Dupladiplomások(k)

Már régen nem írtam semmit, de nem azért mert lusta vagyok, és egész nap az árokban fetrengünk Názárovits nevezetű kebelbarátosnémmel részegen, hanem mert jobbára csak vegetáltunk az elmúlt pár hétben. Nem is nevezhető életnek az.

Ennek eredményeképp úgy néz ki, hogy hivatalosan is beálltunk a társadalom értelmiségének hosszú sorába, igaz, hogy csak a végére kullogtunk eredményeinket tekintve, de hát mégis csak kullogtunk, és lehet ezt még fejleszteni is, megmutatni, hogy egy kicsivel okosabbak vagyunk, mint amilyennek jelenleg tűnünk. Mert az nem sok. Ezt megünnepelendő, igazán lehetne már szó némi fetrengésről, de most meg az szab gátat,. hogy értelmiségi így nem viselkedik.

(Mi közel sem tartozunk az é betűvel kezdődő kategóriába, hozzáteszem zárójelben, csak néha-néha merek villogni vele, amikor kettesben vagyok a macskával, mert ott még magasabb rendű életformának érzem magam, mert egyedül be tudom gombolni az ingemet, ő meg nem tudja. De olyankor is csak csendben mormogom magam elé, nehogy valaki meghallja.)

Hjaj. Szomorkás a hangulatom máma. (Dialektus! hoppá, valami mégis csak ragadt rám!)

Az év végéket nem szeretem, mert olyankor mindig hazazavarnak minket a kollégium tizenhetes kórterméből, amit mi bitorlunk Názároviccsal, és már úgy leamortizáltuk, hogy egészen hihetetlen, hogy itt két, szelíd kinézetű leány lakik. A látszat nem csak néha csal, hanem galádul mindig.

Nem is az a fő baj, a kiköltözéssel, hogy kell, hanem az, hogy azt a sok ruhát haza kell vinni, amit év közben észrevétlenül felhalmoztunk. Ez már baj, mert a málhás ló szerepet nem szeretem. Valahogy rettenetesen sok dolgot hordunk össze két szemeszter alatt egy kétszer három méteres szobába, és aztán csodálkozunk, hogy nincs hely. Miután kicsodálkoztuk magunkat, elkezdünk pakolni, sajnos, nem lehet kerülgetni. Így is, a legutolsó utáni pillanatban szoktuk megkezdeni a munkálatokat. Felettébb idegesítő szokás.

Hála a magasságos mennybélinek, a harmadik bölcsességfogam úgy döntött, hogy most már elég bölcs vagyok, és elkezd jönni, mindenféle előzetes konzultáció mellőzésével, úgyhogy nagyon remélem, hogy a diplomaosztón úgy fogok megjelenni mint egy hörcsög, dióval a számban.

Na, de egy kicsit kirúgunk a hámból félkegyelmű jobbik felemmel ezek után, és körbenézünk egy-két országban, feltöltődésképp. Mert ott is hiányzunk, egészen biztos, ahol még nem voltunk. Ez millió garancia.

Popti meg a bandája

Írtam Poptinak egy dalt, kértem, hogy adja elő majd...

Egy fenét, nem kértem én semmire, szívességből írtam neki pár sort, ő meg lopott hozzá zenét valahonnan. Na, de ez már nem az én dolgom. Meg egy pötikét illegális, úgyhogy távol is maradok tőle.

Az egész úgy lett, hogy Poptinak van hivatalos neve is, amin nyilvántartják a bordélyházakban, börtönökben, ilyen helyeken, ez az István, még tán az édes szüléje is így hívja, de ebben nem vagyok száz százalékig biztos.

Azért lett Popti, mert Názároviccsal így döntöttünk a sorsa felől. És kész.

Egy pötikét hosszabb a történet, de a lényeg ennyi. Poptinak hívjuk már egy ideje, van ennek továbbfejlesztett kicsinyítőképzős alakja is, a Poptika, csak hogy egy kicsit megvillantsam a filológusi vénámat is, és mikor egyszer rákérdezett a delikvens, hogy mégis honnan eme dicső elnevezés, akkor kénytelenek voltunk színt vallani, kedvenc barátosnémmal, hogy unalmunkban, két államvizsga között böngésztünk a gúgölben, és nem találtunk semmit.

Aztán még böngésztünk, és találtunk egy szanszkrít névgenerátort, ahová be lehet írni mindenféle magyar nevet, és kiadja a jelentését szanszkrítül. És az István szanszkritul úgy van, hogy Popti. Hát ezért lett Popti.

Csak azt sajnálom, hogy ez most kiderül, hogy ezt füllentettük a keresztelőjével kapcsolatban, és a legszomorúbb a történetben, hogy még csak nem is igaz, hogy van olyan névgenerátor. De kár. Pedig nagyon jó lenne. Lehet, kitalálunk Názároviccsal egy olyat. Jól jönne.

Amúgy Popti csak szabadidejében bolond gitáros, akinek nem képzeletbeli tetoválásai vannak, hanem eredetiek, meg zenekara, civilben a történelemtanszék munkatársai közé tartozik. Időszámításunk előtt, nekünk is tanított valami jelentéktelent. De ki emlékszik már arra?

Tényleg írtam neki egy dalszöveget, és hosszas rimánkodására,  ma a barátosnémmal meghallgattuk egy próbájukat. Sajnos a zenekar tagjainak a nevét nem jegyeztük meg, több okból is. Első indok: úgysem látjuk őket többet. Második indok: pocsék a névmemóriám. Harmadik indok: mire?  Szóval, a zenekar névsora az alábbiakban olvasható, adtunk nekik saját nevet Názároviccsal.

Legelőször is:

- POPTI, akiről fentebb már szó esett, ő énekel, bele a mikrofonba, nem tudom, hogy kell ezt szakszóval mondani, de mindegy is, mert olyan hangosan szól az a három gitár meg a dob, hogy nem hallani, úgyhogy nem lehet tudni, hogy a dal szövegét mormogja, vagy a negyvenkettedik zsoltárt, vagy a termékenységi táncára gyakorol.

Következő tag:
- ZSILETTES, aki gitározik, legalább nyolcvan foga van, amiket minden mosolynál kivillant, és egy zsilett alakú medál lóg a nyakában, óriási tetoválás van a karján, biztos sírt, míg elkészült.

Van még egy gitáros:
- LIBEGŐ, azért hívjuk így Názároviccsal, mert a hosszú haját hátul kis gumival összefogja, és amikor ment előttünk az utcán, olyan érdekesen libegett, és ezért. Amúgy mindenkinek hosszú haja van a kórusban, kivéve Poptit, mert neki hosszú szakálla van, vagy mije, de a haja úgy áll, hogy mikrofonra hasonlít a legjobban a feje tőle.

És a zenekar legjobb része,
- A DOBOS, akit nem kereszteltünk el másképp, mert csak bámultuk, hogy milyen jól játszik, időnként megtöröltem barátosném szája sarkát, mert valahogy nyálas lett, meg néha az enyémet is. A dobossal csak egy baj volt, az hogy házas. De dobolni nagyon tud.

Egy kétszer háromméteres helyiségben próbálnak Poptiék, ezt csúfolják próbateremnek, jó hogy nem hangárnak, nem? Itt helyezkedik el egy óriási dobfelszerelés, három gitár és a hozzájuk tartozó gitáros, akik közül Popti másfélnek számít, mert egy kicsit molett, és két akkora hangfal, vagy mi, hogy én először azt hittem, hogy szekrény. Ja, és még egy dívány is elhelyezkedik ott, amin mi helyezkedtünk a barátosnémmal, előbb még hallásunk teljes birtokában, utána teljesen megfosztva tőle. És még csodálkoztunk, hogy Popti kiabálva beszél. Hát szegény nem is tud másképp. Süket.

Ja, és a hangár tojásos dobozokkal van kitapétázva, mert az szigetel. Vagy, mert abból volt sok otthon. Nézőpont kérdése.

Názárovits öltözik

Amikor a barátosném a ruhásszekrény környékén kódorog, az mindig rosszat jelent. Majdnem bizonyos, hogy bele akar nézni, és ha belenézett, akkor világvége van. Muszáj felpróbálni azt az ezernégyszázötvenhat darab semmit, amiből nem lehet tisztességesen felöltözni minden reggel, és nincs még egy ilyen éhenkórász a Föld nevű bolygón, akinek nem telik egy rendes göncre. Egy másik univerzumban lehet akad néhány.

- Jaj, nem kurvás a cipőm? De biztos?  Vagy csak úgy mondod? Már le akarsz rázni, mi? De nem tudsz, mert én is ebben a szobában lakok, háh!

- Ez a felső hogy áll? Sehogy, mert le vagyok fogyva! Egy csont vagyok! Inkább mentem volna dolgozni a gyárba, most nagyokat böfögnék a vacsora után, és nem sírnék, hogy sovány vagyok! Csak fülem van! Se cicim, se fenekem! Nem tetszik ez a felső!

- Szerinted melyik nadrág jobb? A fekete vagy a szürke? Nem lapos a fenekem a feketében? De biztos? Vagy csak úgy mondod? Jaj, Istenem, mit vegyek fel?

Ilyenkor mindig felfelé bámulok, és várom, hogy valaki válaszoljon, ne csak mindig én legyek a pácban. Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen válaszfélénél, lenne-e indulatszó... Szerintem lenne.

- Nahát, hogy az összes harisnyám el van szakadva! Add csak ide a pillanatragasztót, betűröm a talpam alá, nem is fog látszani. Na, még egy lyukat csináltam rá! Járjunk pucéron!

- Ez illik ehhez? Nem cigányos? Nem nézek ki úgy, mint egy Jehova? De biztos? Vagy inkább azt a felsőt vegyem? És szoknyával? Vagy térdnadrágot? És ha ezt a másikat venném ezzel a nadrággal? Jól áll? De biztos? Nem csak úgy mondod?

Na ezért nem szeretem, ha Názárovits a szekrény felé pillog...

U.i.: Kiadó albérletet keresek, mert a mostaniból el leszek zavarva...

Görkorcsolya, avagy mire tanulni államvizsgák előtt?

Elmondom halkan csendben, hogy mit akarok, elmondom halkan, csendben, hogy mi a titok...

Ez egy Edda-szám kezdete, hivatkozásokból két szakdolgozat után ötös vagyok, de nem ezt akarom elmondani, hanem inkább azt, hogy akinek két nappali szakja van, meg két vizsgaidőszakja egy hétbe sűrítve, meg az azután következő héten két államvizsgája, az nyugodtan szánjon rá egy délutánt arra, hogy elmenjen a barátosnőjével görkorizni, mert az igazán hasznos, és megfelelő felkészültséget eredményez a fentebb említett megmérettetésekre. Így van.

Akinek meg csak néhányszor volt még a lábán ez a bizonyos nyolckerekű, az nyugodtan fektessen ebbe bőven energiát, mert egy délután alatt maximum annyit tanul meg, hogy lehet a térdvédőre esni, és nem máshová, ahol nincs semmi védő egyáltalán. Csak egy röhögő Názárovits, aki ahelyett, hogy aggódva és készségesen igyekezne felsegíteni a világ urát, csak a könnyeit törölgeti meg a hasát fogja.

Hát kinek az ötlete volt egyáltalán ez? He? Nem az enyém, az egyszer biztos.

A barátosném már egészen belejött, elvégre is, ő már többször odaköszönt az anyaföldnek korábban is. Hát gondolta, eljött az ideje, hogy bemutasson engem is. Kár, hogy nem vagyunk egy nézeten.

És nem érti, hogy lehet az, hogy huszonegy évesen mozgáskoordinációval küzdök, és a lábaim csúsznak kifelé alólam, pedig nem is ittam? És az hogy lehet, hogy előre menni egyáltalán nem tudok, ellenben oldalra, hátrafelé, jobbra és balra egyszerre, prímán sikerül! Rejtély marad még egy darabig, úgy vélem.

Ráadásul, pont most kódorgott arrafelé egy rakás félméter magasságú, nyáladzó kiskrapek, mondtam is nekik, hogy gyertek csak nyugodtan erre, úgysem tudok fékezni. A legjobban azt a részt szerettem, mikor a lábaim rácsavarodtak az egyik villanyoszlopra, és két tanítványom pont arra jött. Nagyon helyes. A tizenöt évesek körében meglesz a hírem, efelől szemernyi kétségem nincs.

Barátosnémre hallgatva zokni nélkül vettem fel a korcsolyát, mire bele zokni, gondoltam én naiv, még szégyelltem is egy kicsit magam, hogy ellent mondok a tapasztaltabbnak. Hát lehúzni már nehezebb volt, először is mert izzadtam bele egy fél liternyit legalább, másodszor pedig beledagadt a lábam az ötvennégyes méretű cipőbe, de annyira, hogy egy hosszú pillanatig azt hittem, már úgy maradok.

Érdekesen néznének rám a vizsgabizottság tagjai, ha szép konszolidált, vizsgához méltó öltözékben jelennék meg, csutkámig begombolt fehér ingben, térdig érő fekete szoknyában, ami nem feszül, hogy még az árnyéka is elkerüljön annak, hogy esetleg a megjelenésemmel egy jobb jegyre szeretnék szert tenni, és egy félméteres görkorcsolyával a lábamon. Már a tételhúzásnál elvéreznék.

Szóval miközben sikerült lerántani a lábamról a görkorit félméter bőr kíséretében, lazán megszabadultam az önbecsülésemtől is, mire az nekem, végül is? 

Becsületére legyen mondva a huszonhét kilós barátosnémnak, hogy derekasan helyt állt, a csuklóját nagyon vékonyra szorítottam az irányváltásoknál, amiből azért volt bőven, valljuk be, még ha vihogott is folyton-folyvást, leesni nagyon ritkán hagyott.

Na, mire tanulni? Miiireee?A vizsga csak holnapután reggel lesz, időnk mint a tenger, még lehet kimeszelünk a szobában addig. Hová sietni? 

Államvizsga időszak - a legsúlyosabb káromkodás

Amikor az ember érettségi után tovább tanul, sose hiszi, hogy az a négy év egy csettintésre elrepül majd. Pedig de.

Négy másodperces film pörög le a szemem előtt.

 Első évfolyamon még megmosolyogtató céljaim voltak: ötös környékén mozogjon az átlagom, készítsek el minden leadandót időre, éjfél előtt feküdjek le, (a saját ágyamba, lehetőleg józanon).

Aztán a második évfolyamon jöttek szépen az évfolyammunkák, másnak egy, nekem kettő, mire könnyű élet? Mire?

Harmadik évfolyamos emlékek: csak ezt a vizsgaidőszakot éljem túl, tanulni fogok, megígérem. Második félév: csak ezt éljem túl, jövőre lesz füzetem, megígérem.

Negyedik évfolyamos emlékek, (ez most van): idegbaj, szemrángatózás, étkezések kimaradása, alváshiány, memóriazavar, ideges vihorászás, indokolatlan bőgés, stb. Van több is, csak a fentebb említett memóriazavarnak köszönhetően, nem jut eszembe.

Amikor a vizsgarendre pillantok, a félelem szorítja a torkomat, amikor Názárovicsra pillantok, akkor is. Mondjuk, oda ritkán pillantok, mert szeret tele szájjal énekelni, én meg olyankor már nem annyira szeretek enni.

A vizsgaidőszaknak van azért jó oldala is, a hűtő fölötti éjféli hagymazabálások, a rekeszizom-szaggató röhögések, stb. Este tíztől közkedvelt barátosném a humorfelelős, ilyenkorra megtáltosodik, vagy csak ilyenkorra tartogatja magát, de igazán kellemes dolgok jutnak eszébe.

 Szeretem, amikor éjszaka kihajol az ablakon, és az ott kurjongató színesbőrűeknek odaüvölti, hogy sziasztok, hogy vagytok, én aludtam, és ti mi a faszt csináltok?

Azt is nagyon szeretem, mikor egymáshoz egyáltalán nem illő sorokat megzenésít, és mindig rimánkodik, hogy kívánjak valamit, mert kívánságműsor van. Aztán meg, ha kívánok valamit, nem tetszik neki. Zsoltárokat nem szeret énekelni, mert ő katolikus, és nem ismer zsoltárokat. Hát ez mentség?

Szóval az államvizsga időszak már az utolsókat rúgja, csak sajnos belénk.