Nyolcvanhét nyár

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Elmúlik minden.

Nagymama mézeskalács receptjét egy fiók mélyén őrzöm, nagy szálkás betűkkel írta egy megsárgult lapra, hogy emlékezzek rá, mikor ő már messze jár. Mióta meghalt, csak nézegetem a papírt. Ezerszer sütöttem azóta, ugyanezt a receptet soha. Nem mertem. Féltem, hogy ugyanolyan illata lenne, mint amikor nagymama konyhájában álltam a sparhelt előtt, hangosan pattogott benn a tűz, én pedig nevettem valamin. Még nagyapa is vidáman hunyorgott a szemüvege alatt. Azt nem bírnám. Talán majd az unokámmal megsütöm én is. És a nagy lóbetűimmel továbbadom az örökséget. 

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.

Csontomat tépi az űr.

A régi házat megveszi valaki. Lebontják vagy valaki más költözik oda. Furcsa lesz elmenni a kapu előtt, hogy a kutya már nem engem ugat. Egy idegen kutya csóválja majd a farkát egy idegen gazdának. Nem bírom. Idegenek fognak annál az asztalnál enni, ahol nagyapa borotválkozott, ahol tejeskávét reggeliztem beleaprítva. Ahol az ajtófélfán tartottuk számon, ki mennyit nőtt. Én mindig csaltam, ahogy csak bírtam. Az ajtót valaki lefesti és a következő nagymama fogja mérni a saját unokája magasságát. Ahol a cukormázat kevertem a mézeskalács tetejére, míg a karom majd leszakadt. Ahol nagymama belecsípett a nyers tésztába és megkóstolta, hogy jó-e, én meg undorodtam tiszta szívemből.

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Ha üvöltenék - segítene?

Valaki más fog ott emlékeket gyűjteni. Az én időm lejárt. Ahol magasan szálltam a hintával és nem gondoltam a jövővel, más fog pókokra vadászni, mert olyan gusztustalanok, hogy jobb agyonütni mindet. A barátnői mindig csodálkoztak, nahát Gizike, milyen szépre megnőtt az unokád, tiszta apja! Nagymama meg kihúzta magát és büszkén bólogatott, hogyne hát az ő fia, azért az mégiscsak valaki.
Más illata lesz a háznak, a nagymamáé lassan elszivárog az ajtó alatt. Szertefoszlik, amit a tüdő már nem bír beszippantani. Masszív orvosságszag terjengett mindig, mert nagymama akkor is bekapdosott valami bogyót, ha a rádió esőt mondott - megelőzésképp.

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Hazamegyek én is egyszer.

A vietnámi balzsam szúrós szagáról mindig nagymama jut eszembe. Gyógyír volt minden bajra, fejfájásra, izomlázra, bokaficamra. Azt mondják, az illatok egy másodperc töredéke alatt visszarepítenek oda, ahol először éreztük őket. Látom magam körül a nagy dunyhát, amivel takaróztam, a vaskos orvosságos szatyrokat, ahol a világ összes nyavalyájára akadt gyógyszer és amik nagymamát ilyen sokáig életben tartották. Biztonságot nyújtott ez a jellegzetes illat. Nagymama már messze jár, de ahányszor kinyitom a balzsamos tégelyt és beleszippantok, visszacsalogatom magamhoz.

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Nekem mennyi jut?

Most majd idegenek szereznek ott új emlékeket. Az enyémek elkopnak, megfakulnak, mire észbe kapok, már az én tortámon ég nyolcvanhét gyertya. Ráncos a kezem, testem alig eszmél, rólam írja az unokám, hogy jó nagyanyja voltam.

Nyolcvanhét nyár - ennyi egy élet.
Elillan.

Intimgyanta

Először is elnézést kérek mindazoktól, akik azt hitték, több eszem van ettől. Sajnos tévedtek.

Szubjektív vélemény következik.

Egy elvakult pillanatomban arra gondoltam, kipróbálom én ezt az intim gyantát. Annyian dicsérik, nekem meg pont van egy szabad félórám, megnézem ezt magamnak közelebbről is. Azt még nem tudom, hogy a nagy nyári hőség okozott-e visszafordíthatatlan káros folyamatokat az agyamban, amitől az embernek nem csak a veséi állnak le, de a zsírja is olvadásnak indul vagy pedig magamtól vagyok ennyire hülye. Ha kiderítem, szólok. 

Egészen eddig a nagyjából beszámítható, többnyire józan gondolkodású emberekhez soroltam magam, aki képes megfontoltan dönteni. Legnagyobb bánatomra most kiderült: amelyik csoportba én tartozom - az olyan ritka, hogy a közepén egy szál magam állok. Még padtársam sincs, akire pisloghatnék. 

Hol is tartottam? Ja, igen, a gyantánál! 

Szépen felültem a kínpadra, ártatlanul elhelyezkedtem és nagyon kellemesnek tartottam a meleg gyantát a bőrömön, míg a kozmetikusom bele nem tapasztott egy vászondarabot és egy kedves kis gesztussal hirtelen fel nem tépte. Először nem értettem ezt a kibírhatatlan fájdalmat, amitől elsősorban a szememből kezdett el hullani három liter könny, majd a beszédközpontom is felocsúdott a sokkból és nem annyira kedvesen kérdeztem, hogy ez mégis mi a fasz volt? 

Miután tisztáztuk, hogy a gyantázás így működik, nagyon hamar elkezdtem aktívan felhasználni a vulgáris szókincsem legjavát és hálát adtam az Istennek, hogy nem hiába gyűjtögettem olyan kitartóan a válogatott erkölcstelenségeket, végre teljesen indokoltan használhattam őket. 

Sovány vigasz. 

A hátsó fertályomnál biztos voltam benne, hogy legalább három méter béltől is megszabadított a kozmetikusom, nem csak a szőrtől, de azzal úgy voltam, hogy egy felnőtt ember nagyjából nyolc méter béllel rendelkezik, nekem még marad öt, az elég. Különben is, mire ez a fene nagy flancolás? Spórolni kell. 

Esküvő előtt állunk, én meg dagadt vagyok. Három méter bél nagyjából öt kiló, még a végén legközelebb is eljövök gyantáztatni. Ha még azt is hozzászámolom, hogy másfél vödör zsír is leolvadt rólam mire végeztünk, kiderül, hogy életem legjobb döntése volt ez a tortúra. 

Mikor az intimgyanta kezdett igazán meghitté válni, volt egy pillanat, ahol nem voltam biztos benne, hogy én ezt végig bírom csinálni.  Megijedtem kicsit, mert úgy éreztem, mintha leszakadt volna pár alkatrész az én intim részeimről. Azt meg elég nehezen viselte volna a jövendő házasságom, ha egy sima gyanta után hazaállítok az intim szerveim nélkül. Fel is ültem hirtelen, hogy számot vessek a veszteségekkel és lássam, előreláthatólag hány év után szabadulnék, ha egy hirtelen mozdulattal elpusztítanám ezt a kedves kis kozmetikust és messzire szaladnék a félig gyantázott sejhajommal. 

Sajnos egy emberélet sokba kerül, én meg szegény vagyok, mint a templom egere, mert kereken egy hónap múlva száz ember vacsoráját fizetjük, amire az emberem szorgalmasan emlékeztet is, mikor akaratlanul rápillantok egy magassarkúra, nehogy véletlenül elfelejtsem és megfogalmazódjon bennem a vágy, hogy abban tipegjek haza a boltból. 

Szóval szomorúan visszafeküdtem a helyemre és az eszméletvesztés határán számoltam vissza hárommilliótól, abban reménykedve, hogy mire eljutok a nulláig, végzünk. 

Úgy is lett. 

Miután félájultan hazavánszorogtam, arra jutottam, papírra vetem én ezt a kedves kis élményt, ha majd szülni támad kedvem, el ne felejtsem jól megrágni, mert úgy hallottam, ott útközben az ember már nem nagyon tudja meggondolni magát. 

Nagymamára emlékezem

Mióta nagymama meghalt, nehezebben írok.

Ujjaim alól szerteszaladnak a szavak, nem bírom összeseperni őket. Mint a higanycseppek, úgy mérgeznek.

Mikor valami izgalmas történik velem, eszembe jut: ezt majd okvetlenül elmesélem nagymamának, ha hazamegyek. Aztán ráébredek, hogy én már bizony soha semmit nem mesélek neki.  A koporsóban úgy feküdt, mint egy idegen néni, az én nagymamám sosem hordott feketét és főleg nem volt ekkora álla.

Mikor a virrasztó után magára hagytuk, hogy utoljára pihenjen a házban, ahol az életét töltötte állandóan rotyogó pörköltek és sütemények között, háttérben a Kossuth-rádió zümmögésével és a hűvös nagyszobában rekedt legyek döngésével, azon méláztam, vajon az én életemnek milyen kerete lesz?

Néhány éve egy cigányasszony azt jósolta, sokáig fogok élni, sokra viszem. A nevemre hosszú ideig emlékeznek majd, utódaim sütkéreznek benne. Könnyű annak, akit én szeretek, napsütéses az élete. Szavamra kapuk nyílnak előtte, akadálytalanul halad. De jaj a hamis embernek, haragom, mint a hurrikán, elpusztít mindent maga körül, nem áll meg előtte semmi. A nagy szívnek ára van, türelem kevés jár hozzá.

Villogó barna szeme volt és jót akart nekem, de ez a fajta jó engem megijesztett. Azóta az agyam egy távoli zegzugában ott honol a jóslat, hogy minden meg van írva előre, nem változtathatok rajta egy jottányit sem. Én pedig a szabadságot akarom, a döntés jogát, hogy választhassak, még ha felelősség is az.

Időnként eszembe jut a cigányasszony jóslata, ilyenkor hosszan nézem a határozott,  mély vonalakat, miket tenyerembe rótt az Isten. Mintha egy könyv lapjait forgatnám, melynek nyelvét nem értem és ki tudja, van-e jogom a lapozásához.

Nagymama gyöngyházfény volt a pillangók szárnyán, friss esőillat nyári zápor után, nagymamánál otthon volt a lelkem.

Szeretném, ha már könnyebb lenne elfogadni, hogy elköltözött és én még nem tudok utána menni.

Szeretném, ha már könnyebb lenne nélküle élni.

Egy szál gyufa ha ellobban

Gyerekkoromban nagyapával almát sütöttünk a sparheltben télen. Felsorakoztattuk őket a tepsire és fűtöttünk veszettül, hogy hamar kész legyen.  A sütő ajtaját fontoskodva nyitottam ki, még az arcomba csapó perzselő hőség sem állított meg.

Az almák összefonnyadtak, héjuk pont olyan lett, mint nagyapa kezén a bőr. Kiszaladt alóla a hús. 

A sült alma jellegzetes illatát néha még ma is érzem és ezer közül felismerem. Pedig azóta hol van már nagyapa, csak az Isten tudja. Vajon a sparhelt őrzi-e még az emlékét annak, hogy egyszer egy kisgyerek sült almára várva viháncolt előtte?

Hosszú évek teltek el azóta, rég felnőttem, ezzel az emlékkel sokáig nem gondoltam. Úgy szeretném még egyszer kinyitni a sütő ajtaját.

A sparhelt másik oldalán most nagymama piheg, készül a nagy útra, már nem ismer meg. Megfonnyadt falakkal roskadozik benne a lélek. 

Még időben hazaértem, hogy elköszönjek tőle. Szorosan megöleltem, hogy sokáig emlékezzek rá és majd ha engem ölel így az unokám, karja melegét továbbadhassam neki.

  

Azt mondják, a halál citromillatú. A halál nem barátom. Itt settenkedik körülöttem és semmi meg nem állítja. Közelgő lépteinek zajára figyel fülem. Az idő úgy repül, szedi a lábát, mint akinek korbáccsal verik a hátát.

Nagymama nyolcvannyolcadik évét taposta. Hálás vagyok, hogy a vonásai tovább élnek a lánya arcán.

Az ember mikor megszületik, de még mielőtt tudatára ébred, elmorzsol néhány évet az ujjai között. Vajon mikor kifelé menetel az életből, a végére ott sem emlékszik? 

A temetésről három kép villan be összesen, mindháromnál nagyon megijedtem.

A test elhasználódott és a lélek már nem bírt megmaradni benne. Az, hogy nagymama tényleg meghalt és mi eltemetjük, csak akkor tudatosult bennem, mikor a virrasztó férfiak mély baritonján felcsendültek a halotti zsoltárok. Akkor döbbentem rá, hogy nagymama elfogyott.

Nem sírtam. A mi fajtánknak befelé csorog a könnye.

Csak álltam a koporsója mellett, mint egy riadt, színes tollú kismadár, a kék kabátomban és a piros nadrágomban, arra gondolva, hogy micsoda butaság feketében temetni. Az ember nem a ruhájával gyászol, hanem a lelkében és az én lelkem elég fekete. Olyan sötét van benne, hogy jó darabig nem világítja be ezer gyertya se. 

Ez az év csak most kezdődött és nekem már nincs nagymamám, hát hogy van ez? 

Mikor lezátuk a koporsót, négy sarkán kattant a csavar, megértettem megint, nagymamát eltemetjük, tényleg eltemetjük.

Édesapát arra kértem, a szemfedéllel csak a nyakáig takarjuk be, kapjon levegőt. Hirtelen vihogni szerettem volna, milyen ostoba vagyok, ez már csak egy test, amiben nem lakik senki. Az Isten adta, most szépen visszakérte.

Nagymama már nagyapát korholja odafenn a magasban, földi bajokkal nem gondol többet.

Ez a rendje, mégis azt érzem, mintha valami iszonyúnak futnék elébe.

És a legvégén, mikor négy sírásó beleengedte a koporsót a sírba és ráhányták azt a rengeteg sok földet, akkor értettem meg harmadjára, hogy innen már nincs tovább. Tényleg eltemettük. Végleg.

Azóta elveszetten állok a világ közepén, azzal a biztos tudattal a lelkemben, hogy rajtam nem segíthet már senki emberfia többé.

Eddig a mese egy asszonyról, aki tündérré vált...