Az én Szobotkám

Az én Szobotkámat nem Tibornak hivják.
Zárkózottnak tűnő, jó megjelenésű, intelligens fiú.
Megnyerő mosolyába szerettem bele sok éve, és újra beleszeretek, ahányszor csak összefutnak a szeme körül a ráncok.

Amikor a mi történetünk kezdődött, 2009-et írtunk.
A tavasz még csak a szemét dörgölte lustán, mikor egy magas fiú alig várta, hogy megcsókoljon a gesztenyefa alatt.

Tizennyolc éves voltam, nem terveztem az égvilágon semmi komolyat.
Aztán eltelt egy év, eltelt kettő, és mire észbe kaptam, ez a sármos mosoly úgy megfogott, hogy már nem tudtam elszaladni.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is akartam.

A mosoly mögött megismertem az embert, aztán egyszer csak összetartoztunk.

 A sokadik évfordulónkon egy hajón vacsoráztunk, én desszertet is kaptam.
Gyémánttal a közepén.

Aztán igent mondtam.

Egy éve már ennek. Mindeddig nem tudtam emléket állítani neki, mert valami nagyot akartam, felemelőt, magasztosat. Csupa egyszerű szó jutott eszembe, ami elszáll, nem hagy nyomot maga után, holnap már nem emlékszik rá senki.

A betűt szeretem, megfogja a múltat. Az érzést mi akkor kísért, megőrzi nekem hosszú évtizedekre, még ha bennem kissé meg is kopna.

Ha ránézek a gyűrűmre, eszembe jut, a holtunkiglan nem sétagalopp.
Az "Isten előtt fogadom" olyan sokszor hangzott már hamisan és nem tart egy szemvillanásig sem elszaladni messzire előle.

Azért én hiszem, hogy  a "fogadom" nekünk mást jelent. Ahonnan mi jöttünk, ott még súlya van az adott szónak és becsülete a nyújtott kéznek.

Mikor újra nyújtom majd a kezem, ahogy sok evvel ezelőtt először tettem, szövetségünkre a pecsétet nem kisebb hatalom teszi, mint maga az Isten.

Részlet egy másik életből

Hogy viselkedik az ember, mikor temet?
Nagy szerelmeket, lehetett volna sikereket, hogy temet az ember méltósággal?

Úgy képzelem, hegytetőről szálfaegyenesen, lassan szélnek ereszti az emlékeit.
Kitárt tenyeréről a szél elfúj mindent, ami egykor öröm volt és boldogság.
Fájdalomból az ember nem épít semmit.
Mocsárra nem lehet. 

Azt mondják a sebek behegednek, mert az ember felejt.
Azért én mégis úgy gondolom, sebhelyes lélekkel az ember óvatosan él.

Egyszer úgy összetört bennem valami, hogy megéreztem, ugyanolyan többé nem leszek.
A lélek életem végéig bicegni fog bennem.
Még ha más észre sem veszi, azért én sokáig tudni fogom, mindennek ára van, időnként túl nagy ára. Ez biztos. Jól megtanultam.

Honnan tudjuk, melyik döntés bölcs és melyik ostoba?
Szerintem a nagy döntéseknél mindenki remeg egy kicsit legbelül. És hogy mitől függ, hogyan dönt? Erre még keresem a választ.

Az ember nem szívesen nyúl a forró vas után újra, ha egyszer már megégette magát.
Hiába súgja az emlékezete, ugyan, rég kihűlt már az a vas.

És ha meghalok, és meghalsz te is, meglásd, nekem te leszel az utolsó kép, mielőtt elsötétül minden, és meglátod majd, előtted az én arcom villan fel utoljára.

Mert a nagy szerelmek nem várják az embert minden sarkon, nagy szerelemből van akinek nem is jut, pedig végig él sok évtizedet.
Látod, neked jutott, pedig nem érdemelted meg, elkótyavetyélted, és mégis megengedte az Isten, hogy engem láss magad előtt a legvégén, ha már végképp nem akarsz az életbe kapaszkodni.

Mert te is tudod, pont úgy, ahogy én, már tőlem nem szabadulsz, neked én vagyok az igazi, még ha nem is hiszünk abban, hogy egy embernek csak egy társa lehet. Azért te tudod, jól tudod, neked én voltam az.

És remélem fáj neked, tiszta szívemből remélem, ahogy ritkán remél az ember, hogy a kíntól üszkösödik a te lelked is.

Egyszer minden füzetből elfogynak a tiszta lapok. A tiédbe tettem pótlapot, mert nem voltam észnél, hittem benned, magunkban, nem kellett volna. Ó, de most jól megtanultam, míg élek, nem felejtem.

Mert mindenkinek csak egy valaki jut, akinek az arcát maga elé idézheti, amikor eljön a lelkéért a halál. Akár tetszik, akár nem.

Kis Vanília

A daganatos betegségekre az ember sose gondol úgy, mint ami valaha is megtörténhet olyanokkal, akiket ismer, akik közel állnak hozzá.
Sosem gondoltam, hogy az én környezetemben ez valamikor történelem lesz.
És most mégis, közeli rokonságból küzd egy nyolcéves vele.

Soha nem láttam még kopasz gyerekeket, mélyen ülő karikás szemekkel, kemótól félájultan heverni. Csak nézem, ahogy a kórteremben a miénknek van haja egyedül.
Eszembe jut a rémülete, hogy rossz terembe került, csupa fiú közé.
Aztán az okos kis szeme villan, mikor megérti, hogy ők is lányok.
Csak már haj nélkül.

Nem is tudom, van-e szívbemarkolóbb annál, mint színes parókákat válogatni egy kisgyerekkel, amiket akkor hordhat, ha majd neki is fényesen csillog a feje teteje. Sok szép haj van, még több az érdekes, amiben elképzeljük magunkat és nevetünk.
Mosolyog az ember mert vicces, csak tudnám, kinek.

Nevetni erőltetettnek tűnés nélkül, életem legnehezebb feladata, bár ne kéne. Mikor összevissza beszélek, hogy töltsünk-e paradicsomlét az infúzióba, a vizeletet számontartó lapra írjuk-e azt, hogy három litert pisilt, gurgulázva nevet, én meg csak jól odavernék valakinek egy nagyot. Egy nyálfröccsenőset, tiszta erőből.

Még nem tudja, milyen a kemoterápia, de hamar megtudja majd.
Mikor némán kell elkapni, hogy ne essen az ágy mellé, csak belül sikoltva, hogy a rémültség rá ne ragadjon, és bízni, hogy jó az Isten, jót ad.
Hogy ettől már csak jobb lehet, és nem gondolni arra, hogy ugyan mit ártott ez a szelíd, barna szemű gyerek, akinek mindig nevetésre áll a szája, hogy ilyet érdemel?

És bízni az orvosokban is, hogy gyors a lábuk, versenyt futni a kórral és az idővel egyszerre.

Örökségeim

Amikor teremtéskor az Isten szétosztotta, ki mit örököljön, nagy valószínűséggel én rossz sorban álltam vagy csak egy éktelen nagy lyuk volt a zsákomon, mert mire végigballagtam a Tejúton és visszaértem a Földre, alig maradt benne valami jó.

És mikor hallom másoktól, hogy ezt anyámtól örököltem, ez apámtól, ezt nagyapától, nekem mindig elfancsalodik a képem, mert eszembe jut, hogy én mit örököltem.

Édesapámtól azt örököltem, hogy úgy tüsszentek, mint egy marha, ez az igazság. Sajnos szembe kell nézni vele. Édesapámnak könnyű, ő férfi, úgy tüsszent ahogy akar. Én meg nő vagyok, kulturáltan kellene cincognom tüsszentés címszó alatt, és utána órákig szabadkozni meg elnézést kérni. Ehhez képest én is úgy tüsszentek ahogy jólesik, sajnos.

Az anyámtól elsősorban a vénás lábaimat örököltem, de nem egy átlagos vénás lábat, hanem egy lábat négy és fél kiló vastag, dudorodó vénával, pont olyanokkal, mint amibe a hurkát töltik disznóvágáskor. Ennek köszönhetően az egyik lábam barna, mint a többi normális embernek, a másik meg kék, mint az istennyila. Amúgy is mindig megbámulnak az emberek, de ezt a fajta bámulást nem szeretem. Legfőképpen attól futkos a hátamon a hideg, mikor a metrón hatévesforma kisgyerek hangosan kérdezi az anyjától, anya, a néni lábát otthon megbeszéljük? Hát innen is üzenem, hogy a kurva anyád, te kisfiú!

Bármennyire is irtózom tőle, hasonlítok az anyámra.
Bármennyire is negatív a róla alkotott képem, külső fizikai adottságainkat tekintve, hasonlítunk.
Olyan az arcélem, mint az övé, és a mosolyom, sajnos teljesen az anyámé. Ezért sem szeretek mosolyogni, csak nyeríteni, mert a röhögés legalább teljesen csak az enyém.
Mikor döntenem kell, én is ugyanúgy borzolom a szemöldököm.
Pótcselekvésként.
Pont ugyanúgy.
Sajnos az anyámra is hasonlítok, bele kell törődni.
Az ember a vére ellen nem küzdhet örökké.

Irma néni

Nagymama megöregedett, akár szembenézek vele, akár nem. Bőre alól kiszaladt a hús, szeme elhomályosult, mint mikor hegyi tavacskát meglepi a jég, arcát meglegyintette az elmúlás szele.

Nagymamának nemrég meghalt a barátnője. Közelebb volt a kilencvenhez mint a nyolcvanhoz, és egy ideje ágyban feküdt már. Azt hiszem, szép dolog elgyengülni végleg. Sokkal szebb, mint fiatalon meghalni vagy amikor a rák tépi szét az embert. A végelgyengülés egész jó. Az én szememben azt jelenti, az Isten megengedte, hogy sokáig éljen, mert nagyon szerette.
És úgy hiszem, Irma néni hű katonája volt.

