Amikor az ember érettségi után tovább tanul, sose hiszi, hogy az a négy év egy csettintésre elrepül majd. Pedig de.
Négy másodperces film pörög le a szemem előtt.
Első évfolyamon még megmosolyogtató céljaim voltak: ötös környékén mozogjon az átlagom, készítsek el minden leadandót időre, éjfél előtt feküdjek le, (a saját ágyamba, lehetőleg józanon).
Aztán a második évfolyamon jöttek szépen az évfolyammunkák, másnak egy, nekem kettő, mire könnyű élet? Mire?
Harmadik évfolyamos emlékek: csak ezt a vizsgaidőszakot éljem túl, tanulni fogok, megígérem. Második félév: csak ezt éljem túl, jövőre lesz füzetem, megígérem.
Negyedik évfolyamos emlékek, (ez most van): idegbaj, szemrángatózás, étkezések kimaradása, alváshiány, memóriazavar, ideges vihorászás, indokolatlan bőgés, stb. Van több is, csak a fentebb említett memóriazavarnak köszönhetően, nem jut eszembe.
Amikor a vizsgarendre pillantok, a félelem szorítja a torkomat, amikor Názárovicsra pillantok, akkor is. Mondjuk, oda ritkán pillantok, mert szeret tele szájjal énekelni, én meg olyankor már nem annyira szeretek enni.
A vizsgaidőszaknak van azért jó oldala is, a hűtő fölötti éjféli hagymazabálások, a rekeszizom-szaggató röhögések, stb. Este tíztől közkedvelt barátosném a humorfelelős, ilyenkorra megtáltosodik, vagy csak ilyenkorra tartogatja magát, de igazán kellemes dolgok jutnak eszébe.
Szeretem, amikor éjszaka kihajol az ablakon, és az ott kurjongató színesbőrűeknek odaüvölti, hogy sziasztok, hogy vagytok, én aludtam, és ti mi a faszt csináltok?
Azt is nagyon szeretem, mikor egymáshoz egyáltalán nem illő sorokat megzenésít, és mindig rimánkodik, hogy kívánjak valamit, mert kívánságműsor van. Aztán meg, ha kívánok valamit, nem tetszik neki. Zsoltárokat nem szeret énekelni, mert ő katolikus, és nem ismer zsoltárokat. Hát ez mentség?
Szóval az államvizsga időszak már az utolsókat rúgja, csak sajnos belénk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése