereltem magam, mégis csak szégyen, hogy nem vagyok képes elmenni és lövetni két lyukat a fülembe…

Názárovits is heccelt már, hogy nem is fáj az egyáltalán, de amikor belecsíptem a fülébe, könnybe lábadt a szeme, csak gyorsan elfordult. Jó nagyot tudok csípni. Ez az egyik érvem, a másik meg egy pötikét vizuálisabb, hogy láttam egy félév körüli kiskrapekot, pont amikor átlőtték a fülét, hát brutál volt. Úgy bömbölt, hogy összefacsarodott a termetes aortapumpám. Biztosan a vér is csöpögött a fülcimpájából, szép konszolidáltan a vállára, de nem mertem odanézni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy a könnyeimet nyeldessem visszafelé csendben és feltűnésmentesen.

Az ilyen kis kölköket miért is kínozni? Még védekezni se tud a szerencsétlen. Jó, hogy nem fog rá emlékezni, mikor nagy lesz, de ha nem is akart volna magának két extra lyukat? Ha nekem egyszer utódom lesz, — márpedig egyszer át kell adnom valakinek a Világ Ura pozíciót —, megvárom, míg magától megbolondul, én biztos nem fogok lyukat fúratni a fülébe.

Szóval, én önként és dalolva (ez túlzás), reszkető bokákkal (ez nem), mentem a halálba. Sajnos Názárovits nélkül, teljesen egyedül, (!!!) mert a betegség meg én levertük a lábáról, és delíriumközeli állapotában nem engedhette meg magának, hogy elhagyja az ágy területét, ahová még egy jó erős madzaggal is odakötöztem, csak a biztonság kedvéért.

Az a kedves kozmetikuslány hiába biztatott, hogy ne félj te marha, csak egy pillanat az egész, meg sem érzed, azért én csak izzadtam tovább, becsülettel. Hát tényleg nem fájt annyira, mint ahogy vártam, na, elismerem. Csak egy kattanást hallottam, és már a felével meg is voltunk. A szemem se rebbent, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. El is határoztam ott helyben, hogy nyomtatok magamnak egy elismerő oklevelet, hogy az utókor számára maradandó nyoma legyen annak, hogy milyen hősiesen helyt álltam az önkéntes csonkításomnak napján.

Később párszor elfelejtkeztem arról, hogy két nyílt seb van a fülemben, de rögtön eszembe jutott, mikor óvatlanul vettem le a pólómat. Ó, de még mennyire eszembe jutott. Pár keresetlen szót el is mormoltam hirtelenjében. De csak halkan, mert Názárovits épp aludt, és ébren sokkal elviselhetetlenebb, mint alva, főleg, ha még beteg is mellé, úgyhogy éberen őriztem eme kincset érő állapotot.

Sajnos a betegsége miatt lemaradt egy jó kis lazítós estéről, ahová mindenki puccosan jött, csak volt, aki nem találta el a megfelelő öltözéket, és az ebédlő függönyében jelent meg. (Ezt csak a te kedvedért, Hencike!) De hála az égnek, az embernek vannak olyan barátai, — akikért a fél karját odaadná —, akik erre maguktól felhívják a figyelmemet, és röhögve biztosítanak arról, hogy naná hogy ötvenezerszer szebb vagyok, mint ez a bizonyos függönyös. Nyilvánvaló, hogy bámulta a ruhámat, és belül zokogott, meg minden. Ilyenkor úgy érzem, mintha hájjal kenegetnének. Még egy magvas gondolat: guba gubához, suba meg subához.

Ezen a bizonyos bálon a barátosném színésznőként debütált, nagyot alakított, magas láza ellenére. Igaz, hogy pötikét megbámulták az emberek, mikor bevonultunk a terembe, az biztos. Szerintem érezték, hogy itt valami különleges fog történni. Habár ezt a ruházatából senki meg nem jósolja előre, az is hót ziher.

Hát az úgy volt, kérem alássan, hogy elöl vonultunk mi, az Ember meg én. Igaz, hogy én csak vonaglottam, mert a magas sarkú már ott törte a lábam, de ne vonatkoztassunk el a lényegtől. Mögöttünk meg a barátosném párja — az anonimitás kedvéért nevezzük csak Ivánnak, otthon már úgyis így tartják számon —, szóval mögöttünk Iván jött öltönyben, és Názárovits meg fogta a kezét, két copfban, piros garbóban, aminek a nyaka rosszul volt letűrve, egy fekete alapon sárga kockás rakott szoknyában, alatta piros harisnyában, és fekete csizmában.

Az előttünk ülő néhány sor majdnem egyöntetűen fordult hátra, hogy ciccegve, mosollyal a szájuk sarkában megbámulják barátosnémat, majd megnyugodva forduljanak előre, hogy mégsem volt olyan rossz választás az ebédlő függönye.

Háddepedig az volt. Pfuj!

Én szolidaritást vállaltam kedvenc barátosnémmal a hiányosságok terén, mert nem hiszem, hogy volt a bálon még egy ember, akinek a bal lábán csak három köröm volt kifestve. Pont az a három, ami kilátszott elől a magas sarkúból. A brant az ilyen lyukas cipőbe! Siettünk nagyon, ez szóljon mentségemre. És egyébként sem elég két és fél órával hamarabb elkezdeni készülődni, ez bizonyított tény, de mindig úgy alakul, hogy bele kell férni negyvenhét percbe. És ez a negyvenhét perc csak arra elég, hogy az ember fehérneműt válasszon a hihetetlenül szűk ruhája alá, de olyat, ami nem látszik át, nem emeli ki a husipárnákat a csípőm környékén, szóval sok kritérium van, na. És a vége az, hogy a tizenhétmillió különböző árnyalatú fehérnemű közül egy sem felel meg az elvárásoknak. Még ilyet! Hát csoda, hogy kevés az a negyvenhét perc?

Názárovits barátosném óriási tapsot kapott, amit meg is érdemelt, én meg gúnyosan ciccegtem az előttünk ülő sorokra, és Hencivel méltóságteljesen továbbá megvetően pillogtunk rájuk. És semmi szépet nem kívántunk nekik egyáltalán. Reméljük, megkapják. Főleg a függönyös.