Názárral arra a megállapításra jutottunk, hogy a szülei elfelejthették megtanítani a viselkedés alapjaira, vagy minket vezettek tévútra gyerekkorunkban, mert akárhogy szemlélem, a két viselkedésforma sehogy sem egyezik.
Az egyik kedvencem, mikor a folyosó másik végéről észrevesz és ahelyett, hogy közelebb jönne, onnan kezd el kiabálni utánam kellemes vércsehangján.
A tanszék előtt állok földbegyökerezett lábakkal, és a szégyen rózsáival az arcomon majszolom az uzsonnámat, azt kívánva, bárcsak megnyílna alattam a föld, hogy önként ugorhassak bele. Sajnos a főiskolánk nem olyan nagy, hogy több tucat diákkal együtt én is érdeklődve nézhessek körbe, enyhe kárörömmel a szám sarkában, hogy ki az a Csilla, aki után ez a mihaszna kurjongat. Sajnos elég sokan tudják, hogy ez a szerencsétlen én vagyok.
A diákok készségesen engednek utat neki, nekem meg minden önuralmamra szükségem van, hogy a vajaskenyértől és a dühtől fuldokolva kérdőre ne vonjam, hogy mivel érdemeltem ki megtisztelő figyelmét. Ehelyett viszonylag kulturáltan megkérem, hogy ha egy mód van rá, legközelebb várja meg, míg kétméteres hallótávon belül kerülök, utána nyissa ki a száját. Majd elnézést kérek az arcára fröccsent nyálcseppekért.
Különben is, csak egy Csilla tanul a főiskolán. Ezt mindig gőgösen szoktam megállapítani, mellkasomat döngetve, de most valaki más mellkasát döngettem volna szívesen. Egy furkósbottal lehetőleg, amiből éles szegek állnak kifelé.
Aljas dolog nevetgélni azon ahogy viselkedik, beszél, reagál, és a szalmakalapján viccelődni sem szép dolog, amit olyan szorosan köt meg az álla alatt, hogy ha fiú lenne, a csutkája tuti átszúrná a torkán a bőrt.
Azt hiszem, az egyetlen igazi kifogásunk vele kapcsolatban (a különcségeitől eltekintve, amiken csak magunkban szórakoztunk, és amivel soha meg nem szégyenítenénk) az a szaga.
Bocsánatot kérek a következő mondatért, de annak a lánynak olyan szaga van, hogy azzal egész nyugodtan lehetne vallatni.
Egy igazán jól nevelt ember soha a büdös életben nem gondolna arra, hogy ezt valahogy szóvá kéne tenni. Sajnos én nem tartozom az igazán jól nevelt réteghez. Nem azért, mert nem kaptam megfelelő nevelést, sokkal inkább azért, mert nagyjából a háromnegyede lepergett rólam.
Amikor ilyeneket gondolok, eszembe jut édesapám tanítása, hogy az emberekkel tisztelettel és jóindulattal kell bánni, mert nem tudhatjuk, hogy milyen terheket hordoznak, és mert mindent, de mindent visszakap az ember, az ütést is és a simogatást.
Ilyenkor mélyen elszégyellem magam, hogy ilyen aljas vagyok és kifigurázok egy egyszerű lányt, akit nem is ismerek, és aki sosem ártott nekem.
A felborzolt kedélyek lecsillapítása miatt kijelentem, hogy Faggyas Margitka nem létezik a valóságban, csak az időszámításunk előtt megbomlott elmémben. Amennyiben a kedves olvasó a fentebb leírtakkal megegyező dolgokat vélne felfedezni, az teljes mértékben a véletlen műve. Esetleg az is lehet, hogy a kedves olvasó kitűnő megfigyelő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése