A boltos játék fogalmát új szintre emeltem otthon a nyolcéves boltossal.
- Jó napot kívánok!
- Jó napot kívánok, mit adhatok?
- Szeretnék fél kiló darázsböfögést.
- Fél kilót? Ez itt egy kiló, tessék várni, rögtön lemérem a felét.
- Kérek még három foltot annak a zsiráfnak a nyakáról.
- Pont három foltunk van, be is csomagolom.
- Szeretnék még húsz deka szeletelt zebraszemhéjat.
- Épp tegnap kaptuk, friss áru, hová is tettem, hová is tettem? Á, megvan. Esetleg valami mást?
- Nem is tudom, a csiganyál friss?
- Igen, igen, én magam is gyakran fogyasztom.
- Esetleg bolhabél van?
- Igen. Adjak?
- Hát tessék mérni, de csak vagy tíz dekát. Nem is tudom, vadkanpislogást tetszik tartani?
- Persze, hogy tartunk. Egy kis légyzümmögést adhatok mellé? Csak két gyufásdoboznyit, hogy el ne nyomja az ízét.
- Még egy kis harkály gyomorkorgást szeretnék, de csak ha friss, mert gyereknek viszem. (édesapám súgja hátulról, hogy annak a hülyegyereknek jó lesz a romlott is.)
- Tengerisün hónalj van?
- Hát nem tudom, lehet akad még pár darab a doboz alján, de nem ígérem biztosra.
- Köszönöm, egyelőre ennyi lesz.
- Tessék máskor is jönni. Szóljak, ha lesz füstölt borzköröm?
- Okvetlenül!
2013. március 30., szombat
2013. március 21., csütörtök
Faggyas Margitka
Faggyas Margitka egy olyan személyisége a harmadéves japánszakos hallgatóknak, akit nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Már többször nekiveselkedtem, hogy írok róla, de mindig
meghátráltam. Féltem, hogy nem leszek képes szavakkal hitelesen visszaadni a karakteres
egyéniségét.
Názárral arra a megállapításra jutottunk, hogy a szülei elfelejthették megtanítani a viselkedés alapjaira, vagy minket vezettek tévútra gyerekkorunkban, mert akárhogy szemlélem, a két viselkedésforma sehogy sem egyezik.
Az egyik kedvencem, mikor a folyosó másik végéről észrevesz és ahelyett, hogy közelebb jönne, onnan kezd el kiabálni utánam kellemes vércsehangján.
A tanszék előtt állok földbegyökerezett lábakkal, és a szégyen rózsáival az arcomon majszolom az uzsonnámat, azt kívánva, bárcsak megnyílna alattam a föld, hogy önként ugorhassak bele. Sajnos a főiskolánk nem olyan nagy, hogy több tucat diákkal együtt én is érdeklődve nézhessek körbe, enyhe kárörömmel a szám sarkában, hogy ki az a Csilla, aki után ez a mihaszna kurjongat. Sajnos elég sokan tudják, hogy ez a szerencsétlen én vagyok.
A diákok készségesen engednek utat neki, nekem meg minden önuralmamra szükségem van, hogy a vajaskenyértől és a dühtől fuldokolva kérdőre ne vonjam, hogy mivel érdemeltem ki megtisztelő figyelmét. Ehelyett viszonylag kulturáltan megkérem, hogy ha egy mód van rá, legközelebb várja meg, míg kétméteres hallótávon belül kerülök, utána nyissa ki a száját. Majd elnézést kérek az arcára fröccsent nyálcseppekért.
Különben is, csak egy Csilla tanul a főiskolán. Ezt mindig gőgösen szoktam megállapítani, mellkasomat döngetve, de most valaki más mellkasát döngettem volna szívesen. Egy furkósbottal lehetőleg, amiből éles szegek állnak kifelé.
Aljas dolog nevetgélni azon ahogy viselkedik, beszél, reagál, és a szalmakalapján viccelődni sem szép dolog, amit olyan szorosan köt meg az álla alatt, hogy ha fiú lenne, a csutkája tuti átszúrná a torkán a bőrt.
Azt hiszem, az egyetlen igazi kifogásunk vele kapcsolatban (a különcségeitől eltekintve, amiken csak magunkban szórakoztunk, és amivel soha meg nem szégyenítenénk) az a szaga.
Bocsánatot kérek a következő mondatért, de annak a lánynak olyan szaga van, hogy azzal egész nyugodtan lehetne vallatni.
Egy igazán jól nevelt ember soha a büdös életben nem gondolna arra, hogy ezt valahogy szóvá kéne tenni. Sajnos én nem tartozom az igazán jól nevelt réteghez. Nem azért, mert nem kaptam megfelelő nevelést, sokkal inkább azért, mert nagyjából a háromnegyede lepergett rólam.
Amikor ilyeneket gondolok, eszembe jut édesapám tanítása, hogy az emberekkel tisztelettel és jóindulattal kell bánni, mert nem tudhatjuk, hogy milyen terheket hordoznak, és mert mindent, de mindent visszakap az ember, az ütést is és a simogatást.
Ilyenkor mélyen elszégyellem magam, hogy ilyen aljas vagyok és kifigurázok egy egyszerű lányt, akit nem is ismerek, és aki sosem ártott nekem.
A felborzolt kedélyek lecsillapítása miatt kijelentem, hogy Faggyas Margitka nem létezik a valóságban, csak az időszámításunk előtt megbomlott elmémben. Amennyiben a kedves olvasó a fentebb leírtakkal megegyező dolgokat vélne felfedezni, az teljes mértékben a véletlen műve. Esetleg az is lehet, hogy a kedves olvasó kitűnő megfigyelő!
Názárral arra a megállapításra jutottunk, hogy a szülei elfelejthették megtanítani a viselkedés alapjaira, vagy minket vezettek tévútra gyerekkorunkban, mert akárhogy szemlélem, a két viselkedésforma sehogy sem egyezik.
Az egyik kedvencem, mikor a folyosó másik végéről észrevesz és ahelyett, hogy közelebb jönne, onnan kezd el kiabálni utánam kellemes vércsehangján.
A tanszék előtt állok földbegyökerezett lábakkal, és a szégyen rózsáival az arcomon majszolom az uzsonnámat, azt kívánva, bárcsak megnyílna alattam a föld, hogy önként ugorhassak bele. Sajnos a főiskolánk nem olyan nagy, hogy több tucat diákkal együtt én is érdeklődve nézhessek körbe, enyhe kárörömmel a szám sarkában, hogy ki az a Csilla, aki után ez a mihaszna kurjongat. Sajnos elég sokan tudják, hogy ez a szerencsétlen én vagyok.
A diákok készségesen engednek utat neki, nekem meg minden önuralmamra szükségem van, hogy a vajaskenyértől és a dühtől fuldokolva kérdőre ne vonjam, hogy mivel érdemeltem ki megtisztelő figyelmét. Ehelyett viszonylag kulturáltan megkérem, hogy ha egy mód van rá, legközelebb várja meg, míg kétméteres hallótávon belül kerülök, utána nyissa ki a száját. Majd elnézést kérek az arcára fröccsent nyálcseppekért.
Különben is, csak egy Csilla tanul a főiskolán. Ezt mindig gőgösen szoktam megállapítani, mellkasomat döngetve, de most valaki más mellkasát döngettem volna szívesen. Egy furkósbottal lehetőleg, amiből éles szegek állnak kifelé.
Aljas dolog nevetgélni azon ahogy viselkedik, beszél, reagál, és a szalmakalapján viccelődni sem szép dolog, amit olyan szorosan köt meg az álla alatt, hogy ha fiú lenne, a csutkája tuti átszúrná a torkán a bőrt.
Azt hiszem, az egyetlen igazi kifogásunk vele kapcsolatban (a különcségeitől eltekintve, amiken csak magunkban szórakoztunk, és amivel soha meg nem szégyenítenénk) az a szaga.
Bocsánatot kérek a következő mondatért, de annak a lánynak olyan szaga van, hogy azzal egész nyugodtan lehetne vallatni.
Egy igazán jól nevelt ember soha a büdös életben nem gondolna arra, hogy ezt valahogy szóvá kéne tenni. Sajnos én nem tartozom az igazán jól nevelt réteghez. Nem azért, mert nem kaptam megfelelő nevelést, sokkal inkább azért, mert nagyjából a háromnegyede lepergett rólam.
Amikor ilyeneket gondolok, eszembe jut édesapám tanítása, hogy az emberekkel tisztelettel és jóindulattal kell bánni, mert nem tudhatjuk, hogy milyen terheket hordoznak, és mert mindent, de mindent visszakap az ember, az ütést is és a simogatást.
Ilyenkor mélyen elszégyellem magam, hogy ilyen aljas vagyok és kifigurázok egy egyszerű lányt, akit nem is ismerek, és aki sosem ártott nekem.
A felborzolt kedélyek lecsillapítása miatt kijelentem, hogy Faggyas Margitka nem létezik a valóságban, csak az időszámításunk előtt megbomlott elmémben. Amennyiben a kedves olvasó a fentebb leírtakkal megegyező dolgokat vélne felfedezni, az teljes mértékben a véletlen műve. Esetleg az is lehet, hogy a kedves olvasó kitűnő megfigyelő!
Názár ruhatára
Kedvenc Názáromnak annyi ruhája van, hogy négy kategóriába szortírozva tudja csak számon tartani őket.
Az első kategóriába tartoznak az ünneplő ruhák, amelyek évente MAXIMUM két alkalommal kerülnek használatba. Rendkívül alapos tisztítás után rakja vissza őket vállfán a szekrény mélyébe, ahol a következő használatig legfeljebb néhány eltévedt molylepke társaságát élvezhetik, később már csak a csontvázukat, mert az erős naftalinszag engem is kinyiffantana, nem egy szerencsétlen párdekás rovart.
A második kategóriába tartoznak azok a ruhák, amiket hétköznap visel, mikor emberek közé megy. Úgy meg vannak becsülve, hogy nagyjából tíz-tizenöt évig versenyképesek! Én meg hallgathatom otthon, hogy Názár így meg úgy, bezzeg Názárnak nem kell ötévente új ruha, tud vigyázni a régire is.
A soron következő kategória a hármas számot viseli, ide tartoznak azok a ruhák, amiket kedvenc barátosném kiselejtezett az előző kategóriából, mert éles sasszeme felfedezett rajta valami kifogásolnivalót. Egyébként szerintem törvényellenes, hogy valakinek ennyire jó legyen a látása. Olyan kifogásolnivalókra gondoljunk, hogy leszakadt egy gomb, vagy elromlott a cipzár, esetleg foszlik a varrás oldalt, vagy kikopott a térde. Csupa olyan hiba, amire én fittyet hányok, (ha fittyet ettem), és vígan szaladgálok az utcán a leszakadt gombommal, az elromlott cipzárommal, a kifeslett varrásommal. Emberek között!
Na, Názárnál ez már az "otthon jó lesz még" kategória. Mosogatni, takarítani, fát vágni, jó lesz.
A negyedik, egyben utolsó kategória a legalja mindennek. Ide kerülnek azok a ruhák, amelyek végigjárták az előző lépcsőfokokat és mindenhonnan kiselejteződtek. Annyira lestrapáltak, hogy egy önérzetesebb hajléktalan megvetően utasítaná vissza őket, mert már az égvilágon semmire nem alkalmasak! Kedvenc barátosnémnál ez a kategória "aludni jó lesz benne" címszó alatt fut.
Sajnos, én szegény családból származom, három különböző ruhám sincs, nem négyféle, hogy kategóriákba tudnám sorolni őket. Nekem csak kétféle ruhám van:
- pecsétes
- szakadt
Hát csoda, hogy problémáim vannak a jó megjelenéssel??
Az első kategóriába tartoznak az ünneplő ruhák, amelyek évente MAXIMUM két alkalommal kerülnek használatba. Rendkívül alapos tisztítás után rakja vissza őket vállfán a szekrény mélyébe, ahol a következő használatig legfeljebb néhány eltévedt molylepke társaságát élvezhetik, később már csak a csontvázukat, mert az erős naftalinszag engem is kinyiffantana, nem egy szerencsétlen párdekás rovart.
A második kategóriába tartoznak azok a ruhák, amiket hétköznap visel, mikor emberek közé megy. Úgy meg vannak becsülve, hogy nagyjából tíz-tizenöt évig versenyképesek! Én meg hallgathatom otthon, hogy Názár így meg úgy, bezzeg Názárnak nem kell ötévente új ruha, tud vigyázni a régire is.
A soron következő kategória a hármas számot viseli, ide tartoznak azok a ruhák, amiket kedvenc barátosném kiselejtezett az előző kategóriából, mert éles sasszeme felfedezett rajta valami kifogásolnivalót. Egyébként szerintem törvényellenes, hogy valakinek ennyire jó legyen a látása. Olyan kifogásolnivalókra gondoljunk, hogy leszakadt egy gomb, vagy elromlott a cipzár, esetleg foszlik a varrás oldalt, vagy kikopott a térde. Csupa olyan hiba, amire én fittyet hányok, (ha fittyet ettem), és vígan szaladgálok az utcán a leszakadt gombommal, az elromlott cipzárommal, a kifeslett varrásommal. Emberek között!
Na, Názárnál ez már az "otthon jó lesz még" kategória. Mosogatni, takarítani, fát vágni, jó lesz.
A negyedik, egyben utolsó kategória a legalja mindennek. Ide kerülnek azok a ruhák, amelyek végigjárták az előző lépcsőfokokat és mindenhonnan kiselejteződtek. Annyira lestrapáltak, hogy egy önérzetesebb hajléktalan megvetően utasítaná vissza őket, mert már az égvilágon semmire nem alkalmasak! Kedvenc barátosnémnál ez a kategória "aludni jó lesz benne" címszó alatt fut.
Sajnos, én szegény családból származom, három különböző ruhám sincs, nem négyféle, hogy kategóriákba tudnám sorolni őket. Nekem csak kétféle ruhám van:
- pecsétes
- szakadt
Hát csoda, hogy problémáim vannak a jó megjelenéssel??
2013. március 20., szerda
Zülleni nem szabad!
Egy ideje eléggé elhanyagolom az írogatást, aminek oka tulajdonképpen hogy szakad rám az ég, és hogy elképesztően lusta vagyok. Pedig van egy csomó megörökítendő dolog, amit majd ötven év múlva is szeretnék elolvasni, feltéve, hogy még fogok tudni olvasni.
Nemrég születésnapon voltam, ahová sajnos Názár nem tudott elkísérni, mert a világ végén lakik, és reggel el kell indulnia, hogy estére hazaérjen, de azt üzente, hogy az ajándékba ő is pótolt három grivnyát, amit én becsülettel át is adtam az ünnepeltnek. Mármint az ajándékot amit én vettem, meg külön három grivnyát, azzal, hogy ezt Názár küldi, boldog születésnapot. Názár szerint ez egyáltalán nem volt vicces, és nem szégyellem magam? Sajnos olyan megátalkodott vagyok, hogy nem.
Ez a születésnap elég oldott hangulatban zajlott, azt vettem észre, hogy furcsamód mindig olyan társaságba keveredek, akik rémesen sokat isznak és rémesen csúnyán beszélnek.
Ami engem illet, a vulgáris szavak többségét gyerekkori jó barátomnak tekintem, de ez nem okvetlenül jelenti azt, hogy olyan a szám, mint a kondásé, jobban szeretek azzal takarózni, hogy az átlagembertől eltérően, ilyen tekintetben elképesztően bő szókinccsel rendelkezem.
Ez a hivalkodás valamiért nem tetszik édesapámnak, jobb lesz, ha vigyázok magamra, nehogy a keze ügyébe kerüljek, mert haragja nagy pusztítást vinne véghez a hajkoronámban.
Az alkoholnak van egy érdekes tulajdonsága, miután bekerül a vérkeringésbe, az emberek érdekes dolgokat tartanak teljesen megvalósíthatónak, minden további ellenvetés nélkül.
Emlékszem, hogy miután megvacsoráztunk, Anita betűzte a füle mögé a lerágott csirkecsontokat, és reggel nagyon csodálkozott, hogy a hallószervei mögött nagyjából tenyérnyi részen miért olyan átkozottul zsíros a haj? Nem tudni. Szerintem a hülyeségtől. De lehet, hogy ez a büntetés a szarkasztikus humorért, amivel megkeseríti az életünket.
Nagyon szeretem.(megcsavarni az orrát, mert szörnyen mérges érte, én meg gyönyörködöm a szépen szikrázó szemében és melegíti belül a kis lelkemet a tudat, hogy ilyen jóságos ember lett belőlem, mire felnőttem.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)