Nagymamának nem mondtuk meg.

Ne érezze azt, hogy sorra dőlnek ki mellőle az emberek, akikkel felnőtt, akiket szeretett, akikkel sokáig egy padban ült a templomban. Ma már csak ő őrzi a templomi padot, egyedül maradt.  A többiek lába nyoma elkopott. Szertefoszlottak mellőle, ki idejekorán, ki később, mindenki elment. Nagymama a sereghajtó és én nagyon hálás vagyok ezért. Emlékezetemben még ma is szálegyenesen ül a padsor legszélén, pont mint hatvan évvel ezelőtt, mikor fiatalasszonyként legelőször odakerült.

Hagytuk hát, hogy Irma néni neki tovább éljen. És ne haljon meg.

Hiszem, hogy az Isten aki az ura mindennek ami létezik ezen a világon, nem engedné, hogy nagymama boldogtalan legyen.

Ha majd Názárommal nagyon öreg nénik leszünk és nem én halok meg előbb, nem akarnám tudni.

Nem akarnám, hogy Isten tudja meddig olyan világban éljek, ahol ő már nem lélegzik. Akkor világom gyászba borul és míg le nem telik az én időm is, ki nem virágzik többé.

Mikor erre gondolok, jéggé dermedt lelkem lassan megolvad s szemem sarkán kicsorog.

Burzsuj Bea

Még időszámításunk előtt, pontosan nem tudom mikor, de nagyon régen, Názárommal felkaroltunk egy nagyszájú lányt.
Ma is emlékszem rá, épp árva gyerekeknek gyűjtöttünk, mikor odaült az asztalunkhoz, és elkezdett csacsogni mindenféléről.
Mikor elment, Názárommal azon tanakodtunk, vajon a szempillája igazi-e?
Nem volt az.
Egy mókus jólelkűen kölcsönadott neki pár marék szőrt, hogy csábos pillákat rebegtethessen minden szerencsétlen arra kódorgóra.
Magunk között Burzsuj Beának hívjuk.
Sietve hozzátenném, hogy nem minden alap nélkül.

A nevét onnan kapta, hogy csak a táskájának az árából egy kambodzsai falu lakosságágát lehetne élelemmel ellátni legalább egy héten keresztül.
És ez csak a táskája.
Mikor összevetettük a rajta lévő random ruhák árát a kettőnkével, arra a szomorú megállapításra jutottunk, hogy hőn szeretett Názárom egyik veséjét még mellé kéne tennünk, hogy nagyjából hasonló árban legyünk.

És ez csak egy táska, még szó sem esett bundákról, cipőkről, méregdrága kozmetikumokról, amelyek fő alkotóanyaga a Fülöp-szigeteki szűz lányok harmatos verítéke, amit aranyáron (és nem aranyéren) mérnek természetesen.

Nem olyan régen egy éjszakát az otthonában töltöttem, és akkor végleg megérett bennem az elhatározás, hogy ezt én megírom egyszer.
Most.

A kísérőszöveg nagyon rafinált, egyszerűen élünk Csilla, majd meglátod Csilla. Meg is láttam, az biztos. Düledező kis viskó, szerény házikó, fábiánbeásítva ez annyit tesz: egy kastélyban élünk, a kertben páva pöffeszkedik, reggel inas hozza ágyba a reggelit.
Körülbelül.

Belépsz a három méteres franciaablakon keresztül a konyhába, amit maga Ybl Miklós tervezett, és ha egy kicsit jártas vagy a művészettörténetben, nem kell nagyon, egy kicsi elég, akkor észreveszed, hogy tulajdonképpen ez a Szent István-bazilika kicsinyített mása, még azt is megkockáztatnám, hogy egy hevenyészett korábbi vázlata.

És ez csak a konyha, barátom. Innen egy közlekedő vezet a nappaliba, ahol egy hatalmas fehér kanapé terpeszkedik, ami a legutolsó hófehér unikornis ezüstös bőréből készült, háttér információként jegyzem meg, mellékesen.

Bea szívja a fogát, gyorsan mutatja tovább a házat, ez itt  a háló, itt nincs unikornisbőr, ez használt bútor. Valóban nincs unikornisbőr és tényleg használt bútor, csak azt felejti el közölni, hogy előzőleg II. Erzsébet brit királynő használta.  Így már kicsit másképp fest a dolog, azért.

A gyerek sajnos csak a fürdőszoba mellett kapott helyet, ide terveztem a szobáját, a bútort is én terveztem bele, nyolcéves kis fityfiritty, és annyi rongya meg cipője van, amit nekem huszonnégy év alatt nem sikerült összeharácsolni.
Persze nekem nem Bea volt az anyám.

Mindent összevetve: kedves lány, nagyzási hóborttal. Még fejlesztés alatt